A Blount-fokon túl kezdődött a nagy hecc! Mintha csakugyan valami átok nehezedne itt a hajókra. Reggel Stráfos Harry, a rádiós közölte Kalóz Pepivel, hogy a leadó nem működik. A Rézgróf és a kapitánynő, ha nem lettek volna végletekig fegyelmezettek, mindketten Fülig Jimmyre néztek volna. Így azonban Vaszicsot, a világhírű szerelőt hívták a gépházból. Egyszer kizárólag szerelésért három évet ült.
Kissé komor lett a hangulat. Miféle furcsa eset ez? A két elveszett hajónak is pontosan a Cape Blount után némult el a rádiója. Ezek az emberek igazán semmitől sem féltek. Egyik sem idegeskedett volna, ha a ciklon tengert seprő fekete felhőrongyának kavargását látják a horizont szegélyén tengerbe lógni. Általában, amit láttak, attól nem féltek, azzal számoltak, valahányszor hajóra tették a lábukat.
De amit nem láttak, és mégis érezték vagy sejtették, az szorongást váltott ki belőlük. Érthető. Mindig az ég és a tenger iszonyú síkjai között, egy parányi, pöfögő, ijesztően eltörpülő, mesterséges tákolmányon megtanulja az ember, hogy értelmisége lobogóját félárbocra eressze ismeretlen, metafizikai lehetőségek előtt.
Fülig Jimmy erélyes kapitányoktól ellesett, pattogó fölénnyel figyelmeztette társait, hogy őrizzék meg nyugalmukat. Csont Muki megvakarta a fejét, nagyot köpött, és így reagált: “Téged pedig abszolúte senki sem kérdezett, hát minek járatod a pofádat?”
És megjelent a Vörös Vaszics, karikalábain szinte gördült mentében. Az egész kis emberen csak gorillaállkapcsa és ajkai felett előrelógó, nagy ívű orra volt impozáns mértékű. Különben inkább zsokénak tűnt, mint tengerésznek. Viszont, akit olykor szájon kapott a szokatlanul alacsony egyén, esetleg cirkuszi óriásnak nézte csodálatos káprázatában.
Csont Muki eljárásának visszhangjaképpen megszólalt Csomó Bill:
– Elsősorban is azért ne járasd a szádat, mert neked van a legkevesebb okod.
– Úgy van! – tódította Lógás Hugó. – Te meg a kapitány meg a Rézgróf jártatok erre pestishajóval!
Fülig Jimmy indignálódva, egyben támadóan teleszítta szokása szerint mellkasát:
– Mit meséltek? Tán babonásak vagytok? Különben is, ha valakinek valami baja van velem, az gyöjjön egy kicsit közelebb!
Vaszics közben letette a kabátját, hogy felmásszon a rádiótoronyra a zavar okát megtudakolni. Csomó Bill éppen szembe állt vele, és odahúzta a karjánál fogva:
– Te tán azt állítod, hogy nem voltál benne abban az ügyben, amikor Piszkos Fred, a Fülig Jimmy meg a Radzeer emberei egy pestises hajón, amit el kellett volna égetni, a Zöld Pofa tengerén jártak?
– Egyrészt ereszd el a karomat, mert megrúglak! – felelte a Vörös. – Másodszor az nem volt igazi pestishajó, csak a Piszkos Fred becsapott vele valakit és a Radzeer oldalára egy hamis, horpadt bordázatot húzott rá. Ez volt, kérlek, az egész – fejezte be csendben, és mert Csomó Bill még mindig fogta a karját, úgy vágta szájon, hogy ez Fülig Jimmyt is leütötte a lábáról. Vaszics nem volt verekedős ember, de súlyt helyezett arra, hogy figyelmeztetéseit megszívleljék. A Rézgróf és Fülig Jimmy csak igen nehezen fékezték meg együttesen Csomó Billt, aki természetesen Vaszicsnak akart rohanni.
– Végre is világosan kell látni azt, hogy mi volt, mert itt nem babra megy a játék – Mondta Stráfos Harry, és a hangulat egyáltalában nem engedett fel a pofon következtében a komorságból.
A Zöld Pofa vizein járt a hajó, ha kevésbé tájékozottan akarjuk kifejezni, a víz alatti zátonyok átall- és korallképződmények állandó változása miatt térképezhetetlen honában.
– Kitől hallottátok ti, hogy egyáltalában a Radzeer valamikor erre járt Freddel meg velem – monda Rézgróf, az igazsághoz híven önmagát is megnevezve, részint hogy Fülig Jimmyvel meg Vasziccsal együtt megfelelő ellentábort alkossanak, részint, hogy a gyanús, pánikszerű hangulat okát megtudja.
A Svéd Ökör, egy hatalmas, köpcös, aránylag nyugodt ember, a baljós hangulatban maga is az események hatása alá kerültek, ő adta meg a választ a kormányosnak.
– A Wagner tegnap az egész ügyet elmondta, és kötelességetek lett volna figyelmeztetni bennünket!
– Bravó, sztrovacsek! – kiáltotta Wagner úr, ki valamilyen rejtélyes okból kifolyóan ajtóval együtt az őrtoronyba került. – Úgy van, erre figyelmeztetni kellett volna minket, hogy én majd elmondom… Igenis, a nőnevű hajón az állt kiírva, hogy “Mi van veled, te Wagner?”…
– Na most hallottátok! Ez a bolond a róla elnevezett hajó nevét is elfelejti. A Radzeer hamis bordájára írtuk rá névnek nagy betűkkel, hogy “Mi újság, Wagner úr?” – kiáltotta a Rézgróf.- Ebből az emberből már évek óta a pálinka beszél, és maga sem tudja, hogy mit mond…
– Itt nem rólam van szó! A fő, hogy ők értik! – kiáltotta Wagner úr az őrtoronyból, és nyomban dalolni kezdett egy áriát a Tök Ász című operából.
Egymással szemben állt a két csoport, félig-meddig már ellenségesen, amikor megjelent a kapitánynő:
– Hallottam az egész történetet – mondta nyugodtan. – Ezentúl mindenütt meséljétek majd, hogy Kalóz Pepi nem egy gyáva kukac, és a hajón maradt a Blount-fokon túl is. De megengedte a férfiaknak, hogy ha tetszik, visszafordulunk, és a legközelebbi kikötőben elhagyhatják a hajót.
Ez telitalálat volt. A Svéd Ökörről, Lógás Hugóról, Csomó Billről meg a többiről híre menjen, hogy féltek azon a hajón tovább szolgálni, amin egy nő rajtamaradt. Megszűnt a zúgolódás. A Rézgróf titokban megszorította a nő kezét. A többiek morogva kotródtak a dolgukra, és a Vörös Vaszics, mint valami majom, felkúszott a rádiótoronyra és rövid kapcsolgatás után lejött:
– Valami óriási fregattmadár vagy sirályféle belegabalyodott a leadó antenna keretébe, és szétrongálta csapdosásával a huzalrendszert meg az egész miskulanciát. A rádió tehát végleg készen van.
– Micsoda elátkozott óriási madár lehetett ott az? – dünnyögte a Svéd Ökör.
– Ritka egy madár volt, a tolla után ítélve, az bizonyos – felelte Vaszics, és a dolgára ment. Illetve a fedélköz sötét folyosóján megvárta Fülig Jimmyt, és halkan ezt mondta: – Te Jimmy… Ilyen madarat, mint ez a rádiórongáló madár lehetett, nem pipált még az öregapám sem. Lehoztam a tollát…
– Hm… Miféle tolla volt?
– Öntöltő!… Becsületemre! Nézd meg, mert gyűjteményben sem láttál még ilyet: öntöltő madártoll. Téntával! – És átadta Fülig Jimmynek saját töltőtollát. Majd rövid szünet után komoran így szólt: – Az egész disznóságban benne vagyok a felével.
– Miféle disznóságban vagy te benne?
– Azt nem tudom. De a felével, ebbe biztos lehetsz. Mer, ha a matróz olyan hülye, hogy felső zsebéből kirántja a huzal a töltőtollat, amikor “hidegre teszi” a rádiót, hát az vegyen be mást is a felivel.
…Mit lehet ezekkel csinálni? Újabb társat kényszerített rá a sors. A hiúságáért. Elnémította a rádiót, hogy nagyobb legyen a várakozás, amiért már a harmadik egyforma esetben elnémul a leadás a Cape Bounton túl. Mellékesen rágódhatott magában lelkileg azon is, hogy a Rézgróf meg Kalóz Pepi szemmel láthatóan jól megértik egymást, és ha csak lehet, együtt suttognak a fedélzet valamelyik sötét zugában. Kutyának való üzlet ez, amit itt kifogott.
…Gyönyörű, derült időre virradt fel a nap, amely az ügy valamennyi szereplőjének, beleértve Fülig Jimmyt is, életének legnagyobb meglepetését és legfélelmetesebb rejtélyét jelentette. Délelőtt három különböző jellegű pillantás kémlelte a látóhatárt, ugyanazzal a gondolattal.
Kalóz Pepi kíváncsian.
A Rézgróf várakozóan.
És Fülig Jimmy némi gyanakvással.
A kapitánynő arra gondolt, hogy itt semmiféle Piszkos Fred nem lehet a közelben, hiszen nincsen egy füstcsík sem, ameddig a szem ellát. A Rézgróf arra gondolt, hogy Piszkos Fred bizonyára a közelükben van, valamerre a látóhatáron éppen hogy túl. Fülig Jimmy természetesen örökös refrénjét mondogatta magában: “Kavarja ez a Kapitány most is valahol, vagy nem kavarja?”
De hiába néztek, hiába töprengtek: a víz és az ég nem feleltek, mert mindketten réges-régen Piszkos Freddel cimboráltak.
A Rézgróf nem mozdulhatott el a kormány mellől. Hemzsegtek a zátonyok, sőt korai előhírnökei a sarki nyárnak: egy-egy elszakadt jégkolonc is leúszott már a Blount-fok környékére.
Nagyon távol a délkeleti ég alján sötét csík látszott. Ott az Incognita Archipel, ahol a rejtély nyitja várja a Vakapád utasait és közvetve az egész világot. Nem mondom, hogy éppen közömbösen pislogtak e marcona pofák, a láthatáron egyre növekvő csík irányába, de veszélyben kérgesedett lelkük keményen várakozott a bekövetkezendő eseményekre.
Délután 16 óra 30 perckor a megfigyelőtoronyból valaki lekiáltott:
– Becsületszavamra, ez ott egy kémény!… Egy jópofa ez a kémény! Ez kinőtt valami hajómagból!
A távcsövön át mindenki látta, hogy egy kémény sötétlik, a szigeten, vagy a szigethez tartozó földnyelven, amely végig zöld moszat, a dús növényzetű partig.
– Azt hiszem – mondta a Rézgróf -, hogy valamelyik hajó ott zátonyra futott, és az iszalag benőtte. Nem a Radzeer, mert a páncélos kéménye keskenyebb.
Délután 17 órakor az őrtoronyból csodálkozó dal hallatszott:
– Úgy éljek, hogy a kémény körül nyüzsög valami!
17 óra 10-kor az őrtoronyból leesett egy ajtó.
17 óra 11-kor néhány hervadt virág hullott utána.
Most már a nyüzsgés oka is világosan látszott. Siklók, ázalagok és undok hínárállatok tömege lepte be a földnyelvet…
– Ez egy új atollzátony – mondta a Rézgróf. Egy kis tengerfenék a felszínen.
– De hogy a csudába került a hajó a közepire? – kérdezte a Vörös Vaszics…
Senki sem értette. Illetőleg, aki értette, az sietve ellenőrző körútra távozott ragyogó bőr lábszárvédőjében.
Alkonyodott már. Amennyire csak a megfeneklés veszélye nélkül tehette, a földnyelv közelébe lavírozott a Vakapád és lehorgonyzott. A Rézgróf, Fülig Jimmy és Csont Muki, aki a fedélzetmester volt, nekivágtak a felderítő útnak. Egy vízhatlan zsákban fejszéket, fényszórót és vizet vittek magukkal a csónakban.
– Először nézzük meg, hogy merre van a Radzeer – mondta a Rézgróf, amikor a part felé eveztek. Ajánlatát valamennyien helyeselték.
Jól látták a távolban az André de Rémieux csodálatosan zöld vízinövényekkel belepett, iszapba merült bordázatát, miközben néhány evezőcsapással megkerülték a földnyelvet, és hosszában eveztek a zátony mentén. Egzotikusan dús, lapos lávakőzettel belepett sziget bontakozott ki a zátony végénél. Az Incognita Archipel. A part víz alatti folytatása volt az az atollzátony, amely aztán felszínre bukkant egy tragikusan rossz időpontban. Sötétedett. Előkerült a kézi fényszóró, és keresték a cirkálót…
A földnyelv feléjük eső részén minden foltnyi helyet bevilágítottak. Rövidesen megcsillant egy sugárnyaláb visszfénye valamiről…
Hurrá!
Megvan a Radzeer! Karcsú kéménye tisztán látszik… De magát a cirkálót át- meg átszőtte, fonta kéménye pereméig a mocsár dús életű növényzete. Közelebb feküdt a száraz szigethez, mint az André de Rémieux, és kevésbé hínáros volt a zátonynak ez a része, mint más helyütt.
– Ezek szerencsésen futottak zátonyra – szólt a Rézgróf.
– Ühüm!… – dünnyögte Fülig Jimmy, és félrefordult valamit keresgélni, mert nem állhatta a kormányos tekintetét.
– Nem is értem – mondta Csont Muki, a fedélzetmester -, hogy itt, egészen a sziget közelében hogyan futhattak zátonyra.
– Most ki kíváncsi a te szabadelőadásodra?! – förmedt rá Fülig Jimmy szokatlan idegességgel. – Ez mindent jobban akar tudni!
Odaértek a cirkálóhoz. Először felrántották a gumicsizmát, azután a hínáron átgázolva igyekeztek a Radzeerhez.
Közelebbről azután kiderült, hogy a köves, laza alapú fövényen nem is termett úgy meg az iszalag meg a siklóféle is kevesebb, elannyira, hogy a Radzeer belsejét már felényire sem nőtte-lakta be a mocsár, mint amennyire a hajó külseje után hitte volna az ember.
– Csak azt nem értem – tűnődött Csont Muki -, hogy miért nem tudtak szabadulni erről a lapos, laza partról.
– Nem érted?! Mit nem értesz?! – förmedt rá Fülig Jimmy. – Tán hajózási szakegyetemet jártál, hogy jobban tudsz valamit másnál?
– Mér ordítsz?… – védekezett a fedélzetmester. – Hát ha itten egypár ember felássa a hajó alatt a zátonyt, akkor a dagály csak leviszi.
– Nézd! Az Okos Csont Muki!… Tán vizsgálatot tartasz itt?! – torkolta le szinte fenyegetően Fülig Jimmy. – A Radzeeren még egy hajósinas is több, mint te! Itten ásni nem lehet, mert… mert híg a talaj, és utánatöltődik és… És különben is, minek járatod bele mindenbe azt az éktelen szádat?!
Közben sűrű köd hömpölygött a tájra.
– Ne veszekedjünk, most, hanem előre! – mondta a Rézgróf.
Felkapaszkodtak a hajóra.
A Radzeeren nem találtak egyetlen embert sem. Itt is, ott is csavarok, alkatrészek, ládák… Tán elköltöztek a hajóról?
Fülig Jimmy úgy érezte, hogy a szíve helyén súlyos kődarab fekszik. Mi történt a barátaival?
Siklók, pókok, víziállatok nyüzsögtek elő minden zugból. A kapitányi fülkében azután megoldódott nagy vonalakban a tragédia.
Itt harcoltak!
Ijedten visszahőköltek a küszöbről, amint benyitottak.
Minden széttörve, zúzva, felborítva, és a kifeszített térképen…
Vér!
Hatalmas, beszáradt, sötét folt.
Itt halálos küzdelem folyt le néhány nap vagy hét előtt.
A Rézgróf eltűnt a roncs- és szeméthalomban. Guggoló helyzetben mászkált, és apróra széttúrt mindent. Végül egy barna foltokkal szennyezett, nyilván véres selyemdarabot nézegetett.
– Rájuk törtek a vadak?… – suttogta Fülig Jimmy.
– A sziget teljesen lakatlan. Nincs édesvíz rajta – felelte a Rézgróf, és a lámpához tartotta a selyemdarabot.
– A fenének jöttek akkor ide ezek a nyavalyás turisták – mondta fátyolozott hangon a fregattfőhadnagy, és tétován babrált a torka körül. Az igaz, hogy a ködben súlyos mocsárgőzös, zsírízű forróság terjengett körülöttük, azonban Fülig Jimmy már csúfabb égalj alatt is vidáman pofozkodott világéletében. De ez itten most más volt… Hogy úgy elbántak a fiúkkal, ami nem kétséges, az valahogyan a lelkiismeretére telepedett. Pedig hát közös volt az elhatározás.
– Tán valami kísértet járt itt, ha aszondod, hogy nincs édesvíz errefelé, és lakatlan a sziget – dünnyögte Csont Muki.
– Sajnos, rosszabb, ami történt… Tudjátok, hogy mi ez?
Fülig Jimmy megnézte a furcsa mintázatú, színes selyemholmit, és így vélekedett:
– Udvarnál kisebb lámpákat öltöztetnek ilyenbe, hogy ne ártson, ha a király olvas.
– Ezt valaki a fiúk közül letépte egy támadóról – magyarázta a kormányos. – Selyem felsőköpeny. Ami azt jelenti, hogy Sárkány Huang vagy Wu-Peng megneszelhette a robinzonok tervét.
Az említett egyének áramvonalas kalózai voltak a Déltengeri- szigeteknek. Fegyvercsempészést folytattak évtizedek óta egyik vagy másik érdekelt megbízásából, és mert úgyszólván senki sem tudta bizonyosan, hogy az ő szolgálatában, vagy az ellenség zsoldjában áll-e valamelyik modern kalózbanda, ritkán fizettek gaztetteikért.
– Most mit csináljunk? – kérdezte a fedélzetmester. – Fene megette, hogy ez a rádió se szuperál.
Fülig Jimmy nagyot nyelt, és egy gyilkos pillantást vetett Csont Mukira. De nem szólt.
– Természetesen megnézzük az André de Remiéux-t is – mondta a Rézgróf.
Újra csónakba szálltak. Alaposan nekihuzakodva a lapátnak eveztek a nehéz, pállott, halszagú ködpárák roppant burájában. Az orrukig sem láthattak. Csak találomra kötöttek ki a csónakkal a földnyelv mentén, a közepe táján, amerre begázolhatnak a gőzös felé. Nyomasztó előérzettel húzták partra a csónakokat.
TIZENNEGYEDIK fejezet—>>>