Piszkos Fred, a kapitány

1

Fenyegető alakok közeledtek lassan. Közöttük első sorban a bekötött fejű Tulipán, őfelsége tulajdonosa.

A súlyos, feszült csendben csak a Kegyelmes őrizte meg előkelő nyugalmát.

– Várjatok – mondta csendesen. – Tisztázni kell, hogy mit akar itt ez a kölyök.

– Betolakodni, zöldfülű! – mormogta Velő fenyegetően.

– Az bizonyos, hogy nem kezdő – szólt elismerően Tulipán, és a kötéshez nyúlt. – Az ütés, amit kaptam, mellette szól. Ezt kénytelen vagyok mentségére felhozni.

– De miért ütött le, ha nem volt oka félni? És hová akart futni? – kérdezte Velő.

– Gyanús, azt nem mondom, és semmi esetre sem árt, ha megölitek – felelte a Tulipán, és vállat vont -, de nem kezdő, az bizonyos.

A Kegyelmes hosszan nézte ujjai között a szivarhamut.

– Vezessétek a Nagy Bivalyhoz! Azt mondta, hogy ismeri a Nagy Bivalyt.

Ismét vezették a herceget, kanyargós, földalatti folyosókon. Most már valószínű, hogy innen soha többé nem kerül élve a napvilágra. A nyirkos, penészszagú katakombákban felfelé vezetett az út. Egyre meredekebb lett a kanyargó folyosó, míg végül földbe vájt lépcsőkön haladtak. Azután beléptek egy rosszul világított helyiségbe. Most már látta a herceg, hogy hol vannak.

A Négy bölcs Sintér nevű “hotelhallba” hozták. Tulipán ment elöl. Velő és társai közrefogták a delikvenst.

A kocsmáros még most is ott állt a két demizson nevű üveg mellett, közönyös vendégei a padon ültek bádogpoharaikkal, csakúgy, mint az imént, és az ablaknál az a fiú szájharmonikázott, aki a herceg belépésekor is az ablakpárkányon ült. Egy kövér, kócos, mulatt nővel bővült csak a társaság, aki a pad előtt a földön feküdt és hortyogott.

Ott ült továbbá egy ládán Buzgó Mócsing, akiről a herceg tudta csak, hogy alapjában véve az igazi Trebitsch. A fenyegető csoport, élén a tömzsi Tulipánnal, nem keltett feltűnést.

– Buzgó Mócsing! – kiáltotta Tulipán. – Azonnal add vissza a két és fél dolláromat.

Az igazi Trebitsch felháborodottan lépett eléjük.

– Ezt kikérem magamnak! Én leszállítottam az árut – és a herceg felé fordult -, maga a tanúm.

– A te árud fejbe ütött! És megszökött.

– Erős és ügyes embereket kértél. Hát aki téged leüt, az nem gyenge, és ha elszökik, akkor ügyes is… Nézzék meg ezt a fiút! Csupa erő! Ne hagyja magát szidni, barátom…

A herceg újabban gyanúsan népies tüneteket észlelt magán. Például hirtelen haragú lett, és ilyenkor ütni szeretett volna. Most is szép lassan felforrt.

– Maga piszok rabszolgakereskedő! – kiáltotta dühösen. – Hitvány gazember!

– Most nem erről van szó – felelte idegesen az igazi Trebitsch. – Személyeskedéssel nem megyünk semmire.

– Legszívesebben betörném a fejét.

– Mi hátráltatja ebben? – kérdezte csodálkozva Velő.

Puff!

Őfelsége legmagasabb ökle olyan szabályos balegyenessel csapott bele az igazi Trebitsch arcába, hogy elismerő zúgás honorálta. Viszont Buzgó Mócsing bravúros gyorsasággal, de rendkívül erőteljesen szájon kapta őfelségét, hogy elsodorta a kocsmárost, valamint az egyik demizson nevű óriásüveget.

– Azt hiszem – lihegte Buzgó Mócsing -, üdvösebb, ha nem torzsalkodunk.

A herceg ismét rávetette magát, de egy újabb pofon, megtoldva egy gyors rúgással, a falhoz repítette. Az arca már szinte felismerhetetlen volt a sok veréstől. Az agyában ezer harang csengett-bongott, és iszonyúan fájt a bal füle, amely a cimpa mellett beszakadt kissé.

– Szerintem ne folytassuk – ajánlotta ismét Buzgó Mócsing.

– Adjanak egy pohár vizet! – suttogta a herceg. – Délután ittam utoljára.

Rongy- és pálinkaszagú kazán volt ez a kis bódé, a mocsaras vidék talajgőzöktől súlyos forróságában.

A kocsmáros megvető arckifejezéssel betöltött egy fél pohárka pálinkát, és vízzel hígította. A herceg felhajtotta, és úgy érezte egy pillanatig, hogy nyomban megfullad. Minden erejére szükség volt, hogy ne köhögjön.

Azután forróság öntötte el. És nekiugrott a türelmesen várakozó igazi Trebitschnek. A rúgást elkerülte, a csattanó pofont most nem érezte… Csak lihegett a mohó vágytól…

Megölni!

Propellerszerű sebességgel zuhogtak az ökölcsapásai, és az ördög tudja, honnan származott ez a mozdulata, térddel gyomorba rúgta az ellenfelét, hogy felbukott. Zuhanás közben az igazi Trebitsch magával rántotta. Hörögve, harapva, bokszolva gurultak a földön… A herceg vérében lángra kapott a pálinka. Forrón zúgott az agya, állati, gyilkos, pusztító örömmel verte az ellenfél fejét a padlóhoz.

Amikor újra felugrottak, mint valami tigris vetette magát a harcba. Rúgott és ütött, míg egy horogütéstől Buzgó Mócsing a lebuj sarkába repült, és mielőtt felállhatott volna, őfelsége a legelső keze ügyébe kerülő üres ládát belevágta, és már ugrott volna az alélt emberre, hogy megölje, de visszarántották.

– Hohó!

– Eressz! – hörögte.

– Ha egyszer rongy lett, akkor békén kell hagyni – mondta Velő, miközben fogta a herceget, aki kissé dülöngélt is a rumtól.

Őfelsége arca egyetlen darab nyers hús volt, két szeme alig látszott ki dagadt üregéből, tülök formájúra vert orra, néger módra feldagadt szája, kék és ibolya horzsolások, dudorok a csinos, finom vonású herceget ritka jellegzetes csavargóvá torzították.

Buzgó Mócsing lassan felemelkedett. Pácoltra pofozott arcán alig volt egy ép folt, de azért diadalmasan szólt oda Tulipánnak, miközben a fiúra mutatott:

– És ez neked rossz áru?!

2

– Mit akartok itt ezzel a vad suhanccal? – kérdezte a vendéglős.

Már rajta is maradt az új név. Az alvilágban gyorsan keresztelnek, és mindig találó nevet adnak.

– Gyanús alak. Orvul megtámadta Tulipánt. De azt mondja, hogy a Nagy Bivalynak hozott üzenetet.

Erre csend lett.

– A Nagy Bivallyal akar beszélni – mondta Velő a vendéglősnek. – Szólj neki.

– Én?! Talán megőrültél – felelte rémülten.

– Menjen be ő maga, ha ismeri – ajánlotta egy másik.

Valaki megfogta a herceget a nyakánál, és a kis elfüggönyzött ajtón keresztül belökte egy helyiségbe.

Ott állt a Nagy Bivaly szobájában. Hercegi lakosztálynak felel meg az alvilágban. Négy penészes vályogfal, semmi bútor, a földön egy gyékény, azon feküdt a Nagy Bivaly, az embergyűlölő, és mellette lámpa bűzlött füstölögve.

A Nagy Bivaly mesztic volt. Valószínűtlenül magas és széles. Valóságos hústömeg. Gömbölyű, kopasz feje, nagy, bennszülött szeme és duzzadt néger ajkai félelmetesen idegenszerűvé tették, mert a bőre szinte teljesen fehér volt.

Kifejezéstelenül nézett a fiúra. Fatörzs vastagságú karizmán egy horgony látszott, kék és rózsaszín tetoválással. Kivágott trikója még néhány tetoválás szegélyét szabadon hagyta.

– Öljön meg – mondta a herceg -, azt hazudtam, hogy ismerem magát.

A Nagy Bivaly üres, halott tekintete mozdulatlanul meredt rá.

– Ki vagy?

– Fülig Jimmy… öccse… – megpróbált előkelő rokonságára hivatkozni. Ilyesmi sokszor beválik.

– Hazudsz.

A petróleum és a föld szaga langyos tömbként állt az odúban. A Nagy Bivaly felemelkedett, lomhán, nyugodtan.

– Ki lökött be hozzám?

– Nem… tudom…

A herceg vakargatni kezdte a mellét, szépen befelé, a bot irányába.

Azután lesújtott! De a Nagy Bivaly keze boszorkányos gyorsasággal kapta el, és magához rántotta. Amikor a fiú nekizuhant fejjel a hatalmas mellkasnak, úgy érezte egy másodpercig, hogy ez az ember könnyedén eldobhatná őt, mint valami kis kavicsot. Elkábult.

Rövid mozdulattal kilódította az ivóba.

– Ez az ember le akart ütni ólmosbottal!

Az ivóban tartózkodók (igen sokan elmentek, amikor a herceget belökték a Nagy Bivalyhoz) vigyorogtak.

– Azt akartam, hogy megnézzétek, mielőtt szétlapítom!

– Azt mondta, hogy ismer téged… – jegyezte meg a kocsmáros.

A Nagy Bivaly megfogta a herceg nyakát.

– Majd mondd a halaknak is…

– Én a Piszkos Fredhez jöttem…! – kiáltotta kétségbeesetten, mert érezte, hogy a nagy marok egyetlen szorítására vége lesz.

Nagy Bivaly szomorú, kegyetlen szemei egy pillanatnyi szünetet jeleztek.

– Mi?… Te ismered… Fredet?…

– Csak úgy, ahogy téged – jegyezte meg a vendéglős.

– Ez tévedés – mondta valaki, aki most lépett be a helyiségbe, de nem vették észre. – A kölyök csakugyan jól ismer, és ne merd megölni, Bivaly!

Piszkos Fred állt az ajtóban.

A herceg agyában tótágast állt minden. Gyermekkori barátai letagadják, hogy ismerik. Piszkos Fred, akit sohasem látott, kijelenti, hogy jó ismerősök.

De a Nagy Bivaly keze egy hajszálnyit sem engedett a szorításból. Úgy nézett Piszkos Fredre, hogy néhány gyengébb idegzetű rablógyilkos megborzadt. Zöldesfényű, vérszomjas gyűlölet izzott a tekintetében.

TIZEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

5 × három =