Piszkos Fred, a kapitány

1

Buzgó Mócsing már napok óta nem hagyta el a kajütjét. Félt a hercegtől. Ez a fiú ott kínozza, ahol éri. Különben mint írni és számolni tudó egyént az anyagraktárnál használták, irodavezetőnek. Ő könyvelte el, amit Piszkos Fred sikkasztott.

Tizenkét óra tájban valami zajt hallott a szomszéd helyiségből. Elővette a revolverét, és lassan kinyitotta az ajtót.

– Csendesen Mócsing, mert összenyomlak.

A Nagy Bivaly állt mellette.

– Mit akarsz? – hebegte az igazi Trebitsch.

– A Vadsuhanccal kell beszélnem.

– Hogy kerülsz ide?…

– Még Szingapurban elbújtam…

– Ebből baj lesz! Minek keversz engem bele?

– Benned bízom. Egyszer megmentettelek, amikor négy kínai agyon akart verni. Nem fogsz elárulni.

– Gondolod?

– Tudom, mert nemcsak hálás vagy, hanem gyáva is… Hívd a Vadsuhancot.

– Azt nem! Ölj meg, vagy akármit…

– Ne is folytasd, maradunk az ölésnél…

– Na! Na!… Hátraugrott a készségesen mozduló óriás kezek elől. – Hívom már…

Szomorúan elindult. Egész biztos, hogy megint nekirohan ez a bolond. Amint felért, megpillantotta a herceget. A korláton ült, és ukulelén játszott. Azonfelül énekelt, és a matrózok zöme körülfogta.

Mit tagadjuk, őfelsége alaposan megváltozott, amióta Fülig Jimmyvel elcserélte legmagasabb személyét. Olyan csodálatos népi tüneteket produkált, amelyek távol állhattak az ősi St. Antoniók vérétől. Ilyen volt például a dal és a pofon. Őfelsége úgy pofozkodott és énekelt, hogy vén matrózok első látásra a szívükbe fogadták.

Vöröskarom megjelent a parancsnoki szoba ajtajában. Piszkos Fred, aki eddig mindenkinek hátat fordított, gáláns meghajlással szalutált, és olyan volt, mint egykor ünnepelt, vidéki színészek, amikor elhatalmasodik rajtuk az aggkori elmegyengeség.

– Jó estét Vöröskarom… – mondta és megvetően a szórakozókra mutatott. – Nem nekünk való társaság.

Vöröskarmot kellemetlenül érintette Piszkos Fred hűséges ragaszkodása. De mit tegyen?

– Warins, kérem!

– Parancs!

Odasietett. Beszélgetve sétáltak Vöröskarommal a korlát mentén. A leány beszél, a fiú mosolyogva bólogat, ő is mond valamit, azután…

Azután egy kecses ugrással a tengerbe veti magát!

Mindenki dermedten áll! Itt is, ott is sötét uszonyok csillannak meg a holdfényben. Cápák!

Zaj, futkosás… lárma…

– A csónakot… Hiába!… Vége!….

– Eresszenek le egy csónakot! – sikoltja halálfehéren Vöröskarom.

Csak Piszkos Fred nyugodt. Bekiált a szócsőbe:

– Lassíts!… Vissza! Állj!

Feltűnik a fiú feje, amint küzd a viharos habokkal. Gyakorlatlan úszó ehhez! Mielőtt a cápák valamelyike elkapja, talán megfullad. Sivítva nyikordul egy csónak kötele, amint fut a csigán. A küzdő kis ponttól nem messze roppant uszonyok villognak…

Vége…! Vöröskarom remegő kézzel megkapaszkodik. A döbbent emberek feje felett valami átsuhan… Egy loccsanás.

A kapitányi híd üres… És egy szakállas fej bukkan ki a vízből, távol a hajótól.

– Piszkos Fred beugrott a hídról!

Összevissza kiabálnak.

Ni!… Ott úszik! Elérte a fiút!… Tempózó jobb karja hatalmas ívben átcsap egy hullámon, és elkapja! De körül uszonyok villognak, itt is, ott is… Miféle külön istene van ennek, hogy elérte a fiúval a csónakot?

Már itt is vannak… A látszólag vén, keshedt kapitány úgy hozza fel karján a fiút, mintha pehely lenne.

– Vigye a kajütömbe! – súgja remegve Vöröskarom, de a fiú magához tér, hiszen csak sokat ivott a sós vízből. Talpra áll, és megrázkódik.

– Hé! Őrült úr! – sivítja Petters. – Kevesen mondhatják el magukról errefelé, hogy kint vannak a vízből!

– Amit… értem tett… kezdi a herceg Piszkos Fred felé.

– Mit fecsegsz? – mordul rá a vén medve. – Fütyülök rád. Ha annyit bajlódtam egy üzlettel, azt nem adom a cápáknak. Érted?

Dünnyögve a kabinjába ment, és kiivott egy üveg rumot. Hiába! Ez ilyen ember. A cápák szájából kilopja az ennivalót, ha üzletről van szó, de szíve nincs a kutyának egy csepp sem. Az biztos. Valaki azt mondja, hogy két cápa úszott már a fiú felé, de amikor meglátták a kapitányt, csüggedten visszafordultak…

Ezt a történetet az óvatos cápákról még évek múlva is mesélték a kikötőkben, és mindenki elhitte…

2

Mi volt az ugrás előzménye? Ennyi:

– Beszéljünk okosan – mondta Vöröskarom. – Rövidesen megérkezünk. – Aranyzöld szemei egészen szomorú fényben ragyogtak. És fogyott valamit az utolsó napokban. – Mit tenne, ha megszabadulna?

– Eláruljam ellenségem őnagyságának a haditervemet?

– Én elárulom. Talán elkerülhetjük a harcot. Az angolok nem léphetnek közbe a maga oldalán, Warins. Az amerikaiak viszont segítenek nekünk megszállni Almirát, és a köztársaságot támogatják. Mit tehet ez ellen?

– Nem tudom.

– Ha feladja a sanszát, akkor kap húszezer dollárt. Telepedjen le valahol Dél-Amerikában. Még fiatal, megjavulhat.

– Igen. Ez csakugyan lehetséges – felelte elgondolkozva őfelsége -, de azt hiszem, fiatal vagyok még a tisztességhez. Aztán meg kell akadályoznom, hogy ezt a sok bűnözőt odahozza a szigetre.

– Ön nem keresztezheti a terveimet! Csak szolgálhatja azokat, akkor is, ha kifogása van ellene!

– Ebben téved!

– Úgy? Hát bizonyítsa majd be, Warins Bob, hogy mivel húzhatja át a számításaimat?

– Például ezzel.

Hopp! Szép ívben átröpült a korláton, és csak egy loccsanás hangzott.

A többit tudjuk…

Őfelsége talán szívesen meghalt volna. Végre is itt egy szörnyű komplikáció van. Megnősült. Elvett egy polgári nőt.

És ráadásul csúnyán beleszeretett. Mi lesz ebből? De amikor száraz ruhában ismét kilépett a fedélzetre, mégis örült a megkerült életnek.

– Vadsuhanc – súgta eleve ijedten a Buzgó Mócsing mellette. – Gyöjjön a fülkémbe… Na! Mit akar?!

A herceg megragadta:

– Miféle terve van?

– Aljas hazug volt az illető, aki bebeszélte önnek, hogy én egy mérnök vagyok, vagy hadvezér, csupa tervvel.

– És miért hiszi, hogy jóra fordul minden?

– Van Isten… – próbált felelni kínban. – Jöjjön, kérem.

– Fog valamit tenni vagy nem?!

– Letelepszem Hawaiiban, ott él egy unokanővérem – mondta őszintén és kissé ijedten, mert a herceg egy fenyegető mozdulatot tett, de azután követte.

A fülkébe érve két iszonyú kar úgy ölelte át, hogy nem kapott percekig levegőt.

– Te… Kölyök… Hát élsz?

Őfelsége meghatva látta a Nagy Bivalyt. Megint olyan furcsán fogta a fiú ujjait, és nézte, mint valami idegen holmit. Alacsony, széles homloka elborult.

– Rosszul bántak veled?

– Egyáltalán nem. Remek fiúk, és nagyszerűen mulattunk.

Megelégedetten nézte a védencét. Micsoda finom, szép külső. Ha neki ilyen fia lehetett volna valaha…

– Ide hallgass: azt tudod, hogy a Vöröskarom fel akar használni a terveihez…

– Tudom. Maga mondja meg, mit tegyünk? – kérdezte a herceg Buzgó Mócsingot.

– Együnk valamit – ajánlotta ez jó szívvel. – Abból nem jöhet ki bonyodalom.

– Ide hallgass – mondta a Nagy Bivaly. – Két nap múlva a Boldogság Szigetek magasságban leszünk. Akkor te csónakba ülsz velem, és elszökünk. Ha elérjük a Boldogság Szigeteket, hát nyert ügyed van.

– Rendben van, szökünk! – bólintott őfelsége.

– Nem kell szökni! A Radzeer elviszi magukat a sziget közelébe, és mehetnek, ahová tetszik! – szólalt meg egy hang mögöttük.

Vöröskarom állt ott! Az utolsó szavaknál nyitott be a fülkébe.

3

Az ügy előzményéhez tartozik, hogy Mrs. Warins, illetve St. Antonio hercegnő érintetlenül küldte vissza a vacsoráját. Azután kisétált a fedélzetre. Itt kisebb csoportokban izgatottan vitatkoztak az emberek. És… hát nem valami barátságos módon néztek feléje.

– Főorvos! – szólt Vöröskarom.

– Parancsol?

– Nem szeretem a kétszínűséget. Valami bajuk van velem?

– Nézze… mi mindig szerettük magát – mondta a Főorvos. – De hát ami a Vadsuhanccal történik…

– Talán átpártoltak? – kérdi gúnyosan, és maga sem tudja, hogy miért fáj úgy a szíve.

– Ha egyszer hozzáment feleségül, miért akarja megölni?! Mi nem vagyunk tisztességes emberek, sok itt a tolvaj, a rabló és más szakmunkás, de az a véleményünk, akiket a pap összeadott, azok ne gyilkolják egymást!

Vöröskarom egészen sápadt volt, és a száját rágta.

– Minek bántja a Vadsuhancot?! – kiáltották többen is.

– Ez nem a ti dolgotok! – ordította közbe a hídról Piszkos Fred. – Vöröskarom meg én irányítunk itt!

– Marhaság! – sivította Petters. – Tudni akarjuk, hogy mit főztök.

Vöröskarom döbbenten látta, hogy a lázadás a levegőben lóg. Vad zúgással közeledtek. Piszkos Fred mintha elvesztette volna az eszét, ordít:

– Mi azért álltunk össze, hogy üzletet csináljunk! Nem akarok kölyköt dajkálni!

– Warinsszal is van üzlet, ha melléje állunk!

– Emberek! – kiáltott Vöröskarom. – Én azt hittem, hogy ti bíztok bennem és szerettek.

– Megmondom nyíltan! Amióta Piszkos Freddel vagy szövetségben, nem szeretünk – sivított Petters.

Vöröskarom erre szó nélkül elsietett. Mögötte zúgott, morajlott a fedélzet.

Piszkos Fred hátratolta sapkáját a tarkójára.

– Elég volt belőled, kőszívű gazember! – kiáltották többen.

– Hiába ordítoztok, engem ez nem érdekel – felelte hidegen, és elővette a pisztolyát. De hátulról valaki egy kötelet dobott rá, és lerántotta. A lövés valahová félrement, és egy perc alatt megkötözték.

– Dögöljön meg!

– Üssük agyon.

Ha a Főorvos és Petters nem védik tigris módra a vén rókát, akkor alaposan megjárja.

Mire a leány visszatért a herceggel és a Nagy Bivallyal, Piszkos Fred megtépve, bevert orral állt egy szellőztető kürtőhöz kötve.

– Bob Warins! – mondta a Főorvos. – Elhatároztuk, hogy átpártolunk hozzád. És maga a foglyunk, Vöröskarom!

4

A fordulat kissé meglepte őfelségét.

– Nos? – fordult feléje Vöröskarom. – Mit fog tenni? Megölet? Bezárat?

– Egyik sem sürgős – mondta a herceg, és az emberekhez fordult. – Kedves barátaim, elsősorban oldozzátok fel a kapitányt, ha csakugyan én parancsolok.

Némi habozás után a Főorvos elvágta Piszkos Fred kötelét. Ez leporolta magát, és durván ráförmedt.

– Hol a sapkám?… – felszedte valahonnan, zsebre vágta a kezét, és a fülkéjébe ment megvető módján. És attól fogva nem látták. Ismét szakított a Radzeerrel.

– Most pedig figyeljetek rám – szólt őfelsége. – Én nem köthetek veletek üzletet. Mert lázadók vagytok. A lázadókat én nem szeretem. Azonfelül becsapni sem akarlak benneteket: ha a Szigetre érek, és uralomra jutok, valamennyieteket deportálnálak.

Döbbent csend lett.

– A mindenségit!.. – jegyezte meg valaki. Azután egy ideig tanakodtak.

– Vöröskarom! – mondta a Főorvos. – Mi ezt nem tudtuk. Vedd át újra a parancsnokságot.

– Nos? – kérdezte őfelsége mosolyogva. – Mit fog tenni? Megölet? Bezárat?…

– Emberek! – kezdte Vöröskarom. – Nem törődöm azzal, ami történt. A cél szentesít minden eszközt. De csak akkor szövetkezünk újra, ha Bob Warinst szabadon bocsátjátok.

Ez bomba volt! Tátott szájjal álltak! Mi van itt?!

– Mindegy.

– Legyen becsületes a játék. A Vadsuhanc mehet. Holnap este a Boldogság Szigetek magasságában élelemmel és amire szüksége van, csónakba szállhat.

– Köszönöm… És ha nincs kifogása ellene, úgy magammal vinném a Nagy Bivalyt.

Súlyos köd nehezedett a hajóra, ami csak fokozta az idegességet. A herceg párától fényes gumikabátjában, tiszti sapkájában szinte egykedvűen állt ott, a lázadók között, az óceánon. Most látszott, hogy ez az angyalarcú fiú igazi férfi.

A lázadók zavartan álltak, ugyanazt a kínos témát érintették gondolatban. Végül Petters kimondta:

– Jó lenne megkérdezni Piszkos Fredet…

Mert az ördög látott ilyent. Ahogy kihúzza a lábát közülük az a vén, szívtelen kutya, hát megáll minden.

5

Leeresztették a csónakot. Néhány ládát, hordót, ponyvát és egyéb holmit helyeztek el benne.

– Nagy Bivaly – mondta a herceg. – Hozd magaddal Buzgó Mócsingot.

– Azt a szélhámost? Minek?

– Ne törődj semmivel, csak hozd, ha kell, erőszakkal.

Ezután bement Vöröskaromhoz búcsúzni, és a Nagy Bivaly, mint hűséges mameluk, hozta az igazi Trebitschet. A nyakánál fogva.

– De kérem… – hápogta ijedten. – Ez a fiú őrült… Összetéveszt egy jósnővel!

– Beszállsz, vagy ledoblak?

Buzgó Mócsing az előbbi mellett döntött.

Őfelsége kissé búskomoran állt gyönyörű, szőke felesége mellett, akivel mindezideig csak diplomáciai viszonya volt.

– Anna… Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a telt idomú, fekete nők iránt mennyire közömbös voltam mindig…

– Maga tréfára vesz sok mindent…

Eh! Hát mi van vele? Hogy áll itt égő arccal, könnyes szemmel egy gyilkos előtt?

– Ha győzök, akkor is van még megoldás. Mondjuk, ossza meg velem a trónt mint igazi élettárs.

– Magával?! Soha! – kiáltotta.

– Kérem – felelte csüggedten az uralkodó. – Ha nem, hát nem.

– Kalózivadék felesége legyek?!

– Nincs igaza, ha lenézi a felmenő ági rokonaimat, de hát… bele kell nyugodnom.

Nehéz szívvel fogta a nő kezét. Istenem… Ő itt szép csendben beleszeretett a feleségébe. De hát ki gondol manapság ilyesmire? És megcsókolta a leányt, szokott alaposságával.

…Vöröskarom iszonyúan szégyenkezve, de némán tűrte. Azután ott állt egyedül a szobában, és a ködös fedélzet homályából még feléje villant az elmaradó alak nedves gumikabátja, tiszti sapkája…

Keservesen sírt.

HUSZONKETTEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

tizenöt + 15 =