Piszkos Fred, a kapitány

1

A herceg kiszédelgett a nagy teremből. Uram, Atyám! Mit tett?!! Elvette a lázadó elnök polgári származású leányát… mert ha Warins Bob néven is eskették, jól tudta, hogy az álnéven kötött házasság érvényes.

Összevissza bolyongott a katakombák folyosóin, amelyek ezen a napon szokatlanul élénkek voltak. Végre megpillantotta az igazi Trebitschet. Őt kereste!

– Ember! Ez mi volt, ami odabent történt ma a pappal? – kérdezte lihegve.

– Hogyhogy? – érdeklődött riadtan az igazi Trebitsch. – Esküvő lehetett. Nem?

– Nem a Próféta esketett!

– Nem hát! Hiába kerestük! A Próféta a kikötőbe járt, és elárulta a rakodóknak, hogy a kínaiak lopják a pálinkát.

– Na de mi lesz ebből?

– A rakodók megverik a kínaiakat.

– Azt mondja meg, hogy velem mi lesz?!

– Maga is lopott a pálinkából?

– Ne tettesse hülyének magát.

– Esküszöm, hogy nem tettetem magam – hátrált ijedten az igazi Trebitsch.

– Az én házasságom érvényes?

– Természetesen.

– Miért nem értesített, hogy a Próféta nincs itt?

– Én is csak most hallottam, hogy a kínaiak elől bujkál. Fél, hogy este agyonverik.

– Micsoda szörnyűség… Te jó Isten! – Megragadta Buzgó Mócsingot: – Mondja, ember. Legalább van valami terve?

– Igen. Este kimegyünk huszan dorongokkal a Próféta elé.

– Jól van… Látom, hogy hiába keresek közvetlen érintkezést magával. Nem kérdezek semmit. De egyre figyelmeztetem: ha tőrbe csalt, akkor megölöm!

És otthagyta. Buzgó Mócsing elhűlt ámulattal nézett utána és kétségbeesett tájékozatlanságában felvonta a két vállát:

– Csak tudnám, hogy mit akar tőlem?

2

Huszonnégy órával később kifutott a Radzeer!

Az indulást néhány szenvedélyes jelenet előzte meg. Mindenekelőtt Freddel volt a baj.

– A Radzeer útját természetesen a kapitány irányítja – mondta a Kegyelmes.

– Én ugyan nem – felelte Piszkos Fred, azután felállt, és hónaljáig húzta a nadrágját.

A Radzeer cirkálót annak idején pillanatnyi szorultságában Piszkos Fred lopta az Angol Királyság hajólétszámából. Végül úgy adódott, hogy kitüntették magukat, és így nemcsak bűnbocsánatban részesültek, hanem a Radzeer cirkálót is odaajándékozta az állam Piszkos Frednek és cimboráinak. Egy ideig békében járták a tengert, de Piszkos Fred zsarnok volt, azonfelül a hajó üzemköltségére szánt fedezetből állandóan sikkasztott, míg végül a cirkálón zendülés tört ki, és a kapitányt egy viharos éjszakán, a Jóreménység foka magasságában drámai előzmények után felpofozták. Azóta szakított a Radzeerrel.

Hogy történt? Érthetetlen, de tény, hogy Piszkos Fred nélkül a Radzeer nem soká járt az óceánon. Ki tudja, miben állt a vén bűnös tudománya. Sehol sem szerették, mindenütt lármázott, követelt fenyegetőzött, de volt olaj, szén, ennivaló, jövedelem, és vihar előtt, hogy hogy nem, mindig kikötő közelében voltak.

Miután lerakták a cirkálóról, megakadt minden, azután üzemanyag híján Szingapurban vesztegelt a hajó. Végül a Kegyelmes bérbe vette matrózostul.

Amikor Fred váratlanul megjelent Szingapur alvilágában, és keverni kezdte rejtélyes módon a kártyákat, szóba sem állt egykori cimboráival.

– Csak maga vezetheti a Radzeert – mondta Vöröskarom is.

– Eszembe sincs. Megmondtam, mi a teendő, most már egy hülye is megcsinálja. A Főorvos vezesse a társaságot.

– Nézd, Fred – szólt a Főorvos, és nagyot nyelt -, én hajlandó vagyok elégtételt adni neked. Te nagyon csúnyán viselkedtél, sokat lopsz, szívtelen, gonosz kutya vagy, de elismerem, hogy nélküled megbuktunk. Te az ördöggel cimborálsz, és mindenkit becsapsz. Ezért megbántuk, hogy aljasságaidért teljes joggal kirúgtunk a cirkálóról. Még szebb elégtételt akarsz?

– Nézze, Fred – mondta a Kegyelmes, elfojtva egy mosolyt -, ez férfias beszéd volt a Főorvostól.

– Hát ide hallgass, Főorvos! – szólt a kapitány.

– A Kegyelmes kedvéért visszatérek a hajóra. Feltételeim: annyit iszom, amennyit akarok, annyit lopok, amennyit nem vesznek észre.

– Jól van – felelte a Főorvos. – De azt kikötöm, hogy az üzemanyag elszámolásban nem fordulhatnak elő szivarok.

– Jó, ezt is elfogadom – hagyta rá a kapitány keserű megvetéssel, mint egy csalódott mártír.

– Hát akkor – fejezte be a Kegyelmes – fogjanak kezet.

– Az nem volt kikötve – mondta erre Piszkos Fred, és kiment.

3

Amikor néhány napja úton voltak, és messze elhagyták a partot, a herceget felhozták a fülkéjéből. Különben a fedélközben tartották elzárva.

– Sétálhatsz kissé – mondta a Főorvos.

A herceg szédelgett, amikor a napvilágra ért. A hajót kísérő cápák uszonyai megcsillantak a napfényben.

– Nagy Bivaly hol van? – kérdezte a kísérőjétől.

– Nem lehetett őket Piszkos Freddel egy hajóra engedni.

– És Vöröskarom, illetve nejem őnagysága?

– Ő a parancsnok. Mindenki szereti, és mégis félnek tőle… Igazi férfi!…

– Úgy? Akkor minek megy férjhez?

Jó forró nap ragyogott a fedélzeten. Őfelsége kimondhatatlanul élvezte a sétát. Piszkos Fred hangja süvöltött rá:

– Hej! Főorvos! Hogy merted felhozni a Vadsuhancot? Aki fogoly, az fogoly! Ezt nem tűröm!

– Fütyülök arra, hogy te mit tűrsz!

– Te kutya! – recsegte lihegve Petters, aki érthetetlen meggyőződése szerint az egyik Szingapuri mozgóképszínház portási egyenruhájában intézkedett a fedélzeten. – Megölnéd ezt a fiút! Talán haljon meg unalmában egy sötét odúban?

– Igenis pusztulni fog! Gyilkos, szélhámos, rabló!

– És te mi vagy, mi?!

– Ne tereljük az ügyet mellékvágányokra. Most nem rólam van szó!

– Hát vedd tudomásul – sípolta harsogó suttogással Petters -, hogy fütyülünk rád.

– A fedélköz fülkéjében kell maradnia!

– Gyere, Vadsuhanc! Azért is!

Bevitték a Főorvos kabinjába.

– Ezentúl itt laksz, hogy az az ördög megpukkadjon mérgében.

A kapitány iránti ellenszenv Warins felé irányította a szimpátiát. Nemcsak ennivalót kapott, hanem még fürdőt is készítettek számára, és egy uniformist is szereztek a fiúnak. Mintha ráöntötték volna. A Radzeer egykori kadétjának az egyenruhája volt ez.

A herceg arra már visszanyerte régi, szelíd angyalszerű kifejezését. Miután tisztálkodott, borotválkozott és végül megjelent a kadétruhában: szinte megtapsolták.

– Majd meglátjátok, hogy mit szól a Vöröskarom! – üvöltötte Piszkos Fred. – Mi őt szolgáljuk!

– Ugathatsz, vén cápa! Mi nem szolgálunk senkit! A magunk ügyét szolgáljuk!

– Hogy fáj neki egyszerre a Vöröskarom!

Tulipán bizalmatlankodva mondta a kormányosnak:

– Biztosan főz valamit a Vöröskarommal.

– Lehet, hogy főznek valamit – dünnyögte a Főorvos is tűnődve.

…Amikor Vöröskarom este kisétált a fedélzetre, néhány sötét pillantással találkozott a tekintete. Csak Piszkos Fred tisztelgett széles, nyájas mosollyal, és most kiderült, hogy mennyivel kellemesebb az arca, ha mogorva.

– Nagyszerű utunk van, parancsnok! – jelentette gavalléros alázattal, és a rekedt Petters, aki távolabb állt, megvetően köpött.

Ki hitte volna! Piszkos Fred mint stréber! Víziószerű! A parancsnok sem lehetett elragadtatva tőle, mert rövidesen a kabinjába ment.

Reggelre feltűnt a távolban Tahiti. Vöröskarom kisétált a fedélzetre. A korlátnál egy ismeretlen egyént látott, jóképű, vidám, kadétruhás fiatalembert, nagy fekete szemekkel, aki néhány dió meg egy pakli kártya segítségével bűvészmutatványokkal szórakoztatta a legénységet. Nagyszerűen mulattak az emberek, és amikor Vöröskarom kijött, elhalt a mosoly. Csak Piszkos Fred köszönt harsányan a hídról.

– Főorvos! Ki ez az ember? – kérdezte Anna Alvarez.

– Az ön férje, parancsnok, Bob Warins.

Miféle változáson ment át, amióta utoljára látta? Ez az értelmes, csinos arc ugyanaz lenne, amire felnyögött, ha elé jött álmában?

Most a fiatalember feléje nézett, csúfondáros vigyorral szalutált, valamit mondott a matrózoknak, és ezek röhögtek. Vöröskarom a kajütjébe ment, és úgy vágta be az ajtót, hogy csak úgy csattant.

Sokáig idegesen járkált, azután csengetett:

– Bob Warins jöjjön ide!

4

– Foglaljon helyet, Mr. Warins.

– Köszönöm, szenyorita.

– Miért szólít szenyoritának? Én asszony vagyok.

– De ennek nincs gyakorlati jelentősége. Diplomáciai állapot.

– Miért került olyan szörnyű külsővel elém?

– Néhány emberrel verekednem kellett előzőleg. Szökött fegyenccel előfordul…

– Maga… gyilkolta meg St. Antonio herceget?

A fiú kedves mosollyal bólintott.

– Természetesen.

– És… Fernandez régenst is?

– Hogyne. Kérek még egy kis teát.

– Hány… embert ölt meg életében?

Őfelsége tűnődött, mint aki utánaszámol, mert nem szeretne hozzávetőlegesen sem tévedni.

– Na… hát Istenem… pontosan nem is tudnám megmondani… Ha leszámítom a bennszülötteket, mintegy negyvenre tehető áldozataim száma.

Anna Alvarez nyitott szájjal, rémülten nézte.

– És tudott aludni?

Őfelsége sóhajtva legyintett.

– Amíg az ember nőtlen.

Mennyi könnyed, kedves előkelőség, diákos báj… És gyilkos! Egy kalóz fia! A totem és az írások kétségtelenné teszik, hogy Bob Warins ül itt.

– Ön úgy beszél, mintha gúnyolódna! Nem tudom, mennyi az igaz abból, amit mond.

– Megmondjam? – Őfelsége felállt, és odament Anna Alvarezhez. – Egyszer hazudtam önnek.

– Miben hazudott?

– Abban – felelte St. Antonio herceg lesütött szemmel -, hogy a telt idomú, fekete nőket kedvelem. Ebből egy szó sem igaz… Sajnos pontosan az olyan szőke, karcsú hölgyekért szokásom meghalni, mint amilyen ön…

…És mielőtt még Vöröskarom felelhetett volna, gyorsan átkarolta, és megcsókolta.

De alaposan.

Anna Alvarez vagy két másodpercig tűrte, tehetetlenségből vagy másért, ki tudja? Azután teljes erejével eltaszította a herceget.

– Kalóz! Briganti!… Ez példátlan, amit merészelt! Példátlan!

– A házastársak közötti gyengédség megnyilvánulása korunkban elég ritka eset, de mégsem példátlan.

És vigyorgott. És borzasztó kedves volt a kadétruhában.

Azután tisztelgett:

– Jó éjszakát… Anna Alvarez.

A nő arcán különös kín vonaglott át… “Gyilkos…” – mondta magában. “Kalóz… rabló…”

Rémülten vette észre, hogy mindezek dacára képtelen arra, hogy utálja!

HUSZONEGYEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.