Őfelségem, I-ső Fülig Jimmy naplója
VIII
Eszt a naplót aszért kesztem irni, mert egy különös felvilágosítás követkesztében Őfelsége amikor bucsusztam többrendbeli figyelmeztetésre hivta fel a következőkben. Ez akkor volt, amikor átattam ennek aszt a cimeres szarvasbőr táskát, amit Piszkos Fred ellopott Fenantesztől. Esz az Ekmont is olyan szigoru, mint asz volt.
De én elbántam vele éspedig igy. Ámbár:
Kihallgatózásra jött, amikor négy napja már a fölegvárban minden ajtaja le volt zárva osztálylakomnak. A legutóbbi nép közé vegyülés miatt.
Akkor jött a Higdaló, ez a Gombperec. És mondá. Zöld papagály ruhában volt aranyos disszel:
– Itt van a fogadó idő. Kiván valamit felség?
Mondom: Igen, kivánnék valamit.
– Mitpedig felség?
– Vegyen egy parókát, mer káprázik a szemem a kopaszságtól, ha csillog a lámpáknál.
– Parancsára – mondá. – Felséged előírhatja, hogy milyen parókát vegyek.
– Mondom: zöldet, mer az megy a ruhájához.
Azt mondá erre, hogy akkor őtet majd kinevetik. Megnyugtatám, hogy az igy is megtörténik, tehát nem kockáztat semmit.
Erre bejelenté Egmontot, aki jött. Ketten beszélgetünk kétszemközt Ekmonttal, mert Gombperec ki vitte az övét.
– Felség – mondá Ekmont. – Holnapután államtanács. Önnek meg kell hozni az új törvényes pikkelyezést a trónöröklést illetőleg.
– Aszt én nem teszem – mondám. – Maga jól tudja, hogy én nem vagyok a király, mert gyerekkorom óta jól ismer, és homlokán heged a régi sebes kardos nyom. Tehát tudja, hogy nemvagyok király, tehát nem hozhatok új törvényt.
– Ha igy lenne, ezt már mondtam egyszer – felelte igen dühhel -, az halálos kivégzést vonna maga után.
– És én magam után vonnám önt. Mert ismeri a királyt! Miért nem leplezett le azonnal? Miért hagyta, hogy a trónvitorlás történyen? Ha én bünös vagyok maga a palást!
Igy odamondtam! Egyenesen neki!
Erre kissé falfehére halotthalványult. Jól visszavágtam. Mer ha én nem vagyok a király és idáig hagyott engem fajulni, akkor ő is palástbünös és ezért mellém ítélik a szomszéd kötélre bíróilag.
Egész elém állt. De én nem ijedék, mer esz nem családi nekünk.
Igy szóla:
– De… azt könnyű bebizonyítani, hogy ön ép nem elméjü és gyámság jön. Én leszek a régen herceg és önt a főleg várba életfogytig várja a…
Itt valami nőt mondott, aki vár. Bizonyos Ella. Az várja a bolond uralkodót. Bizonyára ápolónő. Tudom már! Aszt mondá:
– Önt várja a Citad Ella!
– Nésze – mondtam -, én nem vagyok egy szivbajos uralkodó és velem nem lehet a sors kegyelméből kitólni. Én nem hoszok törvényt, amig nem vagyok személyesen itt. Mer most csak helyettem vagyok itt. Maj ha visszatér az igaszi. Asz hoz.
– Három nap gondolkozási időt kap. Ha addig… nem szánja el magát, akkor cselekszek! Érti… felség?!
– Nem vagyok hülye – mondám kegyesen.
– És mi a válasza?
– Az, hogy majt pont magától kapok szivrohamot az ijedségből folyólag.
– De…
Kegyesen csengeték a gombon:
– A kihallgatódzás véget nyert!
És nem felelhete mer jött a Hidlakó fehér parókában fekete maslival hátul.
Ekmont remegve dühtől távoza.
– Esz a paróka régi francia aloncs nevezetü… Esz jó? – mondta a Hidlakó.
– Olyan azzal a maslival, mintha egy hibbant ősz nő bakfisnak hinné magát. De jobb, mint saját fénycsiszolt, hajtalan skalpja.
Mondám. Ő fordula és mente. És olyan volt hátulról nézvést copffjában a fekete propellerrel, mint egy különös hitroplán.
Én pedig bementem a könyvtárszobába és kivettem a polcról, a könyvek tára mögül pálinkát. És ivék.
És amikor este lett, akkor jelenté lakájom:
– Az ágy előálla.
Miután átköltöztettek éjszakára, selyembe és már lefeküdtem volna, amikor kopogtatnak.
Egy képen. Mert a falon egy kép ábrázolá atyámat, aki elhunyt, egy öreg St. Antoniot. És ujra kopogás hallatszott, a kép mögül, amiről kiderült, hogy rejtekajtó mint filmben. Mert félrelépett a kép, és mögüle a keretben egy folyosóból megjelent egy hölgy.
A királyné állt ott. Anyám! Akinek nem én vagyok a fia, csak helyettem pótolom magamat.
– Bocsásson meg uram! Nem volt módomban idejönni másképp.
– Más kép nincs is a szobában – mondom én -, de kegyeskedjék elhagyni kereteit felséges királyanya.
És bejött.
– Ezt a járót csak én ismerem és boldogult férjem.
Nagyon szomorúnak látszott a királynő. Sajnáltam. Szivből.
– Mit tehetek felséges anyakirály?
– Uram! Ne írja alá a pikkelyezésről szóló törvényjavaslatot!
Habozott és a hajához nyula.
– Mek kell bíznom magában – mondá majdpedig. – Ugy látom, egyszerű de okos és jó ember.
És most mint valami polgári asszonyság, egyszerűen mekfogta a kezem. Ez nagyon jól esett, mintha csak asz én mamám lenne. Nekem is volt. Mer nem csak királyoknak lehet mamájuk, hanem sokszor a legeccerübb csavargónak is. És mék aszt mondá:
– Hallgasson ide fijjam!
Igy mondá!
– Ekmont, a fivérem, a koronát akarja magának. Saját magának. Ha az a törvény van és magát szerencsétlenség éri Warinstól, hogy a merénylő megöli, akkor vagy én vagy ő lehetne a király, az uj törvény szerint, amit magával akar beleitatni uj törvénynek. A mostani szerint, nem lehet más a király, csak vérbeli St. Antonio.
– Ilyen gaz ez asz Agmont?
– Fél. Nagyon fél.
– Mitől?
– Asz régi történet. Husz év előtt én nem voltam királynő, hanem Wilbour Tehodor fregattkapitány felesége voltam, és született egy gyerekünk. Az elhunyt király, St. Antonio főherceg egyszer látott Tahitiben, ahol laktunk és belém szeretett. Neki is volt akkor egy gyereke és felesége. Én hát nem is álltam vele szóba mint asszony. Hiszen nős, családos volt. Ő akkor éppen trón nélkül élt Tahitiben, mer lázadás miatt menekült. Felesége a királynő sohasem látta Almirát. Azután egy ragályba meghalt felesége és gyereke, és nagyon szerencsétlen volt és sokat járt hozzánk. Kedvelte férjemet, és fivérem, Egmont, bizalmasa lett. Akkor asz én gyermekem volt kétéves. A férjem Wilbour Theorod fregattkapitány akkor úton volt. Ő sohasem volt jóviszonyban Ekmont fivéremmel. És egyszercsak Ekmont aszt jelenté nekem, hogy Theodor betegen jött haza fregattján, és a Szingapuri kórházban van. És engem yachtra ültetett, hogy hoszá menjek. És akkor amikor a yacht nyílt tengeren volt kisült, hogy Ekmont hazudott és elvittek Almirába. Erővel. A gyermekemet előre elvitték tőlem, és miatta én is mentem. Csukott kocsiba vittek a kikötőből a Főlegvárba, de a nép éljenzett. Asztat hitték hogy én vagyok a királyné. Mer a király ezt hirdette ki. Pedig a királyné az igazi trónörökössel még Tahitiben meghalt. De a nép ezt nem tutta, csak látták, hogy jön egy gyerek meg egy nő. De az én voltam. Mit csinálhattam én a főlegvárban? Férjemet nem értesíthettem. Vele elhitették, hogy elhagytam. Belekellett nyugodni lassan, lassan. És a gyerekem igy trónörökös lett. Egmont mindig tudott engem tenorizálni. Most is. A St. Antonio, akit maga ismer, az Wilbour Theodor fija, és ezt senki sem tudja, ő se tudja, csak Egmont, én és most maga. És tutta a meghalálozott, a néhai király bátyja, Fernandez, aki régen herceg volt…
Esz nagyon regényes história.
– És – kérdem – mit tett a fregattkapitány Wilbour Theodor?
– Ő keresett sokáig. Aszután évek mulva megtalált. De a fija miatt hallgatott, hiszen már akkor trónörökös volt és csendben elment. Ekmontnak pedig írt, hogy ha a fia király lesz, megmond neki mindent. Esz lesz a bosszuja. És Ekmont mindég félt ettől, és ha mostan törvény jön, hogy asz én királynői családom is örökölheti a trónt, akkor ő mekkoronásztatja saját magát és a fijamat kisemmizi a trónból.
Mostan értettem.
– De – kérem – miért vagyok itten én? A király a hajón tutta aszt, hogy engem elhosznak ide? Nem igaz, hogy ő vegyülni akart?
– A király nem tudta, mi történt, csak aszt akarta, hogy maga helyette Szingapurban legyen, amig ő sétál kissé. Ám a Titkos szolgaság egy embere ezt kihallgatta, közben mi rádión megtuttuk, hogy Warins Bob megszökött a börtönből, és jön merényletet elkövetni. Ekkor kapóra gyött a Titkos Szolga értesitése, hogy fijjam magával személyt cserélt.
– Aha! És igy nem a királyt merényli, hanem engem öl meg.
– Igen. Egy Greenwood nevü tudós tanárt kellett csak értesiteni, hogy tagadja le a herceget. Ő köszölte azóta, hogy megtette, de nagyon fájt. És maga elé utazott Ekmont. Mivel az érkezésnél átölelte magát, mindenki azt hitte, hogy maga a király. De nekem ez igy nem tetszik, hát megmondtam. És ha nem akar ebben a veszélyben maradni, menjen.
– Ezt nagyon jó tudni, ámde nekem megpuccolni nem szokásom.
– De a pikkelyezést ne engedje, mert Ekmont a fijamat, amire visszatér, kijátssza a kinullázásból, hogy ő legyen a király saját kezüleg.
llyen egy körmösfont ez asz Ekmont homlokán a feltünő ismeretjel dacára.
– De – felelém – hogy hagyhatták őfelségét egyedül Szingapurban, mijután az a Greenwood megtette (de nagyon fájt.)
– Mer a mi titokzatos szolga álatunk embere ott a hajón aszt mondta, talált valakit, aki őfelségét leszállástól kesztve követi és megvéti, és ez olyan ember, aki bisztos meg tudja óvni, mint a testőrsége. És majd őfelségét elvezeti egy hajóra, amellyel Tahitibe viszik.
– És így történt?
– Nem sajnos – és sóhajta szegény. – Asz asz ember nem birt ott lenni a kiszállásnál, és most nem tudom, hogy mi van a fijammal.
– Ki asz asz ember?
– Akit maga bezárt huszonnégy órára. Piszkos Fred, a kapitány, a ládába.
Most már tuttam, hogy milyen igasza volt, amikor elájult.
Kelt mint, ma uralkodásunk annójában, Almira székestrónváros főlegvár által kézzel. Fojatás a következő:
TIZENÖTÖDIK fejezet—>>>