Piszkos Fred, a kapitány

1

A rendőr szelíden megfogta a fiú karját.

– No jöjjön.

A herceg követte, mint valami alvajáró. Ismét a városban jártak, és egy kocsma előtt vitt el az útjuk. A rendőr megnézte az óráját.

– Húsz perce lejárt a szolgálatom. Mi a véleménye egy pohár sörről?

– Nem ittam még sohasem szeszes italt, és különben sincs pénzem.

– Ne törődjék semmivel! Én megvendégelem.

A herceg szelíden megrázta a fejét.

– Ön nem vendégelhet meg egy uralkodót. Köszönöm, jóember.

“Ki látott még ilyent? Ha igazán király lenne, akkor sem csinálhatná jobban. Szegény…”

– Mióta érzi ezt a furcsa izét a fejében?

– Én király vagyok!

– Jól van, no! Hát jöjjön egy korty sörre… Uralkodó is megteheti. Oroszlánszívű Richard nemegyszer ivott a közlegények borából, amikor keresztes hadjáratba ment.

A fiú nagy bölcsen megfogta az állát, mint aki fontolóra vesz egy figyelmen kívül hagyott érvet.

– Igaz – felelte azután -, egy angol király példája irányadó lehet.

Bementek a csapszékbe, és a söntéspolcnál sört rendeltek.

– Most majd eljön velem barátom valahová, ahol nyugodtan pihenhet kissé.

– Ön megőrült, jóravaló rendőr! Sürgősen igyekeznem kell Almirába jutni, ahol rendbe hozok mindent. Azután következik a vizsgálat, és jaj lesz a bűnösöknek, még akkor is, ha Szingapurba szöktek, mert az angol király igen jó barátom, és könyörtelenül kiszolgáltatja őket.

– De a Boldogság Szigetekre nem lehet csak úgy eljutni. Hiszen az nagyon messze van – igyekezett lelkére beszélni a rendőr. – Hajót bérelni oda igen sokba kerül, és más mód nincs, mert úgy tudom, hogy távol fekszik a rendszeres hajóútvonalaktól.

– Igen. Valamikor rendszeres hajójáratok érintették. De amikor a nagyatyám elűzte a lázadó Alvarezt és kormányát, a sziget ismét visszaszerezte a régi előkelő hírét, és elkerülték a hajók.

– Hm… erről hallottam valamit.

– Hallhatott róla, jószívű közeg. Nagy ügyet csináltak belőle undok üzletemberek, akik a forradalmi kormány elnökétől megvásárolták a sziget minden hasznot hajtó jogát, és ezt ez a Don Barrabas Alvarez nevű lator elnök csinálta.

“Csodálatosan ismer minden adatot a rögeszméjéhez” – gondolta a rendőr, és szelíden szólt:

– Nem juthat el oda, fiam. Higgye el! Most majd elkísérem egy csendes intézetbe, ahol nyugtalan uralkodókat ápolnak.

A herceg döbbenten lépett hátra.

– Maga közeg! Csak nem akar engem beszállíttatni a bolondokházába?

– Ugyan, dehogy… Hopp!

A herceg mint a villám, úgy ugrott ki az utcára. Ez volt a legrémületesebb fenyegetés, amellyel megfoghatatlan élménye során eddig szembekerült.

Úgy futott, mintha tigrisek üldöznék, cikcakkban, összevissza, minden sarkon befordult. Nagyszerű, kisportolt szervezete úgy rázta le a köpcös, ötven év körüli, loholó rendőrt, hogy nyomába sem ért. De hátranézni nem mert, pillanatnyi időveszteséget sem kockáztatott, és így vagy félórát rohant eszeveszetten. Pedig már régen sok-sok utca választotta el a rendőrtől.

Kelet nagyvárosaiban az utcák késő éjszakáig forgalmasak, mert a forróságtól szinte lángoló boulevard-okon csak alkonyatkor kezdődik az élet.

Most mi…? Hogy?… Merre?…

Forgott a világ körülötte a pállott, langyos éjszakában.

A külváros felé járt. Nem messze folyót látott, és azt már tudta Fülig Jimmy utasításaiból, hogy ott kezdődik az alvilág. Mit csináljon? Talán Fülig Jimmy valamelyik “összeköttetése” segít rajta, hogy eljusson Almirába. Hol vannak a klubok? Kóválygott…

Mindegy… Az bizonyos, hogy rövidesen tisztázódni fog minden. Nem valószínű, hogy Fülig Jimmy és ivadékai üljenek ezután a St. Antoniók trónján.

Az orra csúnyán feldagadt, a száját torzan meghosszabbította az, hogy felrepedt a szélén. Ruhája véres, sáros és szakadt volt…

És nincs egy fillérje sem. Elsősorban hát megkeresi az alvilágot. Itt van valahol, az bizonyos… Bennszülöttek igyekeztek csoportokban zajongva a külváros felé, kulik rohantak kétkerekű riksákkal, és az izzó, nagy hold világát elhomályosította a dúsan szállongó por. Ez a por behatolt a gallérja mögé, és szúrta a bőrét, összevegyült a verejtékével, és undok, ragadó érzést okozott. És a szomjúság is kínozta. De hol igyon, és mit? Egy fillérje sem volt.

Benyitott az első csapszékbe. Pipák bűze, alkohol és rongyok párája, lárma, csörgés…

– Kérem… kaphatnék egy pohár vizet?

A vendéglős mogorván nézett rá.

– Azt kaphat. Úgy látszik, kapott ma már mást is.

Felhajtotta a vizet és nagyot sóhajtott. Egy zongoraverkli szólt, kültelki alakok és mindenféle fajú nők szórakoztak itt.

– Mondja, vendéglős úr… Ez itt már az alvilág?

– Mi?… Miféle alvilág?!

– Hát… Ahol Szingapurban klubjuk van bizonyos…

– Elmenjen, amíg jó dolga van! Ide tisztességes emberek járnak! Kerékpárbajnok és állástalan idegenvezetők.

– De kérem…

– Hordja el magát!

…Most már okult. Szó nélkül kisietett. És később még néhány helyről kellett így elsietnie, hirtelen. Mindenki felháborodott a kérdésén. Még hogy alvilág! Csupa zenész, kiskereskedő és iparművész járt erre a külvárosban.

Úgy látszott, hogy Szingapurban nincs is alvilág. De mit írnak a lapok annyit betörésről, rablásról, razziákról?

Már a folyóparton járt, szabálytalanul épített, düledező vályogkunyhók mentén. Bennszülött és kínai szegények maró szaga terjengett. Szinte rosszul lett. Nyílt tűzhelyek körül, a porban ülve halat sütöttek. Csontvázszerű, lerongyolódott ópiumszívók, mezítelen gyerekcsapat, karattyoló, kócos asszonyok és néhol egy piszkos üveg mögött párákba süppedő, esti fény. Hihetetlenül züllött, rongyos európaiak is jártak erre, rossz arcúak, borotválatlanok, részegek.

A folyón is nyüzsgött a keleti fajból özönlő szapora élet. Dzsunkákon laktak itt a part mellett. A raffiakunyhós, hosszú ladikokban főztek, harmonikáztak, szandált készítettek. A folyóba ömlő csatornák dögvészes köde borult erre a zsúfolt kínai nyomornegyedre.

A hercegnek felkavarodott a gyomra.

Egy ablaknál fekete és sárga lányfejek mosolyogtak rá, citera- és harmonikajáték hallatszott, mellette pincekocsma, földbe vágott lépcsőlejárattal. A sarkon, az út keresztezésénél, fáklyák fénye mellett, hindu fakír tartott szabadtéri cirkuszelőadást. Először kígyót táncoltatott sípszó mellett, azután teleszúrta a testét tűkkel. Ebben az állapotban tányérozott, és közben tövig lenyelt egy kardot.

– Hátborzongató mutatvány! – mondta valaki elismerően a herceg mellett. Őfelsége mohón ragadta meg az alkalmat, hogy ismeretségre tegyen szert.

– Nem is olyan különleges. Kardot nyelni mindenki tud.

– Ilyen kardot?

– Nem hiszem, hogy éles.

– De milyen piszkos! Kész gyomormérgezés!

A fiú ránézett a beszélőre. Furcsa figura volt. Sovány, hosszú, horgas orrú, erős állkapcsú egyén. Az orra hegyén csíptető, amelyről fekete zsinór lógott. Hosszú szalonkabátja majdnem a földig ért, de meztelen lábszárából azért jó darab kilátszott. Fatalpú szandált hordott, mint a bennszülöttek, és irdatlan nagy, fekete karimájú művészkalapja alól ősz, rendetlen hajtincsek lógtak mindenfelé. Nadrágot így az idény derekán egyáltalán nem viselt, de hogy mégis megőrizze a nívót, kézelőjét sűrűn előhúzogatta szalonkabátja hosszú ujjából.

A herceg nem állhatta meg nevetés nélkül. Szomszédja vizsgálódva tekintett rá drótcsíptetője felett.

– Úgy látom – szólt szigorúan -, hogy önt megfenyítették.

– Igen! Aljas egyének ellopták a pénzem, és rám támadtak.

– Ilyesmi előfordul errefelé – bólogatott. – Mutatkozzunk be? Nem szokás, de hát mondhat álnevet is.

– Nem szükséges. Nevem St. Antonio főherceg.

– Trebitsch.

A legcsekélyebb meglepetés sem látszott Trebitsch úron. Mintha errefelé már többször találkozott volna főhercegekkel.

– Jön egy pohár sörre, hercegem?

– Sajnos, nincs pénzem. Ötezer dolláromat ellopták.

– Úgy? Ez kínos – felelte udvarias bólogatással. – No, nem baj, majd én megvendégelem.

– Ön elhiszi… hogy én főherceg vagyok?

– Miért ne? Ha ön elhiszi, hogy én Trebitsch vagyok!

– De én az igazi St. Antonio főherceg vagyok!

– Akkor hát tudja meg, hogy én is az igazi Trebitsch vagyok. De kérem, hogy ez maradjon köztünk!

A herceg éhes volt, fáradt, a szemei égtek, és a lerakódott por kesernyés ízzel ült a száraz ínyén.

– Felséged átutazóban van? – kérdezte társalogva az igazi Trebitsch. – Vidéki rokonai élnek a külvárosban?

– Ellopták az országomat.

– Mik történnek?! És jelentette a rendőrségen? A talált tárgyak osztályára kell menni.

A herceg közel állt hozzá, hogy sírva fakadjon.

– Uram! Értse meg, én csakugyan St. Antonio főherceg vagyok.

– Én viszont esküszöm önnek, hogy az igazi Trebitsch vagyok – körülnézett, azután titokzatosan a fülébe súgta. – A Borneói Fahéj Tanya intézője voltam.

Egy pillanatig várt, mint aki elkészült rá, hogy a fiatalember sápadtan hebegi: “Ön… A Fahéj Tanya intézője volt…? Egek!”

– Nagyon kérem – folytatta izgatottan -, hogy ez maradjon kettőnk titka… Most jöjjön…

És tovább vezette.

– Kérem, én az igazi St. Antonio főherceg vagyok, és ha tréfál…

– Nem tréfáltam. Esküszöm, hogy csakugyan az igazi Trebitsch vagyok, és Borneón a Fahéj Tanya intézője voltam…

A herceg végképp elkeseredett. Nagy nehezen találkozik egy jóindulatú emberrel, s az is paralitikus! Mert semmi kétség: az igazi Trebitsch, aki Borneón a Fahéj Tanya intézője volt, agyalágyult.

– Hová készült felséged éppen? – kérdezte udvariasan.

– A… az alvilágot keresem.

– Úgy? – állapította meg örömmel. – Akkor együtt mehetünk. Én is arra tartok.

– …az alvilágba?

– Hogyne.

– Ahol… a klubok vannak?

– Oda… Minden éjjel ott feketézem.

Kissé nyugtalanul követte az igazi Trebitschet. Már a Szingapur deltája felé jártak, iszapos föld cuppogott a lábuk alatt, és egy külső pályaudvar sínei futottak a magasra töltött parton.

Már csak olykor tűnt fel egy-egy düledező viskó, és néha sötét alakok osontak el valamerre. Ez félelmetes és titokzatos volt a herceg előtt, különösen a töltés felől kanyargó piros és ibolyaszínű jelzőlámpák fénye.

Hová viszi ez az őrült?

Úgy lépeget itt, nagy orrával, csíptetőjével, állandó nyájas mosolyával, mint egy tisztes nyárspolgár. A több ágra szakadó folyótorkolat felé mélyült a talaj, és cuppogott a lépéseik alatt. Már vagy másfél órája gyalogoltak a kihalt vidéken.

– Hová vezet ön engem?

– Hát ahová mondta, fenség… A… a túlvilágba…

– Az alvilágot mondtam!

– Mindegy, mindegy! – bíztatta nyájasan, rikoltó fejhangján. – Csak jöjjön.

Távoli vonatfütty hangzott elnyújtottan az éjszakában. A herceg megtorpant, lihegve, félájultan az elgyötörtségtől.

– Nem megyek tovább!

– Ugyan… Miért ez a hirtelen elhatározás?

– Nem… megyek… És vigyázzon jól. Én az igazi St. Antonio vagyok.

– Uram, mire esküdjem meg önnek, hogy én viszont az igazi Trebitsch vagyok. Fogjunk össze!

Mit tegyen? Zúgott a feje, és szédült.

– Visszafordulok.

– Fenség!… Ott, százlépésnyire, ahol az a sárga fénypont látszik, elérjük a régi Holland-kikötőt. Ott megtalálja a… azt a bizonyos… izé… világot, amit olyan jól ismerek…

Csakugyan látszott valami ködbe mosódó fénypont néhány száz lépésnyire.

Továbbhaladtak. Kabócák ciripeltek kórusban, és jobbra-balra loccsanások kísérték az útjukat, ahogy lábaik előtt szerteugráltak a békák…

– Kissé egyhangú vidék – magyarázta vidáman az igazi Trebitsch – de kellemes, üdítő séta.

…A mocsaras táj záptojásbűze szinte fullasztó volt. És néha bokán felül süppedtek a sárba. De egyre közelebb értek a fényponthoz, amelyről kiderült, hogy egy lámpa. Néhány földhányás látszott jobbra-balra és a levegő szaga jelezte, hogy a tenger közelében vannak.

Több fénypont is látszott már a dombhullámokon, és a folyó partján egy-egy bennszülött is feltűnt. Dúdolva vagy lábukat lóbázva ültek a folyó felett. Valahonnan szájharmonika és bendzsó hallatszott. Az egyik holtág öblében rozsdás hajótest emelkedett ki a vízből feldúcolva, és moszkitók százezrei döngicséltek. Véresre csípték őket a szúnyogok. Az igazi Trebitsch atyai nevetéssel dorgálta a szúnyogokat.

A herceget ájulás környékezte, és kimerülten suttogta:

– Kérem… ismét figyelmeztetem… hogy holnap talán… az egész rendőrség engem keres…

– Nem baj. Itt jól elbújhat, amíg az ügy elalszik.

– De az Istenért! Értse meg, hogy én St. Antonio uralkodó főherceg vagyok. Igazán az vagyok.

A nagyorrú megállt, és méltóságteljes haraggal végigmérte.

– De fenség! Még mindig kételkedik abban, hogy én Trebitsch vagyok! Igazán Trebitsch! Jöjjön! Most már követelem: hogy megbizonyosodjék!

A bódéhoz értek, ahonnan muzsika szűrődött ki, és az ajtaján nagy tábla függött:

HOTEL HALL
A
NÉGY BÖLCS SINTÉRHEZ
ÖT ÓRAI PÁLINKA
TÁNC! ELŐÉTELEK! BEJÁRAT!
HIDEG-MELEG
IDŐBEN NYITVA!

– Csak lépjen be nyugodtan! – bíztatta az igazi Trebitsch. – Úri hely. Igazi szálló hall.

– Hol a szálló?

– Ez csak hall, szálló nélkül. Lakása van mindenkinek, csak hall nincs hozzá. Lépjen be, kérem.

Négy csupasz, meszelt fal. Két hosszú pad, és a háttérben két demizsonnak nevezett hasas, óriási üveg. A vendégek egymás mellett ültek, és combjuk között egy-egy bádogpohár volt a padon, borral vagy pálinkával tele.

A kocsmáros két demizsonja mellett állt, és pipázott. Az ablakpárkányon egy néger kölyök szájharmonikázott, mellette egy cingár, bajuszos, nagyon lerongyolódott európai pengette a bendzsót.

Fel sem néztek az ajtónyílásra. Hihetetlen közöny jellemezte itt az embereket.

– Hé Big, egy barátom, aki különben teljesen főherceg, Tulipánt keresi.

– Hát vezesd hozzá – felelte durván a demizsonok tulajdonosa.

Valaki a herceg szemüveges kísérője felé kiáltott:

– Nézd csak! A Buzgó Mócsing!

– Hol jártál?

– Megint az elhelyezőbe viszel valakit?

A nagyorrú sajnálkozó mosollyal fordult a herceghez.

– Ne hallgasson rájuk. Egynek sem volt gyerekszobája.

Kituszkolta az ivó túlsó felén egy gyékényajtón. Vaksötétben haladtak a folyosón.

– Miért hívják önt… olyan furcsa néven?

Az ismeretlen cvikkeres a karjánál fogva vonszolta, de közben baráti bizalommal suttogta:

– Ezeknek azt hazudtam, hogy Buzgó Mócsingnak hívnak. De maga biztos lehet abban, hogy én az igazi Trebitsch vagyok… Csak ne fecsegjen erről… Hadd maradjak inkognitóban.

Ujját tiltóan a szája elé tartotta. Őfelsége még mondott volna valamit, de az igazi Trebitsch ezt súgta:

– Isten önnel… Szegény fiú… Igazán sajnálom… – rebegte, és belerúgott.

…A herceg csak azt érezte, hogy megnyílik alatta a föld… És zuhan.

HATODIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.