Őfelségem, I-ső Fülig Jimmy naplója
IX
Almira főlegvár szobámban. Kelt mint bent.
Most mégiscsak lejírom, hogy a napló mitől jön rá az emberre; mer nekem magamtól sohasem jutott volna az eszembe.
Asz úgy kezdődik, hogy őfelsége mégis akormikor a hajón álltunk, mondá:
– Majd vigyázzon azért mindenre, nehogy galibát csináljon.
– Felsék bíszhat – mondám higgadtan -, én megállom a helyét a trónon, illetve megülöm, mivel álldogállni nem szokásom.
Akkormég úgy hitte, hogy ő jön helyettem királynak. Pedig én mentem helyette, mert Greenwood őt letagatta (pedig fájt neki) Egmont meg engem felismert és az nem fájt senkinek, hogy a gyilkos Warins és az összes bentszülöttek egy csavargót öltek meg a király helyett. Csak aszt sajnálom, hogy egy napra ládába zártam Piszkos Fredet, és így nem bírta elszöktetni Tahitibe a királyt.
No mintegy. Reméljük a legjobbat. Én csupa jobbhelyre attam ajánlást őfelségének ezért, ha nem lesz baja, akkor örülhet, hogy megúszta.
Mostanában a könyvtárban pálinka helyett könyvet is néztem több alkalommal. Nagy uralkodók volt a címe, és tanultam ebből a szakmát.
Itten van asz, hogy minden uralkodónak családi fája van, de amint látom, aszon nevek nőnek. Aszután áll, hogy egy uralkodó, bizonyos Bonepárti aszt monta, hoty kenyérrel és vassal Kínáig is eljut Franciaországból. Asz nem kunszt. Próbálja meg egy vas nélkül, ahogy én szoktam. Továbbá uralkodók kegyesek, leereszkedők és fent ségesek és nem tetsző egyéneket a vár fogán lelövetnek. Vagy pedig lefejezték a nyakukat.
Meg eszt modják: “Uralkodása alatt népe felvirágzott és a főtéren egy szoborba megőregítették mását. Népe célját tűszte ki boldogulásul…”
Van itt egy 8-adik Hendrik, asz mindég a hóhérnál tartott válópert. Igazán elvesztették érte fejüket a nők.
Hát esz nem érdekes. Sokkal izgatóbb, hogy a főlegvár erkélyén át látok jönni egy ismerős alakot.
És megrémültem… Szentatyám…
Miféle csoda?
Ez Bonifác!
Semmi 2-ség. Ez a szélhámos megismert a hajón és megsejtette asz üzenetet! Ide jön zsarolni! Na megállj! Sajátkezüleg csengeték, és amikor jött a lakáj, kinek cipőjét még mindig hordám (saját lábulag), a hídlakót kértem.
Na jött. Copffján a propeller, ruhája zöld és mintha holta után márványba megöregítették volna.
– Gombperec úr! Egy ember jön a főlegvár felé! Fogassa el.
– Miért felség?
– Ez az én dolgom. Azonnal fogassa el, vessék börtönbe és hajnalban a vár fogán…
– Felség! – rebegé.
– Csend! Kora hajnalban a vár fogán felpofozni és kitoloncolni a szigetről. Többé nem látogathatja.
– De… ez nem törvényes eljárás! Én itten egy miniszter rangjában a törvény őre vagyok.
– Kollegám egy bizonyos 8-adik Hendrik, aki szintén szigeti király volt, még Mórhus Tamás nevű miniszterét is lefejezé.
– Felség… ez nagyon régi volt.
– Majt én visszahozom ezeket a régi szép időket. Menjen s tegye amit parancsolni kegyem vala. Aszt az embert hajnalban a vár fogán egy balegyenessel kitoloncolni.
Rezgett a feje szegénykének, amíg ment. De parancs az parancs, jól tudám.
Amikor kinésztem asz ablakon, éppen elfogták eszt a sakál Bonifácot. És ha nem nésztem volna királyi tekintélyemet, enenkezüleg kenek le neki, mert ilyesmit nem jó másra bízni.
Eszután jelentené a lakáj, hogy a fürdő tálalva van. Mer királyoknál ez úgyszólván mexokott művelés. Majd utána ismét jött Gombperec a hídlakó, de a feje még mindék reszgett. Egyik kezében hoszta a cipőit és harisnyában volt.
Igen kevéssé elbűvölő látvány fiatal hölgyeknek. És már esteledett. Mondá:
– Felsék, asz államtanács várja.
Meghajolt és távozott, mer harisnyában volt. Én is készültem a cipőt lehúszni, és jött a lakáj.
– Szőr Ekmont!
– Jöhet – mondom én.
És jőtt: Egy másodpercig farkasszemet néztünk. Azutág szóla:
– Kész van az államtanácshoz?
– Igen. Csak… megfürödtem éppen.
– Röviden: ha a mai államtanács nem pikkelyezi a trónöröklési törvényt, akkor gyámság alá jön, és a Citag Ella várja magát.
Bisztos egy öreg nő, hogy így ijeszt vele. Mostan baj volt aszonban a gyámság miatt.
– Nézze Egmont… eszt… úgy áll a dolog, hogy adjon időt még… mondjuk…
– Hiába 5-öl 6-ol. Esz fiksz! Esz hadüzenet. Áll Timátum!
Ez valami bentszülött átok lehet. De mingyár elment.
Én meg ott álltam megfürödve.
Most mi legyen? A királynő kért, hogy ne írjam alá. A király sem akarhattya, hogy én a képébe törvényt hosszak.
Kinésztem.
Sok, sok csillag volt és nehéz nedves esti levegő… Mindenfelé a pálmák és a szapad természet jó szagai, meg arra messze a sima fekete Indiai Oceján.
Eh! Fülig Jimmy! Mire vársz? Vigyél el néhány ékszeres kitüntetést orgaszda barátaidnak és gyerünk! Nem teneked való az uralkodói ipar!
Már most vaty két napig nem jól alszom asz ágyban és nincs étvágyam. Toulonban egy vizes bálán jobban hálnék és fejedelmi lenne utaszni egy hajófenékbe.
Esz nekem elég volt! Mire elmúlik a monszun, jó lenne valami lármás kikötőbe lenni…
Hát gyerünk. És eszennel kiváltó tisztelettel ajánlom magamat! Néhány kisebb fém emléktárgyat, aranyt meg ilyent azért viszek. Asz ember ingyen nem uralkodik! Ahogy a királynő mutatta, elfordítok a kép mellett egy fát és a keret odébmegy. Én besliszolok és visszatolom.
Jó napot. Csak várjon a tisztelt államtanács harisnyába, amíg náthát kap. Végigmegyek a folyosón. Mert a zseblámpámat megőrzém uralkodásom idején. Keszdetétől napjainkig.
Néhány szép nagy patkány riadtan szétfutkál. Helyes kis állatok eszek. És végül gyövök egy nagy kapuhoz. Eszt kinyitom és ottan vatyok a hetyoldalnál.
Szabad ég alatt!
Teleszívom magamat a friss levegővel! De nagy öröm, ha az ember tetronidzálhatja magát… Ott van a vasúti sín fűvel benőve… Istenem! Hogy is van a csavargók nagy mondása?
“Mindenütt jó, de a legjobb sehol!”
Hohó!
És már indulnék, amikor egyszerre egy csendes hang mondja:
– Jó estét José.
Ott állt előttem a kísértetkapitány, és egy pisztolyt tart az arcom elé, de nyugodt és közömbös, mint mindig, és sapkaernyőjén, meg a gummiköpenyén folydogáló párák vízcsöppjein megcsillan a holdfény.
– Maga…? – mondom kissé rekedten, mert furcsa volt.
– Igen.
– Ki maga?
– Mindegy José. Így nem hagynak ott egy trónt, battyúval, éjszaka!
– Mi köze?
– Csend… Még szükség van magára José. Maradnia kell, érti?…
– És ha nem?
– Akkor lelövöm.
De ezt szinte szelíden mondta. És cigarettázik.
– Mondja José, igazán nem tudja, mi lett avval a szekrénnyel, ami Fernandez szobájában volt, aki régen herceg?
Mit akar ez evvel? Valami kígyó zörren a bokorban.
– Feleljen, de őszintén, mert nagyon fontos lehet.
– Felelek. Nem tudok a szekrényről… Dehát esz miért fontos?
– Mer… lehet, hogy amikor én magával vízbedobattam Fernandezt, akkor a halott helyett ez a szekrény volt a lepedő alatt.
– Aszt nem lehet! Láttam a halott kezét kilógni. Szürke, nagy kéz…
Valósággal felderült az arca:
– Esz biztos?!
– Bisztos… Dehát…
– Menjen vissza, José.
Könnyű szél jött erre át a dagállyal a tenger felől és sós szag volt… Láttam is messze, ahoty egy repülő hal felugrott a viszből és tükrözve fitszánkolt…
De jó lenne menni.
– Vissza José – mondta ismét csendben és nekem vissza kellett meni, pedig olyan csuda ködök jöttek befelé a tengerről…
– Hm… – jegyeztem neki mentében. – Félek az államtanácstól…
– Nem lesz államtanács! – kiáltá utánam és becsapta a kaput.
Hallottam, ahogy egy nagy sziklát dübörgőn rágurít.
Fogva voltam, most már. Erre nincs többé kijárás. De miért mondá, hogy nem lesz államtanács?
Pedig nem, volt. Jól tudta.
Engem már mindenfelé kerestek és mind cipőben. És rémülten.
– ltt van Warins – mondta rekedten a hídlakó.
– Mi történt?
– Ször Egmontot megölték. Ő volt a bosszú első áldozata. (Folytatása következik.)
TIZENHETEDIK fejezet—>>>