Piszkos Fred, a kapitány

Őfelségem I-ső Fülig Jimmy naplója

V

Mi Őfelsége első Fülig Jimmy írjuk eztet kelt mint fent saját kezünküleg uralkodásunk első évének sorskegyelméből valamelyik napján.

Mostan el kell sajátítani eszt a kifejező módot, mert ilyen leveleket látok naponta és alájuk írok. De még mindég nem mondtam el, hogy mitől írom a naplót. Asz úgy volt, még a hajón, épen beszéltünk erről a kirájal, amikor még azt hittem, hogy nagy dolog uralkodni.

Rájöttem, hogy uralkodni nem is nehéz, csak trónhoz jusson az ember ebbe a tolongásba.

Mer az egész világ olyan mint egy nagy tolongás: hol elől van az ember, hol hátul.

Uralkodásom első esztendejében érkesztem Almira szigetébe a fővároshoz. A parton ökröt, ágyúkat és rakétákat is sütögettek, fellobogózták meg zene. És egy csomó katona sorvfalt állt és kendővel intettek és mind a pár száz ember így szólt hozzám: Éljen! Éljen!

Több alkalommal bejártam a világot, de ilyen szép fogadásban még nem részesítettek egy kikötőben sem.

A partra úgy szálltunk, hogy elöl ment a hídlakó, aki újra megkopaszódott, mert főt hajon volt. Kezében a kalap. Azután Én és Egmond és Mögöttünk a gyászoló rokonság. És közben zene, de mindenki szalutált, vagy hajadon állt főn és a néptömeg erre ismét megjegyezte, hogy: Éljen a király ami igen helyénvaló közbe szólás ilyenkor.

Egmond szőr, akit régen ismerek, mert tudom, hogy anyám bátyja és homlokán egy régi seb miatt a kardheg. Azonban így szólt:

– Integessen Felség!

És én erre szótfogadva hunyorítottam szemmel és hivogatva integettem a fejemmel, de miszerint Egmont ször, anyám bátyja ettől egészen ideges lett.

– Ne így, Felség, hanem kézzel.

Erre mutatóujjammal tréfásan megfenyegettem népemet és Egmond sóhajtva mondá, hogy inkább eztet most hagyjuk abba egy időre. Ennek az egmondnak semmi se jó. Pedig egész belejöttem.

Akkormikor én is partra léptem megint zeneszó mellett, így szólt mind: “éljen!” és engem elvezettek egy egész bevirágozott hintóhoz.

Most mentünk a főleg várba. Mert itt volt egy hegy, azon egy főlegvár. Erről már beszélt az elkalódott uralkodó, hogy ami tetőn van az főlegvár.

Igazi nagy vár falakkal, ágyúlőrésekkel és felette az éggel. És itt is elsütöttek ágyút és belevágtatánk a várudvarra, ahol a teljes helyőrség (mind a 20 ember) kinn ált gládé gélád glédában. Egy egész sor tüzet adtak, és szerencsésen megérkeztünk és kiszállánk.

Majd pedig elémjött a kapuból, egy magas, mosolygós, szép asszony, de teljesen ősz.

No most az anyakirály gyön, gondolom, ez fog a fijáért sírni.

De esz érthetetlen! Hallottak ilyent?

Kitárta a karját és elém jött:

– Fijam!

Igen. Azt mondta, hogy fija vagyok. És nem mintha tudnám. Mit szólnak? Ha legalább hasonlítanánk őfelségemre. De nem is.

Ebbe meg kell bolondulni!

De olyan kedves volt esz asz asszonyság és úgy átölelt, megcsókolt és bizonyez régen nemvolt velem, hogy én is őt megcsókolám. Mer engem nem csókolt meg anya több mint tíz éve. Most jól esett esz, akkor is ha az anya másé.

Az anyai csók és ölelés mégis asz enyém volt és nem cseréltem volna el egy igazi szépleány csókjáért.

Mer ilyen marhaságok vannak és én koronámra mondom (ami királynál nem csekélység), akkor éppen úgy szerettem ezt az asszonykirályt, mint a magam valódi mamáját.

Pedig azt nagyon szerettem, pedig Davonshireben nyugossza örök álmát szegény amilyen jó volt, a sírban szegény.

Nem szégyelem leírni esztet, mert még egy csavargónak is lehet mamája épp úgy, mint a jobb embereknek…

…Hogy a tárgyra térjek, én már gyerekkoromban is nagyon kíváncsi voltam, mint természetű. Én egyszer feltörtem az iskolába lort Nelszon mellszobrát, hogy lássam, mivan benne.

Semmi sem volt benne, csak légüres tér. De aszt láttam. Így voltam most is, mer nem tuttam, hogy mi ez a játék velem itten? És egyedül maradtam Gombperec higaldóval, aki bizonyára mindent tud belül az agyvelejében erről az ügyről, és szívesen feltörtem volna a fejit, mint ahogy a mellszobrot szokás, hogy lássam, mivan benne.

Lehet, hogy csak légüres tér.

– Felség – mondja a hídlakó -, óhajt pihenni?

Akkor már szobában voltam, aszén királyi lakásomban.

– Én szeretnék beszélni szőr Egmonttal.

– Holnap délelőtt a kihallgatáson szokás szerint.

– Aszonnal – mondom ellentűrést nem ismerő hangon. Erre ő szomorú arccal kiment. Szomorú volt, mert neki fontos az udvari tikett, ahogy mongyák.

Jött a szőr, Ekmont.

– Felsék – mondja -, ön öltözzék a marsal nevü katona uniformisába, mert ez a király ruhája itten.

– Dehát én vagyok itt az új király?

– Úgy van. Fernandez, aki régen herceg elhunyta és új régen herceget nem jelölünk, eszt egy hónap előtt törvényeztük. Így ön tehát gyakorolhatja királyi jogát, amihesz kiskorú volt. De most esz nem baj, mert már nem annyira kiskorú.

– Nésze! – mondám eccerűen. – Maga anyám bátyja, jól ismerem homlokán a sebet. Maga tudja, hogy én nem vagyok én, hanem egy helyettesem, aki király. Asz igazi St. Antonio Szingapurban van. Tehát ezt itt mire véljem miszerint?

Rövid habozás után mondta:

– Halállal bűnhődne, ha elhinném felség, amit mond: hogy ön nem az igazi uralkodó. Törvényeink szerint, aki a királyi méltóságot bitorolja, azt kötéláltali akasztásra mondják ki.

– De engem a király megbízott.

– Eszt nehéz lenne itt most bebizonyitani, valakinek, akit reggelre felakasztás általi ítéletben bűnösnek mondanak ki.

A mindenit. Ez keszd meleg lenni a helyzet. De szőr Egmont nevet.

– Azonban ez csak tréfa. Ugyebár tréfált felség? Ugyebár ön a mi királyunk?

– Asz vagyok, – felelém csendesen és ő rám hagyott engem, magamra, hogy az inas feladja nekem a marsal nevű katonaruhámat, amellyel szép kis pác kezdődik itt. (Folytatása következik.)

TIZENEGYEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.