Piszkos Fred, a kapitány

1

José pincér aludt. Aludt, miközben egy pillanatra megállt a levessel, aludt, amíg a szakács tálcára tette a húst, és aludt, amikor egy svéd magántanár ölébe kitálalta.

Az ordításra felriadt.

Hutchins, a fűtő is aludt. Aludt, amíg a szén begurult a kazánba, aludt, miközben felemelte a lapátot, és aludt, midőn leejtette a főgépész lábára.

Az ordításra felriadt.

Az első tiszt közölte a kapitánnyal, hogy José, a pincér állandó aluszékonysága súlyosbodott.

A gépész közölte a kapitánnyal, hogy Hutchins, az amerikai fűtő már csak percekre ébred fel, ha éppen ver valakit.

Néhány matróz összesúgott. Furcsa tünet harapódzik el a hajón. Már ketten megkapták.

A szállásmester közölte Fülig Jimmyvel, hogy baj lesz, mert ha a gyengélkedőket megfigyelik, kiderül, hogy egyik sincs itt, csak Fülig Jimmy szolgál a hajón mint átváltozóművész.

Fülig Jimmy megint csak azt mondta, hogy nem ő a hibás, hanem az utasok. Túlságosan eleven mindenki a hajón. Azonnal megnyugodnának a kedélyek, ha más is álmos lenne. Azt ígérte a szállásmesternek, hogy majd megkísérli egyensúlyba hozni a dolgot. Másnapra azután gondoskodott róla hogy az utasok élénk hangulata csökkenjen.

És ezt nem kellett volna tennie!

Pontban fél négykor délután (ázsiai időszámítás szerint) a hosszúsági és szélességi fokok bizonyos számadatainak megfelelő helyen, teljes szélcsendben folytatta útját a Honolulu-Star, tizennyolc tengeri csomó sebességgel, a Malakka-szoros felé. A sétafedélzeten egy szalonzenekar muzsikált, és az egyik utas azt mesélte két hölgyismerősének, hogy a hajón valami nincs rendben. Állítólag egy álomkór-gyanús eset fordult elő, de titkolják az utasok előtt.

Négy óra 10 perckor (ázsiai időszámítás szerint!) a hajóorvos a kapitány intézkedésére magához rendelte a szállásmester útján José Pombiót, a pincért, és Wilson Hutchinst, a fűtőt. Egyszerre!

Négy óra 12 perckor (időszámítás fenti világrész szerint) a szállásmester a kabinjába ment, és gyermekkorából visszaidézett imádságokat mormolt. Bizonyos volt benne, hogy törlik a nyilvántartott tengerészek névsorából.

Négy óra húsz perckor José, a pincér megjelent az orvos előtt, aki éppen egy könyvben lapozgatott izgatottan.

Az álomkór különleges megjelenési formái, amikor szórványos megbetegedések alapján lép fel, és kísérő tünetei elmosódnak.

A leírás egy hajó esetét vette példának, ahol egyetlen cecelégy került a rakománnyal együtt a fenékbe, és még mérsékelt égöv alatt is képes volt a ragályt terjeszteni.

Az orvos felnézett a könyvből. Ott állt előtte José, a pincér, könnyed testtartással, és szerényen hortyogott.

– Halló!

– Ki beszél?! – riadt fel José.

Az orvos nézte. Hm… Gyanús! Szenvedő arc, ernyedt vonások, mélyen ülő szem, bárgyún nyitott száj, szabálytalan légzés.

– A feje fáj?

– Igen.

– Dohányzik?

– Inkább innék valamit.

– Nem kínáltam!

– Elég baj, mert dohányzom.

– Járt Afrikában?

– Két éve.

– Szülei élnek?

– Az anyám.

– Az apja mibe halt meg?

– Búcsúba. Heveny lövöldözés meg minden ilyesmi…

– Iszik?

– Most, hogy meghalt, nem hiszem.

– Ember! Ne tréfáljon! Itt komoly dologról van szó! Fáj valamije?

– Itt a bordánál nyilall…

Az orvos betett valamit a fülébe, amiről lelógott egy gömbölyű hangerősítő. Ezt Fülig Jimmy bordáira helyezte.

– Sóhajtson.

Fülig Jimmy megragadta a bordáin nyugvó fémet, és belekiáltott:

– Csiklandós vagyok!

Az orvos üvöltve ugrott hátra, mert úgy érezte, hogy egy nehézüteget sütöttek el a füle mellett.

– Ostoba alak!… Megsiketít… Mióta érzi ezt a fájdalmat a bordáin?

– Amióta a kormányos a sötétben véletlenül rálépett.

– De most már menjen!

– Kérem szépen… nem kaphatnék valamit fejfájás ellen…? Nagyon fáj a fejem.

Ez hazugság volt. De az orvos elhitte, és azonnal odament a szekrényhez. Fülig Jimmy követte. Messziről látta azt a kis tartályt, amin ez állt felírva egy címkén:

ÓPIUM!

Ez sűrűn alkalmazott gyógyszer errefelé, a megváltozott éghajlat és a szokatlan táplálék miatt gyakorta fellépő emésztési zavarok ellen. Az orvos már kivett egy fejfájás elleni port, amikor csörömpölést hallott. Az ostoba pincér lelökött az asztalról egy poharat.

– Hordja el magát!

José elsietett. De amíg az orvos hátranézett a csörömpölésre, addig gyorsan a zsebébe csúsztatott az ópiumostartály belsejéből vagy hat kisebb doboz gyógyszert, több mint felét az ópiumkészletnek.

Ez 4 óra 44 perckor történt. (Greenwichi időszámítás szerint: 4 óra, 12 perc, 8 másodperc!) Közvetlenül az uzsonnaidő előtt.

Öt óra 15-kor a kapitány felszólította az utasokat, hogy mindenki őrizze meg a nyugalmát, a hajó rendelkezik a járvány lokalizálásához szükséges eszközökkel.

A pánik akkor tört ki, midőn a három úr, akik uzsonna után elaludtak, csak hosszas élesztgetésre tértek magukhoz. Az egyik Mr. Gould volt, a hatalmas nevelő. Ez aludt a legmélyebben. Pedig uzsonnatájt még igen élénk volt.

Most mélyen aludt.

Másnap, reggeli után (9 óra 27 másodperc az északi és déli szélesség megfelelő fokai között) két újabb utas merült mély álomba, és délben a kapitány utasította a rádióst, hogy tudakolja a közelben tartózkodó hajók neveit. Esetleg segítségre szorulnak.

Dráma az óceánjárón!

Az utasok nagy része ekkor már sejtette, hogy azon hátborzongató tengerésztörténetek egyikét élik át, amelyeket oly sokszor kigúnyoltak, mint például a Kísértethajó, vagy nem is szólva a Bounty lázadóiról, akik emberhúst is ettek.

Azzal valamennyien tisztában voltak, hogy még ötven év múlva is megoldatlan lesz a rejtély a hajóról, amely csendesen siklott Szingapur kikötője felé, a gát mellett megállt, de nem szállt ki utas, egy hang sem hallatszott a fedélzetről: mindenki meghalt! A Honolulu-Star tragédiájáról filmet gyártanak, és az emberek beülnek csinos nőismerőseikkel a moziba, hogy megnézzék. Azután azt mondják majd: “marhaság!”

Egy koppenhágai zeneszerző erélyesen követelte, hogy a kapitány bocsássa le a mentőcsónakokat, és ki-ki meneküljön, amerre tud. Miután a kapitány ezt megtagadta, jegyzőkönyvet akart felvenni az esetről, de közben elaludt.

Az emberek bezárkóztak kabinjaikba. A rettegés, a rossz előérzet lett úrrá mindenkin.

És egy utas végre igazán jól érezte magát. Este lenn a bárban még zongorázott is.

Az állítólagos Mr. Irving volt ez az utas.

Ugyanis nevelője minden étkezés után nyomban elaludt. Mélyen és sokáig.

Először csak az ebédlőben üldögélt egy órácskával tovább a fiatalember. De másnap (a járvány tetőfokán dühöngött úgy az ázsiai, mint a greenwichi időszámítás szerint) Mr. Irving bekukkantott a bárba, ahol a zenekar tüzes fox-trottokat játszott félálomban.

Éjfél felé a fiatalember dúdolni kezdett. Az arca kipirult, a szeme csillogott, és titokban bizonyára hőn óhajtotta, hogy bárcsak tartós lenne ez az epidémia.

Már harmadik napja dühöngött az álomkór. Az admiralitás rövid üzenetváltás után azt ajánlotta, hogy a Honolulu-Star közölje állandóan a helyzetét és útirányát, továbbá ajánlatos lenne a hajón található legyeket gyűjteni az előrelátható egészségügyi szemle részére, hogy akad-e cecelégy közöttük.

Egy örmény levélboríték gyáros drámai egyszerűséggel közölte a kapitánnyal, hogy leprája van.

Ilyen eddig csak rémdrámákban volt!

– Ember! – suttogta a szállásmester, aki élősúlyának felére fogyott rövid idő alatt. – Ezt maga tette!

– Igen – felelte őszintén Fülig Jimmy. – Maga mondta, hogy feltűnő a hajón, ha két ember állandóan alszik. Most már csak az különös, ha ébren van valaki.

– Hogy csinálta?!

– Ópiummal. Nem lehet semmi baj. Mindenki csak annyit kap, amennyi az ópiumhoz mellékelt adagolási táblázaton úgy van feltüntetve, hogy “súlyos betegek számára”. Az pedig nem lehet veszélyes adag.

– Ha… kiderül… Én bűntársa vagyok. Tíz évet kapunk…

– Istenem… Érdemrendet nem kínálhatnak ezért. El sem fogadnám.

– Hej! Szállásmester! – kiáltotta feléjük az egyik tiszt. – Menjenek a legénnyel a raktárba! Fogjanak legyet, és vigyék az orvoshoz!

– A legyeket is gyógykezelik? – csodálkozott Fülig Jimmy.

A legénység teljes számban légyvadászaton volt. Ők is elindultak a szállásmesterrel. Pokoli hőség volt az Indiai-óceánon. Különösen itt, a gépház mellett. Fülig Jimmy mint fűtő derékig levetkőzve járt, a hőségen kívül elsősorban azért, mert egyetlen ingét José, a pincér használta.

– Ember! Vessen véget a járványnak! – könyörgött a szállásmester.

– Nem jön rá senki, nyugodt lehet.

Ide-oda jártak a poggyászraktárban. Fülig Jimmy megállt egy hatalmas utazóláda mellett.

– Mi a csoda! Ezt jól megcsinálták! Nézze csak!

A ládán hatalmas tábla függött:

– A mindenségit a sok hülyének – szitkozódott a szállásmester -, jöjjön, fordítsuk meg ezt a poggyászt.

Már éppen hozzáfogtak volna, amikor valaki erélyesen kopogott a láda oldalán, és érdes, borízű hang szólalt meg belülről:

– Most már csak hagyják így, ha Adenig a fejemen álltam benne.

– Mi az, hej?! Ki maga?

– Menjenek a fenébe.

Hát ilyen még nem volt! A világ legpimaszabb potyautasát fedezték fel.

– Hé! – kiabálta a szállásmester. – Tudja, hogy mi vár egy potyautasra, ha karanténba kerülünk?

– Miért kerülne a hajó karanténba?

– Ragály van!

– Valakit megfertőztek hülyeséggel?

– A mindenségit…

Kinyitotta a ládát, és…

Üres volt! A láda, amelyből egy másodperc előtt beszélt valaki!

Bután állt… A szállásmester keresztet vetett.

Varázslat…

– Ilyen alakok fenyegetnek engem – jegyezte meg az iménti hang a hátuk mögött. Megfordultak.

Egy toprongyos öregember állt előttük. Fülig Jimmy ijedten kiáltotta:

– Piszkos Fred!…

2

Különös jelenség volt az öreg. Mellig érő, kissé hegyes formájú ősz szakállát babrálgatta hosszú, keselyűkarmokban végződő kezével. Apró ravaszságait, nagy töprengéseit szakállának néma hangszerén mintegy lezongorázta, ahogy lassan játszadozott a hosszú, szerteálló, piszkosszürke, gyér szőrzettel. Az arcán néhány gömbölyű, nagy szemölcs, jellegzetes, karvalyszerű orr, legörbülő, széles száj és csillogó, okos, nyugtalan, apró szemek, némi vörös nedűvel keretezve. Kócos, szürkésfehér hajszálai a homlokára csüngtek szét, és egy beidegződött mozdulattal időnként tarkójára tolta, vagy a nyakát vakargatva lassan előretolta az orra hegyéig szakadt, szennyes, ellenzős sapkáját, egy igen elnyűtt, piszkos, de mégis kapitányi sapkát.

Mert Piszkos Fred kapitány volt.

Így járt szájról szájra a neve, így ismerték a tengeröblök nagy kikötővárosaiban és kis halászfalukban egyaránt, így említették, ha bűnügyek kapcsán szóba került a neve:

“Piszkos Fred, a kapitány!”

Hogy hol és milyen hajón, mikor és milyen minősítés alapján lett kapitány, ezt még a fegyintézetek és bűnügyi nyilvántartók sem tisztázták, annyi más körülménnyel együtt, amelyek Piszkos Fred személyével összefüggésben időnként felmerültek, de afelől senkinek sem lehetett kétsége, hogy Piszkos Fred valóban kapitány. Ki is lenne kapitány, ha nem ő, aki név szerint ismeri a világ összes révkalauzát, pertuban van az ausztráliai csarungi törzs varázslójával, és olyan ciklonban csak egyszer hajózott eddig, hogy közben kialudt a pipája. (De utóbb kiderült, hogy ez a pipa nem volt Watson gyártmányú manillagyökér.)

Fekete szvetterén a legforróbb időben is felgombolta a magas nyakat. Vastag nadrágját keménnyé és szabályosan gömbölyűvé formálta az idő. Valaha csíkos zsakett lehetett, de ez már csak nyomokban látszott e ruhadarabon. Különös módon, bokában a cipő mellé gyűrte be a szárat, amiből nyilvánvaló, hogy nem őrá szabták eredetileg. Ez különben kitűnik abból is, hogy hosszát a begyűrés művelete sem csökkentette megfelelően, mert még mindig a mellkasáig ért. Állítólag a hosszától még feljebb is húzhatná, de nem teszi, mert a nadrág hónaljban kissé bő.

Időnként zsebre dugta a kezét, megrántotta a nadrágját, és imbolygó felsőtesttel elindult. Volt a lényében valami csodálatos közöny és kihívó megvetés mindenkivel szemben.

De a legszembeötlőbb egyéni jellemvonásként mégiscsak az élt róla a köztudatban, hogy ő a világ legpiszkosabb embere. Ez olyan közvetlen, bizonyításra nem is szoruló benyomás volt, mint a filozófia rendszerének bármelyik, úgynevezett ősténye.

Napbarnított arca mint nagy misztériumot őrizte az utolsó mosdás időpontját. Csak annyi látszott futólag is kétségtelennek, hogy ez az időpont találgatás tárgyát sem képezheti mint közelmúlt dátum. Egyáltalán kétségesnek látszott, hogy ez az ember valaha tisztálkodott-e?

A szállásmester önkéntelenül hátralépett, mint a műértő, ha végre szembekerül egy nagyhírű alkotással.

Fülig Jimmy percekig nem bírt szólni.

– Mit csodálkozol? Talán azt vártad, hogy egy bérmaruhás hajadon bújik elő a ládából?

– Hogy jött ki onnan egyáltalán?

– Hátul. Van a ládán egy “művészbejáró”. Adenig a fejemen álltam. Teljes huszonnégy órát töltöttem el így, mint valami kővé vált erőművész. Az egyik ostoba rakodó fordítva tette le a poggyászt.

– Miért nem nyitotta ki elöl?

– Beletört a kulcs a zárba. Ha az ember a fején áll, megesik az ilyesmi. Huszonnégy óráig tartott, amíg tótágast állva a hátsó deszkát meglazíthattam, hogy kijárjon. Most mindent tudtok, hát menjetek a fenébe.

– Hohó! – mondta a szállásmester. – A hajón járvány van. Ilyenkor főbenjáró bűn eltitkolni a potyautast.

– Hm… talán megvesztegessem?

– Sok pénzt kellene kapni ahhoz! Egy járványra vonatkozó adat eltitkolásáért tíz év jár a gyarmaton!

– Igaz – bólintott mélabúsan Piszkos Fred.

– Nézze – szólt közbe Fülig Jimmy -, ha mi azt mondjuk, hogy maga önként jött elő, akkor a kapitány enyhébben fogja fel az ügyet.

– Csak te ne védj – felelte mélységes megvetéssel Piszkos Fred, azután hátratolta a sapkáját, zsebre csapta a kezét, és ormótlan inga módján elindult a feljáró irányában. – Gyerünk. Igazatok van! A járványra vonatkozó felvilágosításaimat nem titkolhatom tovább, mert bajom lehet belőle. Azonnal szólok a kapitánynak, hogy tartóztassa le azt a disznót, aki ópiummal mérgezi az utasokat.

A szállásmester meghökkent.

– Mi… mi van… Freddy bátyám – hebegte Fülig Jimmy.

– Na csak gyerünk! Legfőbb ideje! Tíz évet ülni az én koromban nem kellemes. Ráérek öreg napjaimra lustálkodni.

Legalább ötvennyolc éves volt.

– No de… honnan veszi ezt az… ópium izét?

– Ne akarj becsapni, Fülig José. A sötét raktárfolyosón hevert az arab fűtő. Gyanúsan hortyogott. Felhúztam a szemhéját, és láttam mindent. Ópiummal akarsz megtéveszteni? Engem?

Most előretolta a sapkáját, és úgy indult a lépcső felé.

– Várjon! – ugrottak feléje egyszerre ketten.

– Nem lehet! Igaza volt a szállásmesternek. Járvány az járvány, és adatok titkolása meg ilyesmi, az kész életveszély.

– De hát beszéljünk…

– Nincs értelme Fülig Hutchins. Mivel vesztegethet engem meg, ilyen főbenjáró ügyben két szegény ördög. Eressz, sietek…

– Ide hallgasson, kapitány – szólt rövid gondolkozás után Fülig Jimmy -, minek cifráznánk a dolgot? A markában vagyunk. Mondja meg, hogy mit akar, és kész! Tudom, hogy irgalmatlanul kiszipolyoz most bennünket, mert kapzsi és kegyetlen. Tessék.

Piszkos Fred gondolkozott, egyik keselyűkarmával a fogát piszkálta, másik kezével egész keskenyre sodorta a szakálla végét.

– No jó! Ne húzzuk az időt. Te adsz kétezer dollárt, és kész.

Fülig Jimmy halottfehér lett.

– Honnan vegyek… ezer dollárt?

– A hátsó zsebedben találsz egy bőrtokot tükörrel, fésűvel és egy Limából való autóversenyző aranyplakettjével. Ott van a kétezer dollár.

Fülig Jimmy elszántan a zsebébe nyúlt, hogy leszúrja ezt az embert.

– A gyöngyházkés nem kell – mondta fáradtan a kapitány, és előhúzott valahonnan egy muzeális jellegű, félméteres forgópisztolyt -, ha mindenáron ráadást akarsz adni, elfogadom az aranyplakettet, de csak amíg háromig számolok. Egy…

Fülig Jimmy fogcsikorgatva átadta a bőrtokot, amely nyomban eltűnt a rengeteg nadrág hátsó zsebében. Ezután Piszkos Fred utálkozó, fáradt, megvető arckifejezése tűnődve irányult a szállásmester felé. Az rettegett.

– Maga fizesse ki nekem előre Hutchins fűtő teljes fizetését Port Saidtól Tahitiig, összesen százhetvenöt dollár nyolcvankét centet – mondta végül.

– Csak… százharminc dollárt kap a fűtő.

– Egy közönséges lapátoló. De Hutchins első osztályúnak minősített, különilletményes, mert a haditengerészet négy év előtt szakképzett kazánkovácsnak igazolta, tehát a biztosítás levonásával százhetvenöt dollár és nyolcvankét cent jár. Nem hagyom kizsákmányolni magamat.

A szállásmester fogai hangosan megcsikordultak. De fizetett. Piszkos Fred gondosan átszámolta a pénzt. Százhetvenhat dollárból visszafizetett tizennyolc centet.

– Nekem nem kell több, mint amennyi a tisztességes munkáért jár. De azt megkövetelem.

A szállásmestert ez a túlzott módja az üzleti tisztességnek nem hatotta meg.

– Szegény Fülig Jimmy munkabérét vágta zsebre!

– Ne féltsd te Fülig Jimmyt – nyugtatta meg a stewardot. – Ez addig ver Tahitiben, amíg kifizeted neki Hutchins munkabérét is, az utolsó centig. Alapos ember.

A szállásmester döbbenten nézett Jimmyre.

– Ez igaz…?

– Sajnos – ismerte be szemérmesen a fiatalember. – Ez a Piszkos Fred a vesékbe lát.

– Most menjetek a fenébe, és minden étkezéskor hozzatok le egy elsőosztályú menüt. Halat csak rántva eszem.

Ezután bement a ládájába, és hozzálátott, hogy megtömje a pipáját.

– Ketten voltunk, és nem tudtunk elbánni vele! – dühöngött a szállásmester, amikor a vaslépcsőn felmentek.

– Ezzel nem lehet. Két év előtt Delhiben kilopta a háromezer éves Buddha rubin szemét, és egy sorompó piros üvegjelzőjével helyettesítette. Nagy botrány lett, mert amikor a Buddha belsejében fellobogott az örömtűz, az Isten szeme azt hunyorogta a hívők felé, hogy:

“Stop!… Stop!… Stop!”

Amikor a fedélzetre értek, a kapitány revolverrel a kezében vitatkozott egy csoport utassal, és néhány matróz éppen kipróbálta a mentőcsónakokat.

3

Másnap Fülig Jimmy beszüntette a ragályt, abban a reményben, hogy ezzel megszűnik az álmosság, tehát helyreáll a rend. Az ópium hatásának megszüntetésétől gyors eredményt várt. Ebben nem is csalódott. A méregkeverés beszüntetése néhány órán belül csakugyan meglepő eredménnyel járt.

Déli tizenkét óra húszkor a Honolulu-Star vészjeleket adott le, orvosokat, gyógyszert és egészségügyi katonaságot kért a hajón pusztító járvány ellen Szingapurból.

Egy óra tízkor a matrózokat felfegyverezték, és életbe léptették a vesztegzár esetére szóló rendkívüli intézkedéseket.

Ugyanis az utasokon jelentkezett az átmenet nélküli kábítószer-elvonás valamennyi ártalmatlan, de heveny tünete. A madzag-nagyiparos hűlni és zsibbadni kezdett, ellepte a hideg verejték, és csak azt kérte, hogy leányának üzenjék meg: utolsó pillanatában is ellenezte házasságát. Valamennyi utas tűrhetetlen főfájásról panaszkodott. Ez az álomkór legpregnánsabb kísérő tünete… Az orvos úgy érezte, hogy hős, akiről könyvet fognak írni, mert a szörnyű kór ott lüktetett a koponyájában, de azért vitézül járt kabinról kabinra betegeihez, és csak akkor ült le kimerülten egy kötélcsomóra, amikor az utolsó injekciós tűt is beletörte a különc svéd hölgy alsókarjába.

Az ilyen orvosokról nemegyszer megemlékezik a szépirodalom. Az utasok már jóval kevesebb heroizmussal viselték el sorsukat.

Sikoltozás, sírás, kiabálás töltötte be a hajót. A bostoni ügyvédnél látási zavarok léptek fel, az argentinai művirággyáros követelte, hogy forduljanak vissza. De a legtöbben valami érthetetlen oknál fogva csökönyösen ragaszkodtak ahhoz, hogy azonnal bocsássák le a mentőcsónakokat.

Közben Mr. Irving egy tizennégy éves fiúcskával kétcentes alapon garambolozott. Ebéd után halkan fütyörészett a társalgó rádiókészüléke mellett, és általában pokolian jól érezte magát.

Fülig Jimmy most már látta, hogy nagy baj lesz, ha leleplezik véletlenül. Elsősorban a nyomokat eltüntetni!

Délután beosont az orvos kabinjába. Az üres ópiumdobozaiba beletöltött szódabikarbónát, és visszatette őket a helyükre. Azután megkönnyebbülten távozott. Most már nem derülhet ki a bűne, akkor sem, ha esetleg keresik az ópiumot.

A szállásmester egész nap útban volt a poggyászraktár felé, Piszkos Fred igényei ügyében. Vacsorához langusztát követelt, és Chateau Irát.

Az Isten tudja, hogy hol szoktatták rá.

Délben Szingapur utasította a Honolulu-Start, hogy nyomban álljon meg, közölje a helyzetét, és igyekezzék fenntartani a rendet az utasok között. Segélyhajó útban van, megfelelő orvosi segítséggel, addig is hirdessék ki a vesztegzárat, és az előírásokat minden tekintet nélkül, a legradikálisabban alkalmazzák…

Estére néhányan jól érezték magukat. Az étteremben egy-két utas kissé nyugodtabb hangulatban vacsorázott, de a pánik ott terpeszkedett felettük, az Indiai-óceán vihar előtti mozdulatlanságában. Az arcok továbbra is sápadtak voltak, most már a félelemtől.

Kivétel: Mr. Irving, aki a rémnapok alatt több mint egy fontot hízott. Mert Mr. Gould továbbra is kitartóan aludt. Délelőtt ugyan felébredt, de ebéd után nyomban elszenderedett.

Délutáni szenzáció: José, a pincér eltűnt. Valószínű, hogy öngyilkosságot követett el. A bostoni ügyvéd szerint nem lehetetlen, hogy ámokfutó lett, ami velük is előfordulhat, mert sűrű kísérő tünete az álomkórnak. A kapitányt megkérte, hogy ebben az esetben őt nyomban lője le, és amikor megnyugtató ígéretet kapott, sírva tördelte a kezét. Voltak, akik fertőtlenítőszerrel füstölték a kabinjukat, ezek állandóan köhögtek.

Mr. Irving délután krikettezni tanult.

Az étkezés szenzációja José volt. A pincér, aki váratlanul megkerült. Tehát mégsem lett ámokfutó, vagy ha igen, úgy elfáradt, és abbahagyta. Úgy látszik, pihent is kissé, mert asztalkendővel a karján, frissen jött az étterembe. Az utasok köréje sereglettek, nézték, tapogatták, kérdésekkel halmozták el.

– Hol volt?!

– Mikor gyógyult meg?

– Beszéljen…

Fülig Jimmy fölényesen mosolygott.

– Hölgyeim és uraim, ha szabad szólanom, valamennyien a hisztéria áldozatai voltunk. A hisztéria éppolyan ragályos, mint a nátha, de nincs semmi értelme, és az ember mindenféle rosszat érez. Ilyenkor a hölgyek hisztérikák lesznek. Hol hallottak már olyan betegséget, amelynek nincs halálos áldozata? Miféle járvány az, amelyikbe nem hal bele senki?

Az utasok összenéztek. Csakugyan lehet ebben valami… Fülig Jimmy még fölényesebb vigyorral folytatta:

– Ha csak egy ember meghalna, akkor én is elismerném, hogy jaj nekünk! Az Egyenlítőn túl lehetséges, hogy néhány óra vagy nap múlva nincs egy élőlény a hajón. De ki halt meg eddig? Kérdem önöket, tisztelt turisták: ki halt meg?

Mr. Irving jött be kissé zavartan:

– Kérem, segítsenek az orvost keresni… Szegény nevelőm, Mr. Gould meghalt…

4

Tíz perccel később egyetlen utas sem tartózkodott a kabinján kívül.

Itt a halál!

A hajó fedélzete, társalgója, lépcsői elhagyatottak és félelmetesen csendesek voltak. A kapitány az orvos társaságában nyomban Mr. Gould fülkéjéhez sietett, kinyitotta az ajtót és megállt a küszöbön. A kabinban világos volt. Kívülről is láthatta a hatalmas tetemet, nyitott szájjal, hátrasüppedt fejjel, szalmaszínű bajusszal.

Az orvos tétován csavargatta a fejét jobbra-balra. Határozottan őszült valamit az utóbbi napokban.

– Halott. Ez nyilvánvaló.

– Meg sem nézi?

– Kérem… a halott közelében… egy szúnyogcsípés elegendő… és a hajó ezekben a súlyos napokban… orvos nélkül marad…

A kapitány szája megvetően lebiggyedt.

– Rendben van.

Odalépett a halotthoz. Elöl, ahol nyitva volt a pizsama, a mellére helyezte a tenyerét, az arca fölé hajolt, és felhúzogatta a szemhéjakat, de ez formaság volt, nem bírt fontossággal. A jéghideg, merev kéz csak halott emberé lehetett.

– Meghalt – mondta, és kijött.

A gyönyörű Honolulu-Star csendes és kihalt volt, mint egy igazi kísértethajó. Csak a személyzet ődöngött ide-oda nyomott hangulatban, hogy a dolgát végezze. A nappali égbolt szürkésfehér lett, a tenger nyugtalan, sárgászöld színűre vált, és a levegő forrón, párásan nehezedett az óceánra.

Az eset után Fülig Jimmy úgy állt ott, magára maradva az étteremben, mint akit főbe ütöttek… Hogyan halt meg a nevelő? Hiszen… nincs járvány… Az ópiumadag még súlyos betegnek sem lehetett halálos.

Vagy… mégis járvány?

– Most már nem tíz év, hanem kötél! – súgta valaki a fülébe.

A szállásmester volt. Roppant orrcimpái fehéren rezegtek rémületében.

– Mit fél úgy? Nem halt meg még senki hajóút közben?

– De… ez az… attól halt meg, amit maga beadott…

– Mitől? Évekig lehet valaki ópiumozó, még többet is szedhet, mint amennyit az ételébe tettem, attól sem hal meg!

A szállásmester hosszan a szemébe nézett, azután zavartan kérdezte:

– Maga… nem adott mást?… Csak ópiumot?

– Bolond.

Közel állt ahhoz, hogy beverje a steward fejét.

– Csak nem hiszi, hogy megmérgeztem?

– Azt nem… de talán mégiscsak járvány ez… Én is furcsán érzem magamat…

– Mert az északkeleti monszun előtt állunk, maga ostoba!

– Ne kiabáljon! Én is tudom, hogy “rossz szélcsend” van, de attól még nincsenek látomásai az embernek! Csak magas láztól jön az ilyen.

– Mit látott?

– Kísértetet, ha éppen tudni akarja!

– Már maga is megbolondult?

– Lehet! De aszondom, hogy ha egy ember meghal és egy másik megbolondul a hajón, az nem lehet ópiumtól.

– Miféle hülyeség ez a kísértettel?

– Majd megmondom. Kicsit fájt a fejem, és a rum sem ízlett már reggel óta. Piszkos Fred, ez a pióca, azt követelte éppen, hogy vigyek neki teasüteményt a grog mellé. Úgy él ott lenn, mint egy unatkozó elsőosztályú utas.

– Tán ő volt a kísértet?

– Nem lehetett, mert beszéltem vele, mielőtt feljöttem a raktárból. És amikor felértem, éppen előttem állt a kísértet.

– Nem ette meg a fene?

– Csak hallgassa meg. Háttal állt felém, az elsőosztályú kabinsor utcája előtt, a kapitány. Szakasztott olyan ember. Akkor még azt hittem, hogy ő. Azután elindulok a kabinok felé, egy-két lépéssel odább kiérek a sétafedélzetre, és jobbra fenn a hídon megint csak ott áll a kapitány!… Az a kapitány, akit az imént láttam, még futva sem lehetett a parancsnoki hídon. Azt mondom a kormányosnak: “Mióta áll ott a kapitány?” Azt feleli: “Már egy jó órája. És meg sem mozdul.” Mit szól ehhez?

– Hogy részeges hülye, aki ilyent mesél.

Hallgattak. Nagy, nyújtott szárnyú, fehér madarak siklottak keringve, alacsonyan, és ferde ívben zuhantak a tengerre, ha zsákmány tűnt fel a szinthez közel.

A szállásmester komor arccal bámult ki a zavaros, háborgó vízre.

Alacsony hullámok gurultak, és nyugtalan habtaréj rezgett a tetejükön.

– Hej, pincér! Jöjjön a húszas kabinhoz! – kiáltotta egy hang.

– A húszas fülke Mr. Gouldé… – mondta a steward falfehéren.

– Na és?…

Az ördög vigye… Még ilyen rossz előérzete sohasem volt. Minek is szállt erre az átkozott gőzösre? Végigment a barátságtalan, néma, elnéptelenedett fedélzeten. Kissé alkonyodott. A kabinok és a szellőztető kürtők összefolyó árnya hosszan dőlt végig a pallón.

Mr. Gould kabinja előtt a kapitány várta. Az orvos már eloldalgott közben.

– Pincér! – parancsolta a hatalmas, hűvös hangú kapitány, aki, úgy látszik, még egy valóságos kísértethajón is idegek nélkül és pontosan teljesítette volna a kötelességét.

– Igenis!

– Hajlandó a halottat lepedőbe varrni és tengerész módra eltemetni?

– Én pincér vagyok…

– A legénység: csupa gyáva, kereskedelmi tengerész, megtagadták ezt a szolgálatot.

– Ötven dollárt kap – folytatta a kapitány.

– Vállalom.

– Egy perc!

Mr. Irving kiáltotta ezt. Épp ekkor ért oda.

– Mr. Irving – mondta a kapitány -, már közöltem önnel, hogy a vesztegzár rendelkezések szigorú büntetés terhe mellett előírják a halottak azonnali eltemetését, tekintet nélkül az áldozat rangjára, társadalmi helyzetére és hozzátartozóira.

– Ezt már említette, kapitány úr.

– Igazán sajnálom. Az érkező orvosi bizottság számára fontos lenne a halott boncolása, és még erre sem lehetünk tekintettel.

– Elismerem. De most sürgönyöztem Szingapurba, az amerikai követségre. Ezt felelték.

Átadott egy sürgönyt.

A Honolulu-Star kapitányának: Robin segélyhajó órákon belül érkezik. Temetéssel várni. Ha az egészségügyi biztos nem ellenzi, állítólagos Mr. Gouldot, aki Fernandez di St. Antonio régens herceggel azonos, ólmozott koporsóban a hajón tarthatják.

Millon kapitány,
U.S.A. tengerészeti attasé

– Akkor rendben van – mondta a kapitány, és zsebre gyűrte a táviratot. – José pincér! Öltöztesse fel a halottat. Puskát küldök magának, és további utasításig őrt áll a kabin előtt.

Futólag köszönt Mr. Irvingnek, és elment. Csendben álltak egy ideig.

– Maga… hiszi, erős kezű idegen, hogy Fernandez régensherceg, a nevelőatyám, járvány áldozata lett?

– Hát… nem vagyok orvos…

– Maga most már sok mindent tud. Bizalmunkba fogadjuk. Megengedem, hogy őszintén közölje gondolatait, jóember…

– Akkor megmondom: szerintem nincs járvány. Hisztérikus mindenki a hajón.

– Szerintem is hisztéria az egész! Gyáva polgárok vaklármája. De íme, a régens, ki Isten kegyelméből nevelőatyám, most meghalt.

Hallgattak. Nagy loccsanással egy madár épp a hajó mellett csapott le a vízre, és egy ezüstös, vergődő halat ragadott fel a magasba. Néhány sirály rikoltozva követte.

– Ön… uralkodó, Mr. Irving?

– Nem helyes, ha kérdést intéz hozzám. Ezt már a múltkor akartam mondani.

– Ha szabad kérdeznem, miért?

– Menjen békével, jóember, és teljesítse a kötelességét. Nem szerettem a nevelőmet, aki Isten kegyelméből régens volt, de megtettem mindent, ami megóvhatja attól, hogy méltóságához nem illő módon temessék.

Közben, trópusi módon, hirtelen este lett.

– Halló! Itt a fegyver – kiáltotta messziről egy matróz, azután letette a puskát és elsietett.

– Maga most öltöztesse fel a halottat. Később még beszélgetünk. Abban a kabinban lakom, a sor vége előtt. Néhai nevelőatyám, Fernandez régens herceg körül teljesített jó szolgálataiért jutalmazni kívánom…

– Kicsoda ön?… – hebegte Jimmy.

– Személyemhez kérdést intézni csúf vétség a szokások és a jó modor ellen. Ezt hát mellőzzük…

És ment. Angyali gyerekarcán semmi gőg, és mégis felette állt mindig azoknak, akikhez szólt. Benyitott távolabb a kabinjába.

Jimmy a kabin mellé támasztotta a fegyverét. A néptelen fedélzeten zizegve futott át az éledő monszun, megrázta a köteleket, és egy nagy újságlapot vonszolt magával lomhán, meg-megpihenve. A tintaszínű éjszakai mennybolt látszólag szokatlanul alacsonyan borult ma a tenger fölé.

Mint gőzfal állt a súlyos, párás levegő. Koromsötét, forró éjszaka volt, és olykor átbúgott a hajón izzó áramlásával a fokonként érkező monszun első ciklusa…

A halott pizsamában feküdt. Csakugyan ott volt mellette a szép, antik művű, dupla fedelű zsebóra. Különös ötvösmunka díszítette, és a hátlapján időálló, égetett zománcból valamilyen címer. Ugyanez a címer látszott a pecsétgyűrűn és a cigarettaszelencén.

A tetem természetes helyzetben feküdt. Az arca nyugodt volt, csak kissé sárga, úgyhogy szinte egybeolvadt a szalmaszínű angol bajusszal. Az ópiumtól halt meg? Kivett a szekrényből egy kabátot, a kazettából a kitüntetéseket.

…Kint erősödött a szél. A szomszédos fürdőszobából tompa zaj hallatszott. Fülig Jimmy felnéz. Mi…? Az ördögbe! Tán gyengék az idegei…? A kabinlámpa csikorogva lengett. Kissé nehéz öltöztetni Mr. Gouldot, mert lassan beállt a hullamerevség állapota. A pillanatnyi szélcsendben jól hallatszik az óra ketyegése…

Zuhanás, robaj!

Fülig Jimmy kiugrik az ajtón. Senki. A kabinfolyosó üres. A világítást fojtottá teszi a kezdődő köd… A sötét fedélzeten nesztelen árnyak mozognak. Jól tudja, hogy a szél lenget mindenfélét… A nyugtalan tenger harsog, és a megújuló monszun néhány hatalmas cseppet vág az arcába… Ott, a forduló mély homályában… mintha valaki járna… De nem… Bizonyára az egyik mentőcsónak elszabadult ponyvája. Az iménti robaj okát is meglátta. A puska a földön feküdt. Eldöntötte a szélroham…

Visszament, és tovább öltöztette a halottat. A nadrág dolgában sokáig habozott, végül úgy emlékezett, hogy nagyurak fekete kabáthoz kockás lovaglónadrágot szoktak hordani. Szerencse, ha az ember látott már egyet s mást életében.

Súlyos, gépfegyverszerű koppanással lezuhant a zápor.

Csörömpölés!

A szél bevágja a kerek szellőztetőablakot, és amíg Jimmy riadtan felnéz, az ágyon fekvő tetem feje lebillen, majd maga után rántja a testet, és egy puffanással a padlóra hullik, különös pózban, mint egy arcon fekvő, élő ember, aki kúszás közben meglapul kissé.

Hogy az a…!

Fülig Jimmy nem ismeri a félelmet, de ez mégis kissé idegesítő. Fel akarja emelni néhai Mr. Gouldot. Közben a halottnak tarkójáig csúszik a pizsama, és…

És hátrahőköl…

A mindenségit! Hát ez…

A halott feltakart hátán, bal oldalon, a lapocka alatt nagy, fekete gomb. Igen…

Egy gomb!

Nézi… megmozdítja. Azután mindent tud.

Mr. Gouldot megölték! Ő ölte meg, tudtán és akaratán kívül. Az ópiummal! Mert csak igen mélyen alvó emberrel lehet megtenni, hogy hátulról a szívébe szúrnak egy tűt. Olyasfélét, amilyennel idősebb hölgyek a kalapjukat tűzik a kontyukhoz. A kalaptű gombját rászorították a sebre, és hátára fektették az áldozatot, nehogy kifolyjon a pici sebből a vér. A tű nem döfte át elöl a mellkast, de a szívbe hatolva azonnal megölte az alvó Mr. Gouldot.

Egy szélroham dobpergésével végigfut a zápor a kajütsoron.

Gyilkosság!

Jelenteni kellene a kapitánynak… De akkor… Vizsgálat. Ki a gyanús elsősorban? Ő, aki hamis írásokkal tartózkodik itt. És ha a szállásmester vall…! Ha csak annyi derül ki, hogy ópiumot adott az utasoknak… Az is tíz év!

Nem. Ússza meg a gyilkos gazember büntetlenül. Neki vaj van a fején, nem sétálhat a napon… Gyerünk, gyerünk.

Csak ez az átkozott szél ne vonítana be azzal a furcsa, mély búgással. És elhordja a papírokat az asztalról.

Kihúzza a halottból a tűt. Most már nem vérzik. Apró, vörös folt maradt utána. Gyorsan felöltöztette. Egy váratlan hullámtól megdőlt a hajó, a tetem lezuhant, elsodorta Jimmy lábát, együtt gurultak a kabin sarkáig. A súlyos, merev testet alig bírta lerázni magáról.

Most csakugyan jár valaki a kabin előtt. Csörömpölés. Az illető belerúgott a földön fekvő puskába!

Jimmy lihegve felállt, megnézte magát a tükörben. Kissé sápadt volt. Az ördögbe is, sohasem tudta, hogy hisztéria is létezik a világon.

Az eső nem enyhítette a forróságot, sőt alacsonyabbra verte a párákat, és a kabinban megszorult levegő még fülledtebb volt.

A folyosóról ismét halk reccsenések hallatszottak. Az ajtóhoz ugrott, és kinézett a folyosóra.

Valóságos zuhannyal fröcskölte szembe a zápor. A szél szinte visszanyomta, és a kilincset vadul kitépte a kezéből, úgyhogy az ajtó csattanva kitárult. A rögtönzött orkán tölcsérben sodorta a papírholmikat a kajütablak felé, lerántotta az asztalterítőt, és néhány tárgy csörömpölve a földre zuhant.

Behúzta maga mögött az ajtót, és kilépett. Sötét, és a szél zúg. A fordulónál, Mr. Irving kabinajtaján kiszűrődő fényben árnyat látott elsuhanni… Ez ott állt a kajüt előtt! Egy másodperc alatt bőrig ázott, amíg a súlyos ködben végigsietett a folyosón. A szél futtában a falhoz vagdosta. Kopogott Irving ajtaján.

– Ki az?

– José.

– Tessék!

Benyitott. A fiú az asztalnál ült, teát főzött, és olvasott.

– Felség, okom van rá, hogy megkérjem: zárja be az ajtót ma éjszaka.

– Ugyan! Ez olyasfajta tréfa, mint a ragály.

– Nagyon helyes. De miután ennek a tréfának már halálos áldozata is van, illik komolyan venni.

– Nem beszélne világosabban?

– Sajnos nem tehetem, de amennyiben csakugyan megkedvelt, és elhiszi, hogy én is szeretem önt, akkor zárja be az ajtaját, és ha bárki kopogtat, tartsa kézben a pisztolyát, mielőtt bebocsátja.

– Nincs pisztolyom.

– Tessék.

Egy jókora önműködő revolvert tett ki az asztalra.

– Ezt a sróffejet tolja el a hüvelykujjával, egész könnyedén, és akkor nyomban lőhet. Az ajtót tartsa zárva.

Mr. Irving csillogó szemmel fogta meg a pisztolyt, mint gyermek, ha régen áhított holmihoz jut, amit csak felnőttek használnak.

Kilépett a fülkéből. Hallotta, amint Mr. Irving ráfordítja a kulcsot. Visszafelé sietett. Mr. Gould kabinajtaja, ezt messziről látta, nyitva volt, és a világosság széles sávban hullott ki a fedélzetre.

…Most kilép a halott ember fülkéjéből a kapitány, és becsukja az ajtót. A másodpercnyi világosságban tisztán látni, ahogy gumiköpenyének magas gallérját elöl összefogja, hogy a szél ne csapkodja az arcába a vizet. Sapkájának ellenzője utolsót csillan a kajüt fényében, és kemény lépteivel elindul. Bizonyára azért járt a kabinban, hogy őt ellenőrizze.

Utánasiet. A fordulónál eltűnik a kapitány a sötétben. Jimmy nem követi, egyenesen továbbmegy a fedélzet irányába. De egy másodperc múlva dermedten megáll.

A kapitány ott pipázik a hídon, mozdulatlanul, köpenye gallérját összefogva.

Most látta az ellenkező irányban eltávolodni!

A kísértet volt! Akit a szállásmester említett…

A gyilkos!

Futva igyekszik vissza. A sötét fedélzet síkos pallóján kétszer is felbukik. Egy kötélcsomón átzuhanva megüti a térdét, de nem törődik vele. A fel-feltámadó szél üvöltve rohan szembe… Recsegés, nyikorgás… Most újra megpillantja a kísértetet… Egy lámpa gőzudvaros világa megcsillan a kapitányi sapka ellenzőjén. Az arcát nem látja az összefogott, magas gallér miatt. Csak itt lenne a revolvere… Minden erejét összeszedve rohan Fülig Jimmy, szél ellen, a kísértet után. Ő is a fordulóhoz ér… Ugrik!

Hatalmas csapással egy léc zuhan az arcára. Kábultan hátrabukik a fedélzeten meggyülemlett tócsák közé.

Percekig tart, amíg tántorogva feláll. A szél szinte feldönti, annyira elgyengült az ütéstől. Langyosan folyik az orra vére. Kénytelen visszatérni Mr. Gould kabinjába, hogy befejezze az öltöztetést. A kísértetet elszalasztotta. Mindegy. Siessünk…

Hohó! Most megvagy!

Ismét meglátta a kísértetet az elsőosztályú folyosón! Éppen kilép a halott Mr. Gould ajtaján, és elindul, arca előtt összefogva a köpeny gallérját, sapkaellenzőjén megcsillan a fény… Egyenesen, nyugodtan halad. Fülig Jimmy utánaveti magát. Beéri… kezében meglendül a rövid vasbot…

A kísértet most visszafordul.

Csak annyi ideje marad, hogy lefékezze a csapást.

A kapitány áll előtte. De az igazi!

Már nem fogja a köpenygallért. Nedves, markáns arca fedetlenül látszik. Nézi a lihegve megtorpanó, vértől mocskos embert.

– Ön elhagyta a szolgálati helyét!

Jimmy nem bírt szólni. Kifulladt.

– Hol volt?! Mi?! Ki verte össze magát? Feleljen!

– Kapi… kapitány úr… egy kísért… egy ember az ön ruhájában… járkál…

– Mit mesél?

– Mialatt… ön a hídon állt… valaki… ugyanolyan ember, mint ön… kapitányi sapkában… itt járkált… futottam… utána, felbuktam… leütött… A szállásmesternek nem hittem… ő… már látta… a kísértetet…!

A kapitány elgondolkozva nézett valahová a sötétbe, a hajó korlátja felett, mintha látna valamit ott a záportól harsogó, koromszínű, büdös, nehéz indiai éjszakában.

Azután kihúzta a kezét a köpenye zsebéből. Pisztoly volt benne. Újabban így hordta, a külső zsebben.

– Nézze, barátom – mondta szelíden. – Előírás szerint, aki magatartásával pánikot kelt a hajón, azt kötelességem nyomban lelőni. Figyelmeztetem, hogy én igen alapos ember vagyok, ha arról van szó, hogy eljárásom szabályszerű legyen. Ezt mondja meg a szállásmesternek is. – Indulni akart, de visszafordult. – A tetemet mégiscsak varrja lepedőbe. Tegyen a lábához egy kockaszenet, kösse valami deszkára, azután hívjon. Fél? A Szingapuri sürgöny ellenére vízbe dobjuk, mert ebben a feszült hangulatban nem vállalhatom a felelősséget azért, hogy az utasok tudtával egy halott legyen a hajón.

A kapitány elment. Léptei nagyokat loccsantak a fedélzet tócsáiban, egyre távolodva. Fülig Jimmy visszatért a halotthoz, és nem sokat teketóriázott. Bevarrta a lepedőbe, ahogy ez már a hajón szokás.

A szél kinyitotta, majd újra becsapta a törött szellőztetőablak keretét. A felső kajütágyból leesett egy párna. Kétágyas kabint bérelt Mr. Gould. Egyedül utazott, de a kétszemélyes fülke tágasabb, kényelmesebb.

A nagy, lusta hullámoktól lassan megdőlő hajó nyikorgott, recsegett… Gyerünk gyorsan! Kissé ideges volt, pedig ilyesmi eddig ritkán történt vele. Tán ez a halott?

Ugyan! Gyerünk azzal a lepedővel! Varrt…

…Úgy feküdt ott a halott, mint bizonyos színjátékokban a sírból megjelenő szellem. A fehér lepedőn keresztül kirajzolódott felpúposodó mellkasa, hátrabukott koponyája, és látszott a lábfej merőleges körvonala.

Csak gyorsan vízbe vele! Itt most egy gyilkossági ügy sok ártatlan ember nyakát törheti. A szállásmester, Piszkos Fred és ő is hosszú időre börtönbe kerülnek; kivételesen ártatlanul.

A vízbe veled, roppant ember, és legyen a fenék titka egy gaztett. Nem az első és nem a százezredik eset az óceánon. Vajon kinek álltál útjában?

És fütyörészett magában, mert alapjában véve kemény fiú volt ez a Fülig Jimmy. A fürdőszobába ment, és felszedte azt a rácsos, hosszú lécet, ami a kád előtt van. A kabinból hangos robaj és csörömpölés veri fel a csendet. Egy pillanatra megdöbben, azután visszarohan…

Semmi!

A halott odábbgurult a padlón egy hullámzás következtében, és elsodorta az asztalt.

– Nyughass, öregem, most már, amíg elintézlek – intette néhai Mr. Gouldot, és közben az ággyal szemben a tükörben megnézte magát.

Na! Lehetne jobb színben is.

Rákötötte a halottat a keskeny favázra. Csúf látvány, az bizonyos.

– Most maradj szép nyugodtan, a bácsi elmegy, és egy kis szenet hoz a lábadhoz. Legalább nem gurigázol ide-oda addig sem, amíg a vízbe dobunk.

De a halott szépen odagurult lécestől együtt a fürdőszobához, azután egy újabb dőléstől nekiszánkózott az ajtónak, mint valami faltörő kos.

– Hé! Nyughass már! Azonnal kapsz nehezéket!

És gyorsan elugrott, mielőtt a visszazúduló halott leüthette volna a lábáról. Mr. Gould teteme a hullámzás szerint változtatta helyzetét. A hajó olyan merőleges síkban dőlt az oldalára, hogy a nyirkos palló csúszdának is beillett.

– Na várj! Még most sem nyughatsz?

Kinyitotta az ajtót, és kezében fogva a kilincset, körülnézett a küszöbről.

Két órára járt. A légáramlás enyhébben fújt, és alig esett. Talán csak a hajó vas alkatrészein meggyülemlett vizet hordta a csökkenő erejű szél. Mr. Irving kabinjából még világosság szüremlett ki, és… Ott állt előtte a kapitány!

Vagy a kísértet!

Elengedte a kilincset, és rohant. De a szél a szabadjára maradt ajtót kivágta, s a zajra a kapitány (vagy a kísértet?), anélkül hogy megfordult volna, elsietett.

Szokása szerint orra alatt összefogta a köpeny gallérját.

Jimmy utána…

Egy sötét fordulónál elérte, és már nyúlt is a belső zsebe felé, hogy főbe kólintsa a szellemet, amikor az megfordult.

– Na mi az?

Ismét az igazi kapitány volt.

– Szé… szénért megyek, hogy nehezék legyen a matróztemetéshez, és láttam, hogy Mr. Irving kabinja előtt…

– Igen. Benéztem. Okom van rá, hogy vigyázzak erre a fiúra. Nem mindennapi utas. Na, hozza a szenet, hogy hajnal előtt végezzünk…

Jimmy sietett. Elérte a szénraktárhoz vezető lépcsőlejárót. Itt véletlenül jobbra nézett.

…Messze, a hajótat felé, a tenger gőzölgő, nyirkos fátylán át látta elsuhanni a kapitányt. A másikat! A kísértetet.

Az igazi kapitány közben az ellenkező irányban haladt tovább a fordulónál, ahol az imént beszélgettek.

Egy másodpercig egyszerre látta a két kapitányt.

A szél sivítva rohant el a hajó mentén. És a tenger morajlott, elvesző, megújuló sustorgással.

Sietett a szénért… Csak gyorsan, gyorsan! Nem törődni semmivel. El a halottal, el erről a hajóról… A fordulónál kétfelé ágazott a lépcső. Hirtelen ötlettől indíttatva bal felé ment le. A poggyászraktárba.

Piszkos Fred, a kapitány!

Ha valaki, akkor ő segíthet a rengeteg eszével. Annak nincsen idege. Vagy ha igen, hát drótból van. Odament a nagy ládához és kopogott.

– Kapitány, ébredjen!

– Mit akarsz? – dörmögte egy bosszús hang. – Tedd le a reggelit, és eredj!

– Jöjjön ki… Baj történt…!

– Nem hoztál rumot? Akkor visszamégy. Ilyen szállásmestert még nem láttam!

– Itt Fülig Jimmy beszél. Jöjjön ki Freddy bátyám.

– Te vagy az?… Mit kódorogsz erre éjszaka? Nem szeretném, ha azalatt eltűnne valami a raktárból, amíg itt vagyok.

Azért kimászott a “művészbejáróján”.

– Na mi van?

– Halott, kísértet, gyilkosság!

– Ezért keltettél fel?

– Hallgasson meg. Azt hiszem, szükségem van magára. Tudja jól, hogy nem sok embernek mondtam még ezt. Most se félek, csak magának ott az a rengeteg esze…

– Sokat locsogsz. Mi van?

– Megölték Mr. Gouldot.

– És ha valakit megölnek, azért mindjárt ilyen hűhót kell csinálni!

– A hajón senki sem tudja, hogy gyilkosság történt. Alig látszik a szúrás. Tűvel történt.

– És persze vízbe dobták a vesztegzár intézkedések szerint.

– Nem. Egy kölyökkel volt, aki úgy beszél, mint valami király. És sürgönyzött Szingapurba, hogy ne temessék azonnal a nevelőjét. Nagy úr lehet, mert haladékot adtak a temetésre, amit még nem értem meg vesztegzárban.

– Mi a neve?

– Mr. Irving. De ez nem az igazi. Híres uralkodó lehet, szerintem. Ő sem élne, azt hiszem, ha nem vagyok ott.

Elmondta, amit látott. A kalaptűszúrást és a két kapitány ügyét is, apróra.

– A szállásmester is látta, de amikor elmondta, azt feleltem neki, hogy részeges hülye, aki ilyent mesél. De mégis… Rejtélyes…

– Igazad van.

– Ugye?

– Feltétlenül! Szerintem is részeges hülye, aki ilyent mesél.

– Nem hiszi…

– Mit akarsz? Rendőr lettél, aki gyilkost üldöz? Ne üsd más dolgába az orrodat, ha nincs semmi közöd hozzá…

Jimmy gondolkozott.

– Mondja, Kapitány, ezt most komolyan kérdezem: vannak kísértetek?

Piszkos Fred két hosszú, gyökérszerű valamit sodort a szakállából.

– Előfordultak olykor – mondta óvatosan.

– Ide hallgasson. Freddy bátyám… Sötét, viharos éjjel van. A monszun hozza a keleti partok felől a ködöt. A kutya sem törődik magával. Jöjjön fel…

– Azt nem. Utas vagyok, minek ártsam magamat a matrózok dolgába…

– De hát… ha ez a kísértet gyilkos…?

– Nem zavarok senkit a gyilkolásban, mert én is megkívánom, hogy ilyenkor békén hagyjanak.

– Van még ötven dollárom. Magának adom.

– Az más. Na eredj.

És elindultak. A keresztfolyosónál Jimmynek eszébe jutott, hogy szénért kell mennie a raktárba.

– Várjon addig itt, kapitány – súgta Frednek, és lement a másik lépcsőn.

Vaksötét volt a fenékben, csak tapogatózva jutott előre. Zajt hallott.

– Van itt valaki?! – kiáltotta.

– Ki az? – kérdezte egy gyerekhang. Peters fűtőmester kisfia lehetett csak.

– Hol az apád? – kérdezte Jimmy.

– A kazánházban.

– Nem ott dolgozik!

– Most igen.

– Miért?

– Hutchins, a fűtő megölte magát.

Tessék? Hogy ő megölte magát? Erről neki is tudni kellene!

– Mit beszélsz?

– A fűtő eltűnt. Mindenfelé keresték. Azt mondják, ámokfutása volt. Ilyenkor szokásos vízbe ugrani. Az apám dolgozik most helyette a kazánnál.

Így már érthető. A fűtő nem jelentkezett, a hajón sem találták, világos, hogy a tengerbe vetette magát.

– Te mit csinálsz itt?

– Várom apámat, és félek a kísértettől, mert az is van nekünk a hajón…

Na, ezt a kapitánynak kéne hallani.

Néhány hatalmas szénkoloncot zsákba rakott, és sietett. Fredet már nem találta a lépcsőfolyosón. Előrement? Vagy csak kicsalta tőle az ötven dollárt, és visszatért a ládájához? Azt csak nem tette, ha van lelke?

De van neki ilyesmi?

Vaksötét volt. Az eső elállt, de fehér, fátyolszerű párák nyújtóztak a levegőben, és a tenger sós moslékszaga vastagon nehezedett a hajóra.

Amikor elhaladt a fiú kajütje előtt, látta, hogy még mindig világos van benn. Az ablak vékony függönyén keresztül benézett. Mr. Irving elaludt a könyv felett kezében a revolvere. Továbbsietett. Néhai Mr. Gould kabinjában is égett a villany. A nyitott ajtón át szép, sárga sáv vegyült az esőtől síkos, fényes fedélzetpallóra.

Fülig Jimmy úgy állt meg a küszöbön, mint akit főbe csaptak!

A halott eltűnt!

Üres a kajüt!

Mi ez… Elvitték Mr. Gould tetemét?… Nem jutott eszébe semmi, nem tudta, hogy mit tegyen… Csak állt.

Kísértethajó…! Ostobaság…

Kissé hideg nyomás feküdt a szívén, megnyalta a szája szélét, de nem futott el, nem rémült meg…

Észnél légy, Jimmy… Itt valami különös, titokzatos ügy bonyolódik az éjszakában. Jelenteni fogja a kapitánynak.

Rövid szélroham búgott át a fedélzet vasszerelvényein, és megzörgette a csigákat. Ijesztő, hatalmas csattanással bevágta a misztikus kabin ajtaját. Jimmy elindult. A lassú hullámverésben állandó ingásokkal mélyült, dőlt a hajó minden irányban. Másodpercenként csúszdává ferdült a jobbra-balra emelkedő, síkos fedélzet.

A kapitány a hídon állt és pipázott. Úgy látszott, hogy ez az ember sohasem alszik.

– Kapitány úr!

– Nos?

– A halott…

– Elkészült vele?

– Eltűnt!

– Hogy az a…!

Lesietett a hajóhídról.

– Amíg szénért mentem, hogy nehezéket hozzak, addig nyoma veszett a tetemnek.

– Vigyázz! – sziszegte a kapitány – itt nem lesz kísértethajó-legenda… Érted?!

– Igazán nem tehetek róla…

– Gyere!

A Honolulu-Star egyre erősebben dőlt a szapora hullámzásban. Ahogy kiértek a fedélközbe, rémülten álltak meg. Vérfagyasztó, rekedt férfisikoly hasított bele az éjszakába.

Egy másodpercre megdermedtek.

Azután a kapitány revolvert rántott, és elindult a sétafedélzet sötét háttere felé.

Egy tántorgó alak bontakozott ki. És lassan közeledett a homályosan pislogó lámpák felé…

– Állj! Ki vagy?!

– Aha… szá… há… lá… hás… mester…

Nem bírta folytatni… Vacogott a foga. Olyan volt, mint aki megtébolyodott. A szeme kimeredt, arca krétafehér és egész testében reszketett.

– Beszéljen! Maga kiáltott?

– Az… a… halott… ott… – motyogta, és a sötét felé mutatott.

A kapitány elszántan indult a jelzett irányba. A hajó lesüllyedt egy újabb hullámtól. Tompa dübörgés hallatszott egyre hangosabban. Valami sebesen gurult, és leütötte a kapitányt a lábáról, hogy hanyatt zuhant. A pisztoly elsült. A kihalt fedélzeten ágyúlövésnek hatott.

Senki sem mozdult. Pedig a szállásmester sikolyát, majd a revolverlövést hallani kellett mindenütt. De az emberek magukra zárták az ajtót, és imádkoztak. A szállásmester még évek múlva is rángatta az egyik vállát, ha ezt az éjszakát említették.

– Barmok! – üvöltötte magánkívül a kapitány, és lerázta a lécre kötött tetemet magáról. Mert Mr. Gould holtteste gurult ide-oda, aszerint, hogy merre lejtősödött a hullámverésben imbolygó óceánjáró tükörsima, csúszós fedélzete. Éppen csúszni kezdett.

– Fogja meg!… Fogja meg, a mindenségit!…

De már késő volt. A lepedőbe varrt tetem elgurult, és hatalmas puffanással nekicsapódott a lépcsőkorlátnak.

A szállásmester mint az őrült meredt utána. De Jimmy már értett mindent. Űzőbe vette néhai Mr. Gouldot, és mielőtt még a fedélköz lejáratába zuhanhatott volna, lefülelte.

– Maga az oka! – sziszegte a kapitány.

– Elismerem – bólintott Fülig Jimmy. – Nyitva hagytam az ajtót, és ahogy a hajó dőlt, Mr. Gould kigurult a kabinból a fedélzetre. Azután összevissza csúszkált.

– És maga miért ordított? – förmedt a szállásmesterre.

A szállásmester kissé feleszmélt.

– Én mentem… valaki után… ugyanis a hajón kísér…

– Nem értem – mondta a kapitány, és elővette a revolverét. Fülig Jimmy gyorsan befejezte a szállásmester megkezdett szavait:

– A hajón kísérni kell minden utast a sötétben…

– Mi?… Igen… Szóval kísértem egy utast akit nem láthattam. Erre dübörgés, valami ledönt a lábamról… zuhanok… És azután egy halott fekszik mellettem…

– Jó, jó!… Elég! A többit tudjuk! José! Hozott szenet?

– Igen.

– Hát gyerünk! Be vele! Gyorsan!

…Az ég fehéredő alján sebesen gomolygó, áttetsző, gőzszerű felhőket világított meg a derengés első, halovány árnyalata. A kapitány levette a sapkáját, és Jimmy a korlátra emelte a deszkára kötött Mr. Gouldot. A szállásmester nem nyúlt volna egy világért sem a halotthoz.

Ő is imádkozott. Közben észrevette, hogy felfeslett a varrás, és majdnem könyökig kilóg a halott keze a lepedő alól. Sárgáskékes, hajlott ujjú kéz volt.

Jimmy visszatolta a lepel mögé, kezében volt egy másodpercig a halott néhány ujja.

Az ima véget ért, a kapitány keresztet vetett.

– Az Úr legyen irgalmas hozzá!… Eressze el!

A léc lesiklott a korlátról. A kéz, mintha a halott intene, ismét kilendült zuhanás közben a lepedő alól, könyékig… Egy csobbanás!

– Jegyezzék meg – fordult feléjük a kapitány -, aki az éjszakai eseményekről beszél, azt lelövöm, mint a kutyát!

A szállásmester még mindig csak makogni tudott. Nagyon megviselte a história.

– Maga jöjjön velem – mondta a kemény, de emberséges kapitány -, kap ópiumot, attól elalszik reggelig.

A szállásmester ijedten nézett Fülig Jimmyre. Ez lesütötte a szemét. A szállásmester válla nyugtalanul megrándult.

– Kéhé… rem… nem kell… ópi… um…

– Csend! Ha kialussza magát, talán elmúlik ez a vénasszonyos idegessége… Előre – kiáltotta a szigorú parancsnok. És az ópiumosdobozból nagy adag szódabikarbónát diktált bele.

A szállásmester reggelig ébren feküdt, és sűrűn csuklott.

5

De Fülig Jimmyt keményebb fából faragták, mint a stewardot. Egyéb hely híján visszatért Mr. Gould kabinjába, hogy aludjon. Piszkos Fred ott ült az asztalnál, és vajas kenyeret evett. Előtte mindenféle írás, amit a szekrényfiókból kotort elő. Amikor Fülig Jimmy belépett, hirtelen zsebre gyűrte az írásokat, egy címeres, sárga szarvasbőr tárcában.

– Feljöttem, és körülnéztem a hajón.

– Látott valamit?

Nem bírt felelni, mert akkora darab vajas kenyeret dugott a szájába, hogy a fél arca kidagadt.

– Ühüm… – mondta végül.

– Beszéljen.

– Láttam a kapitányt.

– Hol?!

– A hídon állt, és pipázott.

– Az az igazi kapitány volt! A kísértetet nem látta?

– Azt is láttam. Veled beszélgetett a fedélzetközben.

– Az is az igazi volt!

– Akkor az ördög ismeri itt ki magát. Ez a Mr. Gould egyáltalán nem ivott? – kérdezte, és körülnézett.

– Figyelmeztetem, kapitány, nagy baja lehet abból, ha itt találják, és észreveszi valaki, hogy Mr. Gould írásai hiányoznak.

– Már megint aggódsz értem. Meghat ez az állandó gondoskodás. Nagyon érdekes írásokat találtam itt.

– Adja ide azt a táskát! Revolvert ne vegyen elő, mert a késem gyorsabb lesz!

Nyitott kés feszült Fred hasának:

– Gyerünk az írásokkal. Ha “üzlet” van bennük, akkor ketten leszünk hozzá.

Piszkos Fred közömbösen nézett a késre és onnan Fülig Jimmyre.

– Nem szoktam társulni. Különben sem neked való ügy. Ész kell hozzá.

– Azt hiszi, nincs? Most például visszaad mindent. A kétezer dollárt, az ötven dollárt, a táskát írásokkal, a tükröt és a plakettet.

– Komolyan akarod ezt?

– Igen. Különben hasba szúrom! Az ópiumos ügyre nincs bizonyíték. Elbánhatok egy gyanús potyautassal. Mindenki jobban van, a megölt Mr. Gouldot vízbe dobtam… Nem árthat nekem a feljelentése… Ez egyszer vesztett, Freddy.

– Ez igaz, most fölényben vagy.

– Fordult a kocka.

– Belátom. Csakugyan fordult a kocka.

– Az írásokat a táskával tegye ki…

– Itt van.

Jimmy zsebre tette az írásokat és a címeres szarvasbőr táskát.

– Itt van a kétezer dollár. Tessék. Itt a bőrtok, a fésű és a plakett.

– És Hutchins fűtő fizetése!

– Az is. Tessék, százhetvenöt dollár.

– És nyolcvankét cent.

– Itt van… Elbántál velem. Fordult a kocka. Belátom.

Mindent odaadott, azután indult.

– Halló! És a szállásmesternek hagyjon békét. Élelmezze magát, ahogy tudja. Van elég sózott hal a hajón.

– Nem szeretem a halat.

– Majd lefogy legfeljebb.

Az öreg hátratolta a sapkáját, és ment. Jimmy kimerülten ült az ágy szélén. Ezen öltöztette nemrég a vízbe dobott halottat. A felső ágyban aludjon? Mert aludni kell…

A szél felsírt, és rázta a köteleket. Fred léptei eltocsogtak az éjszakában. Ismét csend, csak néha csikorgás, recsegés, ha a hajó megdől. A szemközti tükörből látta, hogy mennyire elnyűtt az arca, ahogy ott ül Mr. Gould fekhelyének szélén, az alsó ágyon.

A kísértethajó némán, elhagyottan állt az óceánon, mintha csakugyan nem lenne utasa. Mr. Gould legalább ötszáz méter mélységben pihen az iszapban. A tenger itt nagyon mély…

A szemközti tükörben ismét meglátta magát. Hm… kissé sápadt és megviselt az arca. Aludni! Aludni!

Fülig Jimmy bágyadtan hajtotta le a fejét. Álmos volt. Az írásokat majd nappal olvassa. Most pihenni, pihenni… Hogy itt feküdt a halott?… Marhaság. Azért nem mászik fel a másik ágyba. Fáradt, és ettől van ez a bizonytalan érzése…

Már le is feküdt volna, de a hajó annyira megdőlt, hogy a fiatalember előrehajolt ültében… Most zajt hallott a feje felett, és mielőtt bármit is tehetett volna, a felső ágyból valaki a nyakába zuhant… Lovaglóülésben esett Jimmy tarkójára.

A támadás olyan váratlan volt, hogy nem mozdult. Ha a másik végezni akar vele, akkor úgyis hiába…

Néhány másodpercig ült előrehajolva. A lovagló ellenség iszonyú súllyal nehezedett a tarkójára.

De furcsa… Miért nem tesz semmit a támadó? Mit akar ez itt rajta… Csak ül a nyakán.

Kissé felnézett, anélkül hogy mozdulna. És elzsibbadt a rémülettől.

A szemközti tükörben meglátta magát, amint előrehajolva ül az ágy szélén, és a nyakán lovaglóhelyzetben a halott Mr. Gould!

A rendjelek… a nyitott, fénytelen szem, sárga arc, szalmaszín bajusz!

Egy másodpercig úgy érezte, hogy megőrül! Azután nem törődött semmivel, nagyot kiáltva lerázta a tetemet, kiugrott a kajütből, és rohant.

Már szürke volt az ég, és a néma hajó körül hatalmas fregattmadarak keringtek.

A halott! A kezét fogta, sőt látta is, miközben a tengerbe repült… A hulla sárgás, kékült kezét… És most a nyakába ugrott!

Úgy érezte, hogy jó lenne a tengerbe vetni magát. De hiszen ott is a halott Mr. Gould várja…

Pánik volt a belsejében. Összefüggéstelen szavakat szeretett volna üvölteni, ugrálni, nevetni és hörögni… Minden erejére szükség volt, hogy a megtébolyodás határán visszatartsa magát az innenső parton, mert kiszaladt a lába alól a dolgok közötti okszerű összefüggés bizonyossága, és egy feneketlen mélységű szakadék szélén állt meg tántorogva.

Nincs tér és idő!

Rémülettől rázkódva rohant… felbukott… összeverte magát, de nem pihent. Nincs ahhoz fogható rettegés, mint amikor egy emberben megrendül az érzékeibe vetett hite…

Néhány percig állt. Lihegve, szívére szorított kézzel. Egyforma, tejszínű megvilágítással kifehéredett az ég. Vigyázat, Fülig Jimmy. Mutasd meg, hogy a megőrülésig nem adod fel a harcot. Talán elaludt csak, és álmodta… De nem… Reszkető kézzel egy cigarettára gyújtott.

Lement egyenesen a poggyászraktárba. Kopogtatott a láda “művészbejáróján”.

– Kapitány.

Csend.

– Hej! Kapitány! Bújjon ki!

Csend.

Belerúgott a ládába, hogy csak úgy zengett.

– Ki az? – kérdezte egy hűvös hang.

– Fülig Jimmy. Jöjjön ki.

Nyílt a “művészbejáró” ajtaja, és megjelent a kapitány.

– Mit akarsz itt?

– Segítsen rajtam… Ha maga nem segít, akkor végem.

– Megint fordult a kocka?

– Ide hallgasson… Ha nem segít, akkor magának is baja lehet!

– Megható ez, hogy lépten-nyomon aggódsz értem. Hát miről van szó?

– Mr. Gould, akit holtan a tengerbe dobtam, ismét itt van a hajón.

– Hm… Szívós ember.

– Nem… érti?!… Megőrülök!

– Ezzel inkább orvoshoz menj… Milyen éhes vagyok… Persze ma már nincs reggeli. A kocka… hm…

– Freddy bátyám… lehet az, hogy… halottak visszajárnak?

– Ha kirabolják őket.

Fülig Jimmy elsápadt.

– Csak egy… címeres… óra… és gyűrű… volt… az asztalon…

– Azért jött vissza. Add ide az órát és a gyűrűt.

– Magához nem jön?

– Jön, de én nem félek tőle. Hát tedd csak ki szépen az órát, a gyűrűt meg a cigarettatárcát. Mert azt is ellopták.

Jimmy szomorúan átadta a halott holmiját. Nem bánta. Szüksége van a kapitányra.

– És most mit csinálunk, mert… a halott ott van a kajütben…

– Az a jó benne, hogy ott van. Most szépen tedd ide a kétezer dollárt, a százhetvenöt dollár nyolcvankét centet, a tükröt, a fésűt, a plakettet, mert ha itt a halott, akkor van bizonyíték ellened a boncolásnál. Ópium az látszik olyankor, és feljelenthetlek a kapitánynál. Fordult a kocka.

Jimmy engedelmesen lerakott mindent.

– És most?… Most… mégiscsak tenni kell valamit.

– Úgy van. Most enni fogok. Első osztályú lunchöt olasz vörösborral.

– …konyha még nincs… nyitva…

– Szép rend. Egy luxusgőzösön.

Az óriási nadrág különböző zsebeiben eltűnt minden: pénz, plakett, valamint a gyűrű és az óra.

– Szóval mit akarsz?

– Menjen fel… és… dobja Mr. Gouldot a vízbe.

– Megteszem, fiam, de úgy látszik, hogy az ilyesmi nem árt neki… Edzett halott.

– Mondja, hogy történhetett?… Meg kell őrülni… A… tenger fenekéről visszajött…

– Szép teljesítmény.

– Könyörgöm, magyarázza meg… Maga nagyon okos… Mit gondol?… Lehetséges az, hogy egy megölt ember visszatérjen?!

– Ha nem én öltem meg, akkor lehetséges… Mert azok közül még egy sem tért vissza…

A sapka a vakarástól előresiklott, hogy ellenzője az orrhegyéig ért.

– Na most gyerünk. Megnézem azt a mászkáló halottat.

…A fedélzeten még minden csendes volt. Négy óra lehetett. Az időjárás enyhült. A vörösödő, világoszöld ég alatt mint egy keskeny tuscsík húzódott a távoli part sötét vonala.

6

Jimmy a kabin közelébe sem mert menni. Félt!

Igen! Ő most fél! Gyáva! Elismeri.

De nem embertől.

Messziről figyelte, amint Fred kizárja azt az ajtót. Egy perc múltán megjelent. Mintha valami óriási csecsemőt hozna a két karján, lepedőbe csavarva. A fehér vászon végig befedte Piszkos Fred terhét. Lábtól és fejtől kissé lecsüngött a halotti lepel. Nem varrta rá, csak letakarta vele.

Azután átemeli a korláton… elereszti… csend…

Tompa, távoli loccsanás…

Ugyanezt a loccsanást ma már hallotta egyszer… Vajon megérti-e valaha a szörnyű rejtélyt?

Fred lépett hozzá. Szőrös állkapcsai ütemesen mozogtak, amint a bagót rágta, és ujjaival fésű módján végigszántott szennyes, ősz szakállán.

– Bedobta?

– Be. Ilyenkor illendő utánahinteni a halottnak valami kegyeleti tárgyat.

– És dobott valamit?

– Egy bőrtokos fésűt és tükröt. De hát ez nem sokat ér.

Jimmy szeme vadul megvillant.

– A tükröm! Nézze, Fred! Most elég volt! Megint csak nincs bizonyíték, fordult a kocka. A halott a tengerben van…

Fred legyintett.

– Ez visszajön… Kisportolt ember!

Roppant nadrágján rántott egyet, és elkacsázott csámpás, tempós lépteivel. Fülig Jimmy nem szólt semmit. Igaz. Hátha visszajön ez a Mr. Gould.

Reggel megérkezett a segélyhajó. Ezek mindenre elkészültek. Egy osztag fegyveres egészségügyi katona, edzett idegzetű emberek, készen arra, hogy félőrültek és betegek között jajveszékelő embereket találnak a hajón. Az orvosok, még mielőtt csónakba szálltak volna, búvárszerű izolálóruhát vettek fel, hasonlóan öltöztek az ápolók. Egy százados is velük jött, de ez nem vett magára semmit. Régi katonaorvos volt.

Az egészségügyi katonák villámgyorsan felsorakoztak a korlát mellett. A néma fedélzet láttán tisztában voltak a helyzet szörnyűségével: itt már alig akad élő ember a hajón. A búvárok vezetője hátratolta fehér gyolcsból készült csuklyáját, és a százados társaságában a kapitányhoz ment.

– Palmerston tanár!

– Mellwill százados, egészségügyi kormánybiztos.

– Wirth kapitány! – mutatkozott be a Honolulu-Star parancsnoka.

– Az orvos meghalt? – kérdezte Palmerston tanár.

– Alszik…

– Menjünk a kajütjébe.

Az orvos egy nyitott könyvre dőlve hortyogott. Pótlólag írta meg a “kórtörténeteket” és a jelentést. Közben elnyomta az álom.

Réveteg pillantással ugrott fel.

A százados szaglászva nézett körül.

Palmerston felemelt néhány gondosan osztályozott legyet a papírból, majd egy üvegcsét tartott a világosság felé, azután az orvosra pillantottak mind a ketten, végül összenéztek.

– Konstatálta már kolléga a megbetegedések okát?

– Azt hiszem… egy különös… fajtája… az álomkórnak… Sajnos magam is beteg vagyok… A fejem…

– A feje fáj?

– Most nem… De még tegnap…

– Legokosabb lesz, ha leül kissé, amíg teljesen felébred. Igyon feketét vagy konyakot.

Ezalatt a százados megnézte a “kórtörténeteket”. A tanár is olvasott a válla felett. Minden beteg mellett ott állt a panasz, a tünet, kezelés és végül az orvos véleménye.

Az orvos szerint a járvány terjedését nem akadályozhatja meg, a betegek állapota (az orvosét is beleértve) reménytelen, a baj – tekintve az idegrendszer gyors összeomlásának szimptómáját – feltétlenül halálos.

Gondosan áttanulmányozták a jegyzetet, azután ismét összenéztek, és bólintottak.

Az orvos hűlő szívvel érezte: ez a vég.

A százados kiment, és lekiáltott a katonáknak:

– Mindenki menjen vissza a cirkálóra. Az ápolók vessék le az izolálóruhát, és valaki hozzon fel nekem öt világos szivart a köpenyemből.

Közben a tanár már le is vette a búvárruháját, és a kerek ablakon át, apró darabokban, egy teljes zsömlét dobált ki a hajó tatján tipegő fregottmadaraknak.

– A jelentésem… – hebegte az orvos.

– Nagyon világos – mondta a százados. – Igazán hálásak vagyunk a nagyszerű munkáért.

– És… – próbálta kizökkenteni az orvostanárt a flegmájából – egy… haláleset is volt.

– Igen? – mondta inkább udvariasságból, mint érdeklődve a százados. – No nézd… csakugyan… Hol az az izé, az a tetem?

– Mivel pániktól tartottam, követségem utasítása ellenére úgy intézkedtem, hogy Mr. Gouldot nyomban eltemessék a tengerészhagyományoknak megfelelően – jelentette a kapitány.

A tanár hátrafordult az ablakból, és elismerően mondta:

– Nagy kár, hogy ön nem lett hajóorvos.

Kínos szünet.

– Miféle ragályt gyanított a hajón, kedves kolléga? – kérdezte Palmerston szelíden.

– Gondolom… az álomkór egy speciális fajtája… vagy más ragály.

– Igen, igen… Érdekes… Na jó. Hát, kérem, reggeli után majd megvizsgáljuk az utasokat.

– És a hajó? – kérdezte a kapitány.

– Az ördögbe is! Azonnal folytassa az útját Szingapur felé!

7

Derült napfényben üldögéltek az utasok reggelinél. A szállásmester helyettesítette a pincért.

Amikor ugyanis José széles vigyorával belépett az étterembe, hogy felvegye a rendeléseket, az utasok egy küldöttsége megjelent a kapitánynál, és erélyesen követelte, hogy a pincért azonnal távolítsák el a környezetükből.

– De miért?

– A pincér dobálta vízbe az összes halottakat.

– De kérem! Hiszen csak egy halott volt.

– Mindegy! A pincér nem szolgálhat fel, ha éjszaka halottakat öltöztet.

Mit tehetett a kapitány?

José fejét követelték az urak, teljesíteni kellett a kívánságot. Később egy újabb küldöttség jelent meg, a személyzet delegátusai:

– Joséval nem hálunk együtt – közölték elszántan.

– Bitangok! Ez lázadás!

– Akkor sem hálunk együtt a spanyollal!

Mit tehetett a kapitány?

José fejét követelte a nép, teljesítette az óhajt.

Végül felkereste Wirth parancsnokot a kétszeresen lefejezett pincér személyesen.

– Kapitány úr! – mondta Fülig Jimmy megrendülten. – Az ön parancsát teljesítettem, és úgy járok most a hajón, mint egy Káin, megbélyegzett homlokkal.

– Ne dolgozzon. Megkapja a teljes fizetését. A kérdés nyugvópontra jutott, ez a fő!

– De nekem is kell egy nyugvópont, ahová a fejemet lehajthatom. Ennyit Káin is elvárt volna a helyemben!

– Van egy üres elsőosztályú kabin…

– Melyik?! – kérdezte felcsillanó szemmel. Eddig leghőbb vágya volt, hogy valaha elsőosztályú utas lehessen.

– Természetesen a szerencsétlen véget ért Mr. Gould kabinja… Mi baja?

– Semmi, csak meglepett kissé.

– Fél?

– Szó sincs róla – felelte hirtelen, mert elszégyellte magát. – Nagyon köszönöm.

Ezzel, úgy-ahogy, a kérdés és Fülig Jimmy pillanatnyilag nyugvóponthoz jutottak. Eleinte úgy látszott, hogy a szállásmester nem pótolja megfelelően Josét, de később a többgyermekes családfők megnyugodva látták, hogy ő is leönti az utasok egy részét különféle mártásokkal.

És a gyerekek újra édesen nevettek.

Talán a vékony, boldog hangok vidám csengésétől, vagy lehet, hogy minden ösztönzés nélkül, magánszorgalomból, a jó öreg napfény felszárította a fedélzetet.

Az ópiumelvonás utolsó visszatérő tüneteit is kiheverték az emberek. A derűs, szép délelőttön a leggyávább utasok sem tudtak pánikszerűen félni. A hajó teljes gőzzel haladt a part felé. Mindenki jó étvággyal evett ezen a napon, hosszú idők óta először.

A mosolyogva köszöngető százados és a nyájas Palmerston beszélgettek a vendégekkel, de csak úgy, mintha ők is utasok lennének.

– Mi a baja, uram? – kérdezték egy borogatásturbánt viselő úrtól.

– Tegnap fejfájásom volt, és gyomorégés kínozott.

– És ma?

– Enyhül… alig… Nem is fáj! Dr. Hillár vagyok Bostonból. De a gyomorégésem most is erős.

– Igazán örvendek. Palmerston tanár. Bostonban lakik egy unokahúgom. Bizonyos Ewering szenátorné.

– Mrs. Ewering? Jól ismerem. A gyomorégés még ma is elővett reggeli után…

– Hát ez nagyszerű. A boldogult Eweringgel milyen viszonyban volt?

– Százados úr – siránkozott a stockholmi nő -, nekem tegnap hasogatott a karom és a lábam.

– Nekem is. Egy bizonyos koron túl nincs másképp.

Azután nem tettek mást, csak mindegyik utasnak megfogták a füle tövét, és végigsimították tarkóig a nyakukat.

A gyerekek jókedvűen visítoztak.

A százados és a tanár végigjárták a hajót, és ha valaki fájdalomról panaszkodott, szomorúan felelték, hogy ők is hasonló tünetekkel szenvednek.

Másnap délben már vidámság volt ismét a Honolulu-Staron. Az utasok maguk is nevettek az ügyön.

– Az ön naplójából – mondta a százados az orvosnak – világosan kitűnt, hogy gyomorrontás vagy vihar előtti indiszpozíció volt a hajón.

– És… a halott?

– Nem az első gyengélkedő, aki meghal tengeri úton.

– Mi a… teendő?

– Estére jó adag ópium, az megnyugtatja a hurutra hajlamos emésztőszerveket, és elalusznak majd tőle az ijedősek.

…Az utasok engedelmesen bevették az ópiumdobozból adagolt gyógyszert, és másnap valamennyien sűrű csuklásról panaszkodtak.

Viszont az ügyvédnek elmúlt a gyomorégése.

8

– Ön mikor lépett a csavargói pályára?

– Családi betegség. Az apám is az volt.

– Megengedem a kivételes hullámverésben, hogy helyet foglaljon a jelenlétemben. Nagy kegy, de nem állandó kiváltságképpen adományozom, hanem mert az egyensúlyhelyzete pillanatnyilag ezt megkívánja.

– Köszönöm, Mr. Irving.

– Ön rendkívüli kegyben áll nálam, nagy öklű idegen, és most meséljen a kikötőkről, az önhöz hasonló erős és szeszélyes egyénekről.

– Nem magyarázná előbb meg, Mr. Irving, hogy kicsoda ön?

– Ezt talán mellőzzük.

– Milyen szép szó, hogy mellőzni. Ezt én még sohasem mondtam. Pedig ismerem az értelmét.

– Az ön környezetében mit mondanak például, ha valaki olyasmit tesz, ami nem tetszik.

– Szó nélkül fejbe ütik az illetőt. Ez határozott rosszallást jelent. A kikötőben minden más… Ott bizonyos külön szabályok vannak, mint a kártyázásnál. De ezeket a szabályokat nem ismerik hátulról a csavargók.

– Szóval ezek olyan izé… vándor egyének? Akik a mezőkön és országúton hálnak?

– Nagy különbség! A kikötői csavargó lenézi az országútit.

– Mi a különbség a kettő között?

– Óriási! A kikötői csavargó hajón jár Batávia, Hamburg és az egész világ között. Az Istennek sem gyalogol.

– És az országúti?

– Nem géperejű csavargó. Az a különbség köztük, mint az úrvezető meg a gyalogjáró között.

– És… Szingapurban hová megy, ha megérkezik?

– Barátaimhoz. Például a Négy Vidám Halottmosó étterembe. Holland konyha, svéd puncs! Angol hidegvér!

Mr. Irving az asztalon ült, a szamovár mellett. A vendége szemben vele egy széken. Fülig Jimmy érezte, hogy ez a fiú megkívánja tőle az ünnepélyes és úri magatartást, tehát nyakába akasztotta a kerékpár-áttételt, és emelt fejjel nézett a lornyonján keresztül.

– Milyen a kikötő? Erről meséljen.

– A kikötő olyan, mint a dzsungel, csak nem terem annyi fa benne. De sokkal veszélyesebb. Tele van hajóval meg verekedéssel.

– Miért ütik ott egymást az emberek?

– Hogy fájjon. Ha valakinek annyira fáj, hogy nem bírja ki, arra azt mondják, hogy agyonverték.

– Szabatos!

– Tessék?

– Azt mondtam, hogy szabatos.

– Hm… az ilyen szavakat talán mellőzzük!

– Haha!

– Úgy látom, ön kinevet, Mr. Irving.

– Nem, nem. Csak mulatságos, amit mond.

– A kikötő alvilágában is megoszlik a társadalmi élet különféle alacsonyrangú és magasrangú egyénekre, mint az úgynevezett “civilizált társadalomban”. Ezt a kifejezést egy ügyvéd kollégám mesélte.

– Maga ügyvéd volt?!

– Nem. Az ügyvéd volt vizsgálati fogoly. Ő mondta, hogy a társadalom olyan izé… különféle iskolaszerű dologból áll.

– Osztályokat mondott, nem?

– Igen. Osztályok vannak a világon az ügyvéd szerint. Egész jó hasonlat, mert néha valamelyik sétatéren az ember csakugyan úgy érzi magát, mintha osztályban lenne: ül egy padon, és nem tanul semmit… kész a tea.

– Töltsön, jóember.

Fülig Jimmy kitöltötte a teát és rosszkedvűen nézegette a citromot. Rumosüveg nincs sehol…

– Felfüggesztem az udvari szokásokat – mondta a fiú kedves gőggel. – Kivételesen ihat velem a magánlakosztályomban egy csésze teát. Ez nagy kitüntetés.

– Uram – felelte Fülig Jimmy szomorúan. – Mit ér a legnagyobb kitüntetés rum nélkül?

– Az én társaságomban nem lehet berúgni.

– Azért én megpróbálnám. Hátha sikerül?

– Az ellentmondást nem tűröm.

Fülig Jimmy nem ismerte a szolgalelkűséget, és bárki más megjárhatta volna, ha ezzel a hanggal próbálkozik nála, de Mr. Irvinget szerette. Nem talált sértőt abban, ahogy a fiú parancsolgatott vele. Az ördög tudja miért, de úgy látszik, ez nagyon rendben van, hogy Mr. Irving parancsoljon az ilyen embereknek, mint amilyen ő.

Teáztak.

– Beszéljen még a kikötőről. Szóval ott külön társadalmi osztályok vannak?

– De mennyire. Van olyan semmitmondó népség, és akad köztük előkelő osztálybeli is. Ezeket tisztelik, mert mindig van pénzük, meg nagyon erősek. Például a “nehéz” csempészek.

– Az mi?

– Olyan csempészés, hogy halál jár érte. Mondjuk, fegyvert szállítanak lázadó bennszülötteknek.

– Ez a legelőkelőbb osztály?

– Szó sincs róla. Van sok egyesület a Szingapuri klubvárosban, ahol szóba sem állnak “nehéz csempésszel”.

Mr. Irving kipirultan, csillogó szemmel hallgatta.

– És… ezeknek “igazi” klubjuk van?

– Azt elhiszem. Szingapurban az a leghíresebb, hogy “klubok” vannak. Kint a Szingapur folyó táján, a kínai negyeden túl következik a klubváros. Ott sok ilyen gomba izé van, a föld alatt…

– Katakomba?

– Igen. Az van ott. A sok föld alatti kijárás előnyös az egyleteknek.

– Melyik a legelőkelőbb “klub”?

– Hát… azt jogerőre emelt években mérik. Ha elosztjuk az összbüntetést a tagok számával, akkor megkapjuk az előkelőség végeredményét. A Játékos Halak, ahogy a hamiskártyásokat hidegvérük és gyerekes foglalkozásuk miatt hívják, összesen negyven évet ha ültek börtönben. Tizen. Darabja négy év. Az alvilág erkölcsi proletárjai. A Kivégző-asztaltársaság tagjai tizenheten százötven évvel már jobb embereknek számítanak arrafelé. Most ha még felsőbb köröket akar megismerni, ott a Kés vagy bevételi társaság. Ezek a középen vannak. Tizenkét tag… összesen hétszáz év börtönnel. Ez úgy jön ki, hogy több mint négyszáz évvel szökésben vannak a hatóságokkal szemben.

– Szóval negyven év börtön a mob, az alacsony társadalmi réteg, hétszáz már a középosztály. Maga, kedves idegen, melyik társadalmi réteg tagja?

– A felső ezerhez tartozom – felelte büszkén Jimmy.

– Mi… micsoda?… – kérdezte ijedten a fiú.

– Az ezerhez. Mert ilyen is létezik!

– És… Hányan… vannak tagtársak az ezer évhez?

– Öten. Több mint kétszáz év jut egyre. Ha az enyhítő körülményeket beszámítjuk, és levonunk a büntetés idejéből egyharmadot, amennyit jó magaviseletű raboknál elengednek, nettó ezer év marad.

– Öt emberre semmiképpen sem juthat ezer év börtön!

– A felsőbb ezrek klubjában tagnak lenni olyan, mint a lordság. A legidősebb fiúgyermekre száll az atya kitöltött összbüntetése. Ezért szövetségünk a Hűséges Almák néven is közismert.

– Miért nevezik a tagokat hűséges almáknak?

– Mert nem estek messze a fájuktól. Az atya büntetése a fiú bűnlajstromát díszíti. Van itt olyan ősi család, hogy kínaiban is ritka.

– És ez a legelőkelőbb klub?

– Nem. Igazán megközelíthetetlen, közrettegésnek örvendő társaskör a Serény Múmiák. Ezek előtt azután kalapot le.

– Ez micsoda?

– Mind a két múmia igen serény. Ha nyomukban van a rendőrség, idejében eltűnnek.

– De miért múmiák?

– Ha valamennyi bűncselekményüket letárgyalnák, és az előre látható halálos ítéleteket átszámítjuk egyenként 15 évi börtönre (a kitöltött vizsgálati fogsággal együtt), akkor a British Museum legrégibb múmiájának életkorát kapjuk végeredménynek.

– És hány tagja van a Serény Múmiák klubjának?

– Kettő. Szép. Nem? Az egyik a Nagy Bivaly. Nem szabad hozzá beszélni, csak akkor, ha ő megszólít valakit. Épp úgy viselkedik, mint ön, Mr. Irving.

– Igen… Hm… No mindegy…

– És ha valaki mégis szól hozzá, akkor esetleg hasba szúrja.

– Ezt nem tapasztalhatta nálam, kedves José.

– Igaz. De ön még olyan fiatal.

– És ki a másik?

Fülig Jimmy arca elborult.

– Piszkos Fred, a kapitány.

– Az milyen ember?

– Rémes.

– Mégis.

– Neki van a világon a legtöbb esze. Fukar, kegyetlen, mogorva, és semmitől sem riad vissza, ha pénzről van szó. Mindenkit becsap, mindenből hasznot húz, senkivel sem barátkozik, egyedül járja a világot, és mint a neve is mutatja, teljesen piszkos.

– És a Nagy Bivaly a barátja?

– Gyűlölik egymást. Tíz év előtt egy osztozkodáson összevesztek, a Nagy Bivaly revolvert rántott, de Piszkos Fred kése gyorsabb volt. A Bivaly két teljes hónapig élet-halál között lebegett. Akkor megfogadta, hogy addig tartózkodik a rum élvezetétől, amíg Piszkos Fredet nem öli meg.

– És… maga szeret így élni?…

– Hát nem lehet másképp…

– Képzelje el, hogy én szerződtetem udvari mesélőnek! Ugyanis St. Antonio de Vicenzo Y. Galapagos főherceg vagyok, a Boldogság Szigetek uralkodója.

– Felség, nem meglepetés számomra, hogy ön uralkodó. Már első találkozásunkkor ösztönösen éreztem, hogy egy jó házból való fiatalemberrel állok szemben.

– Én a Boldogság Szigetek uralkodója vagyok. Székhelyem Almira, a szigetország fővárosa. És irigylem magát. Egyszerűen leszáll majd a hajóról, és elindul zsebre dugott kézzel, fütyörészve az utcán, a kikötőben… Nyugodtan sétál. Nem vagyok nagy birodalom uralkodója… és mégis úgy érzem, hogy helytelen, ha a sors kegyelméből elfoglaljuk a trónt, mielőtt megismernénk közelebbről az embert. Ez oly kézenfekvő…

“Kézenfekvő – gondolta Jimmy. – Húszéves elmúltam, és sohasem mondtam még ki ezt a szót, hogy kézenfekvő…”

– És…? – kérdezte lázasan csillogó szemmel Mr. Irving. – Mi történik, ha új csavargó érkezik a kikötőbe? Hogy juthat el a “klubországba”?

– Hát nem könnyű az érvényesülés. Összeköttetéseket kell keresni… Ajánlásokra hivatkozni…

– Maga tud megfelelő összeköttetést… az alvilág “jobb köreihez”?

– Én? Olyan tekintélyem van Szingapurban, mint egy magántitkárnak.

A magántitkári munkakört Fülig Jimmy mindig rendkívül nagyra értékelte. Nem tudta, hogy miben áll egy ilyen ember ténykedése, de úgy képzelte, hogy jól öltözködő, érdekes arcú úrnak kell lennie, igen nagy fizetéssel.

– És ha én… megkérném… hogy könnyítse meg… a helyzetemet… amennyiben az lenne a tervem, hogy…

– Úgy képzeli, Mr. Irving, hogy elvegyül Szingapurban?

– Figyeljen, jóember, és ne kérdezzen, mert az nem ildomos…

– Ildomos!!! Ezt sem mondtam még soha. Pedig milyen kézenfekvő szó.

– Beszéljünk bizalmasan, ön megérdemli, mert hűséges és tekintélytisztelő alattvaló. Én egyetlen lépést sem tehettem eddig nevelőm és Isten kegyelméből rokonom, néhai Mr. Gould, illetve Fernandez régens herceg nélkül. Saint-Cyrből csak a katonaiskola komor épületét ismerem. Londonban a királyi palotát és a Buckingham-kastélyt. Itt laktam.

– Kézenfekvő – mondta, és belefújt a lornyon üres csöveibe.

– Az utcára csak hintón vagy autón jártam, mindig kísérettel és kizárólag főútvonalakon. Most először hozta úgy Mr. Gould balsorsa, hogy egyedül vagyok. És Szingapurban is egyedül szállok partra. De a kikötőben már vár a Szingapuri udvartartásom. Palotánk van ott. A mindenkori uralkodó a Boldogság Szigetek két legnedvesebb hónapja idején megpihen Szingapurban. A cselédség nem ismer. Kétéves korom óta nem láttak.

– Azóta Felség sokat változhatott.

– Csak hallgasson végig. Itt van most életem egyetlen, talán utolsó alkalma, hogy azt tehessem rövid ideig, amihez kedvem van. Látni akarom az utca népét, a polgárokat és az alvilágot. Elkerülöm a kiszállásnál az udvartartást – vágta ki diadalmasan.

A csavargó elképedt.

– De ha nem érkezik meg, akkor felforgatják önért egész Szingapurt.

– Ez az… Egy teljes hónapig kell Szingapurban maradnom, amíg elfoglalhatom a trónt. Két napot magamnak óhajtok. Az embernek. Érti? És addig, hogy békén hagyjanak, hogy ne kutassanak utánam, és úgy élhessek, ahogy kedvem tartja, maga, idegen, helyettesít engem… Na mi az?

– Csak köhögtem… a tea… és a meglepetés…

– Ön kiszáll a hajóból, és ahol díszes sorfalat lát, zsakettes, egyenruhás urakból, oda megy. Gomperez Hidalgó, akit szintén nem láttam még soha, az udvarmester várja. Elviszik a kastélyba. Ott azután csak mondja, hogy gyengélkedik. Sétálgasson, olvasson…

– Ezt talán mellőzném…

– Szóval ha bármit kérdeznek vagy kívánnak, mondja azt: “most nem aktuális… majd egy-két nap múlva…” Nem csinálhat hibát. Ha hibát csinál, az sem baj. Majd én rendbe hozok mindent.

– De Felség… hogy én… ilyent…

– Nem felelős semmiért. Mint uralkodó úgy látom jónak, hogy fennforgó különleges okok miatt képviseltessem magamat néhány napig.

– Fennforgó… fennforgó… ez… mindenesetre jó szó… De hát ezért becsuknak…

– Én parancsolom, tehát semmi baja sem eshet! Ön segít abban, hogy két napig az alvilág egyszerű egyénei között éljek, és én megkóstoltatom magával, hogy milyen az, ha valaki uralkodó…

– De hát az én külsőm igazán nem fejedelmi… Leszámítva a lornyettet… Ez fennforgó… És ildomos… de hát egyébként esetleg…

– Mr. Gould ruhái közül a hajó szabóműhelyében gyorsan rendbe hoznak vagy két öltözéket. Tehet vagy beszélhet, amit akar. Nem baj, ha azt gondolják majd egy-két napig, hogy az uralkodó ostoba.

– Amíg én helyettesítem, felség, addig ez a hír nem terjedhet el.

– Azt hiszem, ön jobban beválik az udvartartásban, mint én a csapszékben.

– Ott nem is könnyű érvényesülni.

9

Másnap a hajó Parangan-szigetnél kikötött. Már látszott messze Szingapur. Az egyszerű szénrakodónál még egy bizottság jött a hajó elé, hogy felülvizsgálják a segélyhajó jelentését, és engedélyt adjanak a kikötésre.

A hajón mindenki pompásan érezte magát. Csak éjszakai csuklásról panaszkodtak az utasok, pedig esténként, Palmerston tanácsára, ópiumot kapnak. Érthetetlen.

A hajónaplóban benne van a Honolulu-Star helyzete, úgy az északi, mint a déli szélességnek és hosszúságnak megfelelően. Az egyik fűtőnek nyoma veszett, sebesség átlag tizennyolc tengeri csomó. A húszas kabinból eltűnt egy fiókos szekrény.

– Ebben lakott az a bizonyos Mr. Gould, akit tengerész módon temettek?

– Igen.

– Mi lett a szekrénnyel? – firtatta az egészségügyi főtanácsos.

– Nem tudom. Eltűnt. Miért fontos ez?

– Ért ön a könyvvitelhez, Wirth kapitány?

– Keveset.

– Az Angol Bank évi mérlege egyszer két pennyvel hibázott. Teljes három hetet dolgoztak éjjel-nappal, amíg a sok millió font között végre megtalálták a két penny hiányt.

– Na és?

– Kiderült, hogy kétmillió fonttal tévedtek. De csak a két pennyn keresztül jöttek rá.

– Értem. De sajnos a szekrény után hiába kutattam. Megfoghatatlan.

Egy új utas is beszállt a szigeten. Senki sem tudta, hogy mi dolga volt Paranganban. Ő sem. Bonifácnak hívták, és felszállt a Honolulu-Starra. Hallotta, hogy hajópincér kell, és nyomban jelentkezett. Majd gondoskodik róla, hogy Szingapurban kitegyék. Nem akart Tahitiba menni, de ha ezt megmondja, akkor Paranganban marad. Zsebre dugott kézzel sétált a fedélzeten.

Egyszerre… Mit tesz Isten! Hiszen ez Fülig Jimmy!

– Hahó!

Az illető megfordult.

“Bonifác!” – mondta magában rémülten. Ez az aljas patkány, aki állítólag rendőrspicli is volt. Ez leleplezi a parton! Vége a királyságnak! És leleplezve José Pombio!

– Halló! Fülig Jimmy!

Felemelte a lornyont, és végignézett Bonifácon.

– Itt ordítozás esete forog fenn, úgy látom!

– De Jimmy! Mi ütött beléd?

– Ez a hang nem ildomos. Maga marha!

– Nem nyújtod a kezedet?

– Ezt mellőzöm. Ön összetéveszt valakivel. Nevem a sors kegyelméből José Pombio. Mit kíván, hülye idegen?

– Csak nem akarod letagadni, hogy te Fülig Jimmy vagy?

– Nem értem, jóember. Nem vagyok Fülig Jimmy, hanem José Pombio.

– Azt hiszed, hülye vagyok?

– Ez kézenfekvő.

Megfordult, hogy továbbmenjen, de Bonifác eléje Lépett.

– Mire való ez a komédia?

– Eresszen utamra…

Egy pillanatra Bonifácot bizonytalanság fogta el. Lehet, hogy téved? Lehet, hogy ez nem Fülig Jimmy? Megragadta.

– Várjon…

– Nem várok, jóember… – felelte a rejtélyes utas, és pofon ütötte.

Bonifác agya meglódult, a szeme előtt sötét lett, belerezdültek a fogai és elszédült.

Az idegen továbbment.

A másik sűrűn pislogott, azután megtapogatta az arcát, és diadalmasan nézett a távolodó felé…

– Most már beszélhetsz! Ilyen pofon csak egy van a világon! Istenemre, ez Fülig Jimmy!

…Alkonyatkor már tisztán látszott Szingapur, és sorra gyúló lámpái mint sárgás csillagok ragyogtak fel az ég alján.

HARMADIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.