Piszkos Fred, a kapitány

1

Hogyan változott meg rövid idő alatt annyira a helyzet: halálos ítélet helyett házasság?

Amikor őfelségét elvezették a Vészkijárathoz, a Nagy Bivaly fogai ismét hangosan csikorogtak. De mit tehetett ennyi ember ellen? Piszkos Fred most néhány egyenletes térdhajlással lecsúszott, és felemelkedett az ajtófélfa élénél, mert úgy látszott, hogy teljes hosszában viszket.

– Azt hiszem – mondta Holdvilág Charley -, hogy ez a fiú megérdemelte a halált.

– Igen – dörmögte Piszkos Fred -, Charley meg én így látjuk, és így helyes.

Ez a közbeszólás kínos volt Holdvilág Charley-nak, mert mint említettem, Piszkos Fred nem volt errefelé túlságosan népszerű. Fitymálva, megvetően nézett végig rajtuk. Bozontos, ősz szemöldöke közül a jobboldali bosszantóan éles szögben vonult fel a homlokára.

– Miért nem sírtok? Talán már sajnáljátok, hogy szegény Warins kalózt elteszitek a láb alól?

Volt valami dühítően pökhendi a hangjában.

– És ha igen?! Mi közöd hozzá? – horkant rá Tulipán. – Engem fejbe ütött, és mégsem innám a vérét dühömben, mint te.

– Most már sajnálom a fiút – szólt Holdvilág Charley -, legszívesebben visszahozatnám.

Piszkos Fred végigmérte.

– Miért? Ki vagy te?

Valamennyien méla utálattal nézték a kielégült bosszújával hetvenkedő, gonosz, pimasz kapitányt.

– Úgy csinálsz, Fred, mintha te lennél itt az első személy – röfögte a Kannibál Béby.

– Én köpök rátok – felelte vállat vonva, és újra csend lett. Azért kikezdeni valahogy mégsem mertek vele, ki tudja, miért.

– Hallgassanak, ennek nincs semmi értelme – mondta a Kegyelmes, de látszott, hogy neki sem tetszik a kapitány modora. – Inkább arról beszéljünk, mi a tennivaló.

Piszkos Fred az asztalon heverő szarvasbőr táska tartalmában turkált, és egy cirádákkal barázdált bőrdarabot vett fel:

– Totem – mondta.

– Na és?

– Ez a bennszülöttek szerződése az öreg Warinsszal, akit a St. Antoniók felkötöttek. Ez a fiú tizenkét éves volt, amikor apját, a kalóz Warinst felkötötték. Azóta Bob Warinst nem látták a szigeteken. A bennszülöttek nem ismerik személyesen, csak a totem igazolja, hogy ő Warins Bob.

És nézte az ábrákkal teleírt bőrdarabot. Lassan kezdték sejteni, de csak homályosan. Az bizonyos, hogy már keveri a kártyát.

– Beszéljen már, az Istenért! – dühöngött a Kegyelmes.

– Egyszerű – mondta Piszkos Fred. – Szerzünk egy suhancot, aki ezzel a totemmel a bennszülöttek előtt mint Warins jelenik meg, és kezünkre játssza a törzsek segítségét… Ezt az egyént később megölnénk.

– És addig?

– Addig feleségül venné a Vöröskarmot.

Az említett Vöröskarom éppen akkor lépett a szobába, és csodálkozva állt meg.

– Mit mond?

– Hogy szerzünk jó pénzért egy fiatalembert az alvilágból, és ez a Warins Bob néven feleségül veszi Vöröskarmot.

– Részeg? – kérdezte a Kegyelmes.

– Igen, de az nem tartozik a tárgyra. Az illető feleségül veszi, vagy legalábbis azt mondjuk, hogy elvette az ön leányát, és akkor a miénk minden. A bennszülöttek szeretik Warinst, a polgárság szereti Alvarezt, az angolok nem állhatnak Fülig Jimmy uralkodó mellé, és az amerikaiak mellettünk vannak. Egy merész expedíció kell, amely Warins Bobot és nejét, Alvarez elnök leányát hozza.

– Megőrült!

Nagy zaj volt.

Fred úgy állt ott, mint aki nem érti, mit találnak a tervén kivetnivalót.

– Ne beszéljen erről kapitány! – szólt a Kegyelmes. – A leányomat nem adom össze valami csirkefogóval semmiféle politikai előny kedvéért.

– De hiszen – magyarázta a kapitány – ezt az illetőt később megölnénk!

Vöröskarom elgondolkozva nézte az apját. Sokat szenvedett Alvarez. És mindezt egyetlen célért.

– Elfogadom a tervet, kapitány! Ha Ferenc császár leánya férjhez mehetett egy korzikai ügyvéd fiához, akkor én sem tiltakozhatom Warins Bob ellen!

– És nem is Warins Bobhoz megy nőül, mert az rövidesen meghal – szólt közbe a kapitány. – Csak valakihez, aki a totemmel és az írásokkal a kalózfiú helyett szerepel.

Most felugrott a Nagy Bivaly ordítva:

– De miért ne az igazi Warins vegye el a leányt? Miért csaljunk?!

Piszkos Fred paprikavörösen rikácsolta:

– Mert azt mondtam, hogy annak meg kell halni! Kimondtuk, és kész! És senki se merészelje…

– Tán fenyegetsz! – ugrott fel Holdvilág Charley. – Azt hiszed, te parancsolsz nekünk? Tudd meg, hogy a véleményem most már ugyanaz, ami a Nagy Bivalyé! A fiúra szükség van!

Örült, hogy oka volt elhagyni a Piszkos Freddel közös tábort. És a többi is dühödt kéjjel pártolta Warinst.

– Azért sem öljük meg!

– Átkozott sátán! – üvöltötte a Nagy Bivaly.

Úgy látszott, hogy nyomban meglincselik.

– Csendet kérek! – szólt a Kegyelmes. – Úgy határoztam, hogy ebben az ügyben a leányom döntsön.

– A fiút kiszabadítjuk – mondta határozottan Vöröskarom -, mert hozzá megyek feleségül. Hívjátok a Prófétát!

…Piszkos Fred egy sötét oldalfolyosón megelégedetten sodorgatta a szakállát. Az volt a kötelessége, hogy a herceget védje, és pillanatnyilag éppen az életét mentette meg. Mert Piszkos Fred még abból is hasznot tudott húzni, hogy mindenki gyűlöli. Megszerezte a Nagy Bivalyt a herceg testőrének, önmaga ellen, de mellékesen mindenki ellen. Azután kirántotta a halálítéletből azzal, hogy vadul követelte a halálát. A herceg élvezte Piszkos Fred népszerűtlenségének minden előnyét.

2

Mindenki kereste az alvilág misszionáriusát, Burtont, akinek Próféta volt a gúnyneve, de sehol sem találták. Később feleslegessé is vált a keresése, mert a herceg a telt idomú, fekete nőkre való hivatkozással visszautasította Anna Alvarez kezét.

Buzgó Mócsing, aki különös átmenetet képezett itt a magántitkár, a gyorsküldönc és a hóhér között, szokott helyén bóbiskolt a ruhatári fülke mellett. A közelében Portás Robb, a börtönrendszerek ellenőrző szakértője hideg mártást evett csirkével. A Főorvos felrázta az igazi Trebitschet.

– Hé! Mócsing! Gyere a Szárítóhoz vigyázni. Ott a Vadsuhanc, üsd fejbe, ha felmászik.

Az igazi Trebitsch megigazította állandóan lehulló, sötét madzagú drótcsíptetőjét, és elindult.

– Valami nagy dolgot tudhat ez a kölyök, hogy ennyit unszolják – mondta Portás Robb, azután elcsoszogott. Egy másik folyosóról nyíló ajtóhoz ment, amelyen ez állt:

RAKTÁR
MINDENKINEK TILOS A BEMENET!

Portás Robb kinyitotta az ajtót, és megkezdődött a raktárban őrzött kézigránátok, revolverek, puskák és tengerész egyenruhák kihordása.

A Kegyelmes kiadta a “riadót”. Mennek Almira ellen. Akár Warins nélkül is.

– Amit jobbra hordatok, azt a Radzeerre viszitek – mondta a Főorvos -, a többi a Papete nevű óriás gőzösre kerül.

– Két hajóval megyünk? – kérdezte Tulipán.

– Igen, Holdvilág Charley vezeti a Papetet.

Közben Buzgó Mócsing, az igazi Trebitsch elaludt ültében. Hortyogott, és a szemüvege rezgett az orrán. Végül odaesett a Szárító nyílását elzáró kő peremére.

Az alvó nem veszi észre, hogy valaki macskaléptekkel odaoson, elhúzza a követ, és ledob valamit a Szárítóba, azután elsiet.

…Őfelsége közben már kissé meghalt. Levetett minden ruhadarabot, nedvességtől patakzó teste égett és viszketett, az ajka felhasadozott, a gégéje fájt, és hörögve lélegzett…

Egyszer csak leesett a magasból egy összegyűrt írás. És leesett a kő pereméről Buzgó Mócsing drótszemüvege, hosszú, fekete zsinórral, amíg ő gyanútlanul hortyogott. A herceg kibontotta az írást. Kézzel írt, hevenyészett levél volt. Káprázó szemmel olvasta az öngyújtója fényénél:

Felség!

Burton nevű lelkész néhány év előtt meghalt. Aki itt Próféta gúnynéven az ő irataival szélhámoskodik, nem pap. Egyezzen bele a házasságba. (Mivel nem pap esketi, tehát érvénytelen.) Egyezzen bele mindenbe, akkor Almirába viszik, és ez a fő. Ott úgyis vége a kalandnak, és simán tisztázódik az ügye. A Titkos Szolgálatban vakon bízhat!

Ne kutasson utánam. Nem fedhetem fel magamat.

Leghűségesebb embere

Az írást eltette. Sokkal jobban érdekelte a szemüveg. Ezt leejtette az illető, amikor az üreg fölé hajolt. Szinte lángolt a teste, de mégis megkísérelte, hogy gondolkozzék. Hol látta ezt a zsinóros üveget?… Ki hord ilyen kispolgári drótcsíptetőt az alvilágban?

Buzgó Mócsing! Az igazi Trebitsch! Ő A Titkos Szolgálat embere! Kétségtelen! Buzgó Mócsing megszólította, amikor az első nap ott ácsorgott a kardnyelő körül!

Igaz, hogy eladta a Tulipánnak (két és fél dollárért), de talán később kiszabadította volna… Zseniális tettető ez az ember…

Most… meg kell tudni biztosan, hogy a szemüveg az övé-e. Akkor kétségtelen, hogy az igazi Trebitsch az Intelligence Service embere!

…A szemhéjai forrón szúrtak, és a nyelve hasadozott… A levelet apró darabokra tépte, és falat kapart rá… Azután újra elájult.

3

Közben Alvarez kétlaki életének úribb felét élte az Orientál Szálló teraszán. Innen látszik a tenger és a sok-sok pálma. Egy amerikai úrral beszélgetnek. A roppant selyemernyő árnya alatt is éget a forróság.

– Nagyon érdekes – mondja az ősz amerikai. – Bennünket, amerikaiakat a legcsekélyebb sziget sorsa is érint az Indiai-óceánon.

– Nem is szólva az amerikai tőkéről, amelynek az én köztársaságom lehetőséget ad, hogy terjeszkedjék a civilizáció előnyére. Ehhez kérek támogatást.

– Támogatást kér?

– Csak akkor, ha bebizonyosodik, hogy a sziget jelenlegi királya bitorolja a St. Antoniók trónját.

– Én megígérem önnek – mondta az amerikai admirális habozva és minden szótagot fontolgatva, mint amikor a gyógyszerész halálos mérget adagol kanalas orvossághoz -, hogy beszélek illetékes körökkel. És ha kedve van… ellátogathat mint vendégem a Boston cirkálón Almirába.

– És számíthatok amerikai segítségre?

Az admirális felállt.

– Mi a St. Antoniók angol védnökségét tiszteljük, de ha – ismét adagolt – nincsenek ott az uralkodó hercegek… akkor hát… – Gondolkozott. – És Warins? – kérdezte hirtelen.

– Warins a vőlegényem – szólt közbe a leány -, és ezzel, azt hiszem, hosszú időre megoldottuk a kormányzat kérdését.

Az admirális tágra nyílt szemmel meredt a gyönyörű leányra, azután megértéssel bólintott.

– Ön nagyon okos… És… azt hiszem… (egy kávéskanálnyi adag) számíthatnak ránk. Illetve… rám… (Végül határozottan.) Illetve Amerika pártfogására.

4

…Őfelsége arra tért magához, hogy bár pokoli meleg van, az arcán hűs simítás vonult át. Vizes ruhát borított rá valaki.

Vöröskarom térdelt mellette, selyemruhában, az agyagverem földjén.

– Micsoda gazság ilyent tenni! Jobban van?…

– Igen… feleli elhalóan – de az ízlésem sajnos nem változott.

– Ostobaság. Nem tudtam arról, ami magával történt. Fel tud már jönni ebből az undok veremből?

– Nem vihetnének mindjárt oda, ahol legközelebb kínoznak?

– Senki sem fogja kínozni többé!

Egy tengerész segítségével felvezették az odúból. Ott ül a kő mellett, a földön Buzgó Mócsing, de már nem alszik. Igen szomorú.

– Maga miatt mennyi bajom van – mondja dühösen a hercegnek. – Oda a szemüvegem.

Hohó! Hiszen ez jeladás!

– Nem ez volt? – kérdezi nyomatékkal és mohón, miközben átnyújtja a verembe hullott szemüveget.

– De… Ó! Köszönöm!

A herceg sokatmondóan rákacsintott. Az igazi Trebitsch bámulva kérdi.

– Mi az?… A szemébe esett valami?

– Jó, jó – feleli őfelsége és újra hunyorít. Az igazi Trebitsch már nem is csodálja. Amit ezzel a fiúval itt csinálnak, attól nem csoda, ha hibbant lett… Azonnal elsiet.

– Jól érzi magát teljesen? – kérdez a leány diplomatikus nyájassággal, mert kiismerte az elvetemedett, konok ifjú természetrajzát.

– Jól… De most már nagyon szeretném tudni, hogy mi lesz velem?

– Választhat Warins: a rendőrségre akar inkább menni, vagy elvesz feleségül…

– Semhogy bezárjanak, inkább elveszem önt. De miért kívánja ezt tőlem?

– Elfoglaljuk a St. Antoniók trónját a klubok népével.

– Azt hiszi, hogy ott kő kövön maradhat, ahol ennyi csirkefogó segít a honfoglalásban?

– Én nem félek tőlük!

– Mert nem tudja, mi az, uralkodni! – kiáltotta hevesen a herceg.

– Magát talán kiskorától kezdve egyébre sem tanították?

– Tessék?… Hm… Hát a kalóz Warinsok jól uralkodtak állítólag… És hogy képzeli kérem ott a szigeten… Postafordultával éljünk majd családi életet?

– Azt hiszi, hogy van annyi esztendő és van olyan puszta sziget, ahol a közelembe jöhet?

– Olyan csúnya vagyok? – kérdezte lehangoltan őfelsége, és megnézte magát egy zsebtükörben.

A torzult képű csavargó vonásait még rútabbá tette a hőség. Kék és bíborszínű daganatain felpattogzott a bőre.

– Most menjünk a Hidegek elé – szólt Alvarez leánya, és elindult.

Őfelsége minden baja dacára látásra alkalmas fél szemével nagyon is megnézte a finom vonalú csípőket, a határozottan lépegető, formás lábakat, mert fejedelmi tragédiája és testi fájdalma nem marták keresztül egészséggel impregnált, összesen húsz életévét.

– Tehát jobb elhatározásra jutott? – kérdezte Alvarez, amikor a herceg újra a Hidegek előtt állt.

– Rosszabbra. Hajlandó vagyok az erőszaknak engedve feleségül venni senorita Alvarezt, de kérem jegyzőkönyvbe foglalni, hogy mindvégig hangoztattam, mennyire érdekelnek a telt idomú, fekete hajú hölgyek.

– Nem fontos az ön felfogása – mondta Alvarez. – De ha a pap előtt is kényszerre fog hivatkozni, úgy rövid úton végzünk magával Warins.

– All right! – bólintott a herceg.

Valaki megjelent a misszionáriussal, aki eddig künn várakozott. Magas, fekete ember volt, és azzal a kenetteljes gőggel nézett körül, ami a legszigorúbb felfogású lelkészeket jellemzi, ha világi hely küszöbét lépik át.

– Ez a fiatalember itt Bob Warins, aki szeretné nőül venni a leányomat, Anna Alvarezt.

Őfelsége és Vöröskarom a pap előtt álltak.

– Bob Warins – szólt a templomhoz szokott, messze hangzó, csengő tenorban a misszionárius. – Akarod feleségül venni Anna Alvarezt?

Lelkesültnek alig nevezhető “igen” hangzott el. Azért a herceg elismeréssel adózott magában a Prófétának. Micsoda színész lett volna ebből az álhittérítőből!

– És te Anna Alvarez, akarod férjedül Bob Warinst?

– Igen…

Ekkor a pap összetette a kezüket, és úgy fogta, miközben a házastársi kötelességekre figyelmeztette őket. Majd így szólt.

– Bob Warins! Anna Alvarez! Isten és ember előtt házastársak vagytok, immár egy test, egy lélek!

Valamennyi rabló fedetlen fővel állt, és nagyon komolyak voltak. A misszionárius elővette az imakönyvét… Vöröskarom valami egészen furcsát érzett. Dacára, hogy aki mellette áll, az egy torz képű, piszkos alvilági szörny… De Anna Alvarez mégiscsak polgárnő volt, aki életében először esküdött meg arra, hogy holtáig szeretni fog egy embert…

– Az isten áldása kísérjen utatokon, gyermekeim – mondta végül a misszionárius, és elment.

Senki sem sietett szerencsekívánatait kifejezni az ifjú párnak.

– Jól csinálta – mondta kissé idegesen őfelsége. – Még jó, hogy ez a Próféta a mennyország helyett itt a pokolban tartózkodik.

– Ez a pap – mondta a Kegyelmes – nem a Próféta volt. Az az alak elmászkált valamerre, és kénytelenek voltunk egy jezsuita atyáért küldeni a maláji misszióhoz.

Őfelsége körül egyet fordult a világ. Ezek szerint neki most törvényes felesége a Vöröskarom!

– És most elég volt ebből az utálatos játékból – mondta megvetően Anna Alvarez, és fogalma sem volt róla, hogy e pillanatban már a Boldogság Szigetek királynője.

HUSZADIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.