Piszkos Fred, a kapitány

1

A Nagy Bivaly szorította a herceg nyakát.

– A fiút nem ölheted meg – mondta Fred.

– Úgy. És miért?

– Mert én ölöm meg! És aki ebben megakadályoz, az mehet a fiú után.

A mesztic óriás bambán nézett egy másodpercig.

– Ez a gazember a Honolulu-Staron utazott – kezdte vészjósló arccal a kapitány. – Tudta, hogy egy ládában voltam a hajófenékben, és mielőtt kikötött a hajó, ez a kölyök felfordította a bőröndöt, és rátett egy csomó nehéz poggyászt.

– Kérem ez tévedés… – mondta a herceg – fogalmam sem volt róla, hogy ön is a hajón van, Mr. Piszkos.

– Hazudsz! Te voltál! Éjfélig feküdtem a fedelére borított bőröndben!… Majdnem megfulladtam!…

– Ha-ha-ha…

A Nagy Bivaly felkacagott, és amikor Piszkos Fred nagy léptekkel megindult, hogy jogos áldozatát követelje, eléje állt.

– Ez a fiú mától kezdve a barátom! Értetted?

– A fiút én megölöm!

Feszült várakozás.

– Verekedni akarsz?

– Végezni akarok veled! Ez a suhanc, aki bolondot csinált belőled, tetszik nekem! Jaj annak, aki hozzányúl…

A kapitány lassan át- meg áthúzta csúf kecskekörmeit a szakállán. Arca ezer ráncba vonult egy gúnyos vigyor köré:

– Itt mindenki fél tőled, mert nem tudják, hogy buta vagy. Olyan buta, hogy az erőd sem számít. De én elbánok veled Bivaly! Tudhatod!

A toprongyos, szakállas, kissé öreg Piszkos Fred úgy beszélt Szingapur rémével, mintha egy jámbor kecskegidát szánna, mert ostobán a sínekre tévedt. Mi volt az, ami mégis visszatartotta ezt a kolosszust, hogy szétlapítsa egyetlen csapással a gondozatlan, ősz kapitányt? Talán a szennyes kezek egyike, a bal, amelyet hanyagul a nadrágzsebébe süllyesztett, miközben jobbjával a szakállát cirógatta.

Az a bal kéz egy kést vagy pisztolyt szorongat, és Piszkos Fred nem szokott habozni.

– A fiút nem bántod, vén fecsegő bolond.

– A fiúval végzek, te élő marhakonzerv!

“Csak tudná az ember, hogy mit szorongat ott, ahol az ököl formája kidudorodik a zsebében” – gondolta a Nagy Bivaly, és fújt dühében.

– A fiú sehová nem megy nélkülem.

– Az nagyon okos lesz – vetette közbe Tulipán, és bekötött fejéhez nyúlt. Az igazi Trebitsch is helyeslően bólogatott egy nedves rongy alól, amelyet feldagadt arcára borított.

– A Vadsuhanc megérdemelne egy kis “hideget” – mondta a vendéglős -, leütötte a Tulipánt, összetörte Buzgó Mócsingot, rátámadt a Nagy Bivalyra, és kikezdett veled is, kapitány.

– Csakugyan szorgalmas fiú – jegyezte meg Piszkos Fred összehúzott fél szemmel. – Azért mégis végzek vele.

A Nagy Bivaly szinte rávetette már magát, de Piszkos Fred zsebében még jobban kipúposodott az a kés vagy valami, ahogy megszorította.

A Nagy Bivaly kihúzta magát.

– Nekem ez a fiú tetszik! – mondta végül is határozottan. – Nemcsak azért, mert kicsúfolt egy vén bolondot, hanem azért is, mert nem ijedt meg itt senkitől… Vadsuhanc! A barátom vagy! Menj a szobámba! Ezentúl együtt lakunk, és senki sem fog bántani!

Általános megdöbbenést idézett elő a kijelentés. Az embergyűlölő Nagy Bivaly lakótársat vesz magához? Egy kölyköt?

– Csak fecsegj. Minél többet beszélsz, annál nevetségesebbé teszed magad, mert a fiúval végzek – dörmögte Piszkos Fred, és leült a földre. Miután a Nagy Bivaly elment őfelségével, a kapitány még mindenfélét morgott magában halkan, azután a vendéglőshöz fordult:

– Egy átkozott detektív elkobozta a kikötőben a revolveremet, de ami rosszabb: a késemet is. Kinek van egy bicskája?

És előhúzta bal kezét a zsebéből, a kidudorodó valamivel.

Egy alma volt nála mindössze.

2

A herceg halálos fáradtsággal ült a dohos odúpadlón.

– Éhes vagyok – mondta Nagy Bivalynak, mert nem törődött már semmivel kimerültségében.

Az óriás egy pillanatra zavarba jött. Azután kiment az odúból, és rövidesen visszatért kenyérrel meg hússal. Komoran nézte a fiút, amint eszik. Először életében fordult elő, hogy megtett valamit, amire kérték.

– Honnan jössz?

– Batáviából szöktem.

– Mit akarsz itt?

– Nem tudom… És… most aludni akarok. Kimerült vagyok.

És végigfeküdt a gyékényen. A Nagy Bivaly gyékényén. Több gyékény nem volt a helyiségben. Az óriás ott ült keresztbe font lábain, mozdulatlanul, reggelig. És nézte az alvót. Vigyázott rá…

És másnap már mindenki tudta, hogy a Nagy Bivaly elvesztette az eszét. Egy kölyköt becéz, mintha a dadája lenne, vigyáz rá, és magával cipeli mindenfelé.

Jaj lenne annak, aki belekötne vagy bántaná. A Nagy Bivaly, aki soha életében senkit sem szeretett, tisztára megvadult a szeretettől.

Este valaki bekiáltott:

– A Kegyelmes összehívja a Hidegek Tanácsát! Egy óra múlva vár téged is!

A Nagy Bivaly először a keze ügyébe eső üveget emelte fel, hogy hozzávágja a hírnökhöz. De a herceg egy könnyű mozdulattal elvette tőle.

– Ezt nem szeretem – mondta szemrehányóan, és a mesztic úgy pislogott, mint egy megszégyenített kutya.

– Mondd… hogy ott leszek – motyogta azután a bekukkantó egyénnek. – De várj csak. A Vadsuhancot is viszem, mert Piszkos Fred esetleg kihasználná az alkalmat, hogy megtámadja.

A hírnök szinte támolyogva ment el. Soha ilyen csodát! A Nagy Bivaly meghülyült!

– Mi az a Hidegek Tanácsa? – kérdezte a fiú.

– Minden társaságnak van egy elnöke, és ezek az elnökök is egy klubban vannak. Ez a Hidegek-klubja. Olyanról tanácskoznak, ami itt mindenkinek fontos.

– És miért Hidegek?

– Mert nem melegíti őket belülről semmi. Mindig úgy tesznek, ahogy az érdekük kívánja, és aki másra is hivatkozik, azt kinevetik.

– És ki a Kegyelmes? Ő is bűnöző?

– Nem olyan mint mi. De nagy bűnt követett el, amiért halálra ítélték.

– Hol?

– A Boldogság Szigetek fővárosában. St. Antonio uralkodó főherceg ítélte halálra.

– Mi?… Hogy hívják a Kegyelmest?

– Alvarez néven köztársasági elnök volt… Mi bajod?!

Őfelsége elszédült kissé.

3

– Erről mondj el mindent – kérte a Nagy Bivalyt.

– Nem lehet itt sokat tudni. Alvarez éppen Warinsszal, a kalózzal harcolt, amikor mindkettőjükre lecsapott St. Antonio. Alvarez pénz nélkül érkezett ide. Ez már régen volt. Többen menekültek onnan az ő emberei. Sok nagyvállalat hirtelen megszűnt Almirában, és ezek újra gazdagok lennének, ha St. Antonio elveszítené a trónt, és megint Alvarez köztársasága jönne. Ezek a vállalatok segítik pénzzel, és Alvarez megszervezte itt az állástalan matrózokat meg egyéb népeket a klubokban. Minden klub vezetője, ha kell, egy csomó embert állít a tagjai közül, és Alvarez valami alkalmat vár, hogy ezeket felfegyverezze, és rajtaüssön St. Antonión. Az is így rohanta meg őt. Ha elfoglalná a szigetet, akkor az nagy jutalmat, nyugodt életet hozna a klubok lakóinak. De addig is pénzt és mindenfélét ad nekünk.

– De hát… az angolok védik a St. Antoniókat… – mondta a herceg, aki egészen elképedt mindattól, amit hallott.

– Politikához nem értek… Az biztos, hogy Alvarez nemcsak az alvilággal érintkezik… Vannak magas állású urak, akik tudnak a klubról… Különösen amerikaiak… ezeknek sok pénzük fekszik a megbukott köztársaságban. De ez mind homályos…

Őfelsége csüggedten hallgatott. Mennyi intrika, mennyi alattomos terv lappang a trónja körül…

Mi lenne, ha ezek tudnák, hogy ő, St. Antonio, itt van a fogságukban? Nyomban megölnék.

A herceg elindult, és Nagy Bivaly, mint valami óriási mameluk, követte. Azon az úton ment le, amelyen Velő és társai felhozták. Ez az este még most is élénk színekben virult az arcán. A daganatok kék, zöld és vörös véraláfutásai között egy felismerhető vonása sem maradt meg a csinos, angyalarcú fiatalembernek. Inkább torzképre hasonlított, mint emberre. Két szeme szinte eltűnt egy-egy fekete daganatban.

Vagy tízen üldögéltek a Kegyelmes körül, különlegesen torzonborz, fantasztikus külsejű egyének. Közöttük Tulipán és mellette egy hozzá hasonló alak. Ez az ember éppolyan tömzsi volt, mint őfelsége régebbi tulajdonosa, de teljesen sertésszerű, gömbölyű, borostás fejjel. A tömzsi egyén a Diétás Víg Fiúk sportklubjának elnöke volt, és Kannibál Béby néven közrettegésnek örvendett.

Ott volt még Piszkos Fred, a kapitány. Egy felfordított ládán ült, és késével a körmét piszkálta.

A középen egy zöldruhás, sovány, hihetetlenül hosszú férfi ült, karvalyorrú fejjel. Ez kétezer fontot ért élve vagy halva, és Holdvilág Charley volt itt a neve. Egy részeg, rongyos, ősz nő is részt vett a Hidegek-tanácsában, akit Mimózának hívtak, és kábítószerekben specialista volt. És az amerikai íróasztalnál, káprázatos eleganciával, ott ült a Kegyelmes. Már csak a Nagy Bivalyt várták, de végre megérkezett.

– A Vadsuhanc nem vehet részt a Hidegek Tanácsában – rikácsolta Mimóza.

– Semmi közöd hozzá, boszorkány! Majd éppen te mondod meg… – vicsorított rá a mesztic óriás.

– Kint várok – súgta a fiú -, nem kell veszekedést kezdeni.

Nagy Bivaly nem ellenkezett, és a herceg kiment. A klubhelyiség előcsarnokában pillanatnyilag csak Portás Robb üldögélt elmerülten, aki Buzgó Mócsinggal kockázott. Egy Brussából érkezett méregkeverő meglepte Robbot a kockákkal, amelyek egyik felükön némi ólommal voltak preparálva, azért ügyes dobással úgy játszhatott velük az ember, hogy a nehezebbik lapjukra essenek, és a jó eredmény ne pusztán a szerencsétől függjön. Miután mindketten ismerték a kockának ezt a tulajdonságát, a játék korrekt volt.

Különben csak átsiettek egyes alakok ide vagy oda gyűlésre. Szokatlan izgalom, sürgés-forgás látszott az alvilágban.

Portás Robb mögött az egyik akna ajtó jellegű deszkáján színes tábla függött:

AKI MER, AZ NYER!

Itt a hamiskártyások tömörültek egy önsegélyező és dalár egyesületbe. Egy hatalmas tábla figyelmeztette a tagokat a következőkre:

NE RONGÁLJUK A KÁRTYÁT
KÖRMEINKKEL!
A LAPOK HÁTÁT NEMZETKÖZI JELZÉSSEL
ELLÁTTA
AZ IGAZGATÓSÁG
MINDEN TOVÁBBI KARCOLÁS FELESLEGES!
JELSZAVUNK:
NINCS ÚJ A LAP ALATT!

– Halló! – kiáltotta a Buzgó Mócsing barátságosan, mintha a legjobb cimborák lennének. – Mi újság? Apropó, nem akarom megbántani, de ön tartozik nekem.

– Én… önnek?

– Na nem kell nagyon a szívére venni. Ez a Tulipán visszavette a két és fél dollárt. Én nem tehetek arról, hogy maga nem volt alkalmas eladásra. De nem lényeges… Ne csináljon gondot belőle. Ha lesz miből, megfizeti. Ilyen összeggel nem érdemes tartozni. Igaz?

Ekkora szemtelenségtől őfelsége elképedt.

– Ez igazán furcsa – kezdte dühösen, de az igazi Trebitsch mosolyogva legyintett:

– Sokféle furcsaságot fog még tapasztalni itt, ha Piszkos Fred nem vágja el a nyakát, amire, sajnos, kevés az esélye… Itt csak a Nagy Bivaly és Tüskés Vanek mert eddig ujjat húzni vele.

– Tüskés Vanek! – kiáltotta a herceg. – Halló! Hol találom?! Üzenetem van számára.

– Ott van a Pudingok között, ha érdekli magát. Egy vörös hajú disznó!

És dühösen elment. A Pudingok ajtaját egy folyosóval arrébb az igazi Trebitsch megmutatta.

– Kik ezek a Pudingok? – kérdezte őfelsége, akit nem kínozhatott annyira semmi, hogy mohó érdeklődése csökkenjen.

– Izé… Ezek biztosítással foglalkoznak.

– Mi? Hülyéskedik velem? Mi ellen biztosíthatnak ezek valakit?

– Álmatlanság ellen…

– Ember! Ne csúfolódjon.

– Becsületszavamra. Ha egy kereskedő bizonyos összeget fizet, akkor biztosítják arról, hogy tőlük nyugodtan alhat… És az ilyen helyre nem is törnek be… Tehát kettős biztosítás: Álmatlanság és betörés ellen!

– Szóval… Zsarolók?

– Hát… Ez kissé erős kifejezés, de igaz!… Azért hívják őket Pudingoknak, mert akit kiszemelnek, az addig remeg tőlük, amíg fizet.

– Ahá! És a puding is remeg.

– De nem fizet. Ez az egyetlen hibája ennek a tésztának.

Közben odaértek a Pudingokhoz.

A herceg bekopogott az ajtón, amelyen egy tábla függött:

PUDINGOK NYARALÓJA!
ZSAROLTA-LAK!

KÉRJÜK A T. TAGTÁRSAKAT,
HOGY A KLUB HELYISÉGÉT NE
LÁTOGASSÁK KÖZVETLENÜL
A BÜNTETÉS KITÖLTÉSE UTÁN,
MERT

AZ ELBOCSÁTOTT RABOKAT
FIGYELTETI:

a rendőrség

A kopogásra semmi válasz.

– Rúgjon az ajtóba egy nagyot – tanácsolta az igazi Trebitsch.

A herceg nekifeküdt az ajtónak, és benyitott. Olyasféle helyiségbe ért, amit a harcászatban “rókalyuk” nevű fedezéknek ismernek. Félkör alakú kazamata volt, füst, pálinka és ópium szagától fullasztó légkörrel.

Egy rácsos hajólámpa függött a mennyezetről, az szolgáltatta a világítást, de igen gyengén.

– Ki az? – dörmögte a homályban egy borízű basszus.

– A Tüskés Vaneket keresem.

– Úgy?… Itt vagyok.

Oldalról eléje lépett valaki.

A hercegnek tátva maradt a szája.

Az a tüskés hajú, sovány, vörös egyén volt, aki harmadmagával ellopta a pénztárcáját. Ez nem ismerte meg a homályban a torzképpé kékült és dagadt, piszkos, rongyos suhancban azt a finom külsejű idegent, akit kifosztottak.

– Mit akarsz?

A herceg ismét azt az óriás verekedővágyat érezte, amely az első összecsapás után állandóan küzdésre ingerelte, ha bántották. Máris elfelejtette az üzenetet, mindent…

– A pénzemet akarom!

Tüskés Vanek, aki maga is sápadt, suhancszerű ember volt, és senki sem hitte, hogy mire képes, amíg nem került sor verekedésre, közel hajolt a fiú arcához.

– Hát ez ki?!

– Semmi közöd hozzá! Gyáván és orvul megütöttél, miután elloptad a pénzemet…

A homályos sarkok megelevenedtek. Néhány imbolygó, fenyegető árny közeledett.

– Várjatok!… Hogy kerülsz ide, te kölyök?

– Talán húszan jöttök rám megint? Délelőtt is négyen bántatok el velem… Gyáva sakálok!

– Mindenki menjen innen! – üvöltötte Vanek. – Ez a kölyök emlegesse meg, hogy sakálnak nevezett.

– Helyes – felelte a fiú, és megnyalta az ajkait izgatottan. – De később se lépjenek közbe.

Basszus hang szólalt meg a sötét sarokból.

– Senki sem lép közbe. Tüskés Vanek ügye meg a tied.

A herceg, ravasz csellel, miközben a borízű hang tulajdonosa beszélt, a gyanútlanul várakozó Vaneket teljes erejéből megrúgta, és mint a vadmacska ugrott rá.

A Tüskés Vanek felkiáltott, és hátratántorodott. A herceg, aki valami csodálatos, kifürkészhetetlen harci kedv mániákusa lett, máris két sebesen csapkodó ököllel vetette magát a cingár Vanekre.

De hirtelen egy ismerős, acélkemény csapás zuhant az arcába. Tüskés Vanek vékony karjai hihetetlen erővel tudtak ütni.

A dagadt, eltorzult arc félig gyógyult sebeit iszonyú kínnal szakította fel az ütés. A másik balkezestől hanyatt esett, és nagyot koppant a feje.

– Akarsz még? – lihegte a Tüskés Vanek.

A herceg tántorogva lábra állt. Tüskés nyugodtan, hidegen, újra belevágott az arcába.

Harmadszor már csak nehezen emelkedett fel. De Tüskés Vanek gépies pontossággal lecsapott.

Az eddigi kínok semmiségnek számítottak a harmadik kegyetlen ökölcsapás fájdalmához viszonyítva.

Őfelsége félig agyonverten zuhant a földre, és egyetlen véres, égő húsdarab volt az arca. Elájult.

TIZENKETTEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.