Piszkos Fred, a kapitány

1

A sötét folyosón tért magához őfelsége. Ide röpítették ki Vanek és barátai, miután elájult.

Bizonytalan léptekkel elindult, hogy megkeresse a helyiséget, ahol a Hidegek tanácskoztak. Jobbra ment egy folyosón, úgy tudta, hogy ott az ajtó. Azután balra fordult, mert világosságot látott. De csak egy cigánytanyára ért, ahol egy öregasszony halat sütött, és néhány rongyos, bamba arcú bennszülött hevert.

Mintha lépéseket hallana maga mögött messze, a homályból…

Sietett.

Mindenfelé folyosók, ládákkal, szeméttel zsúfolt aknák… Egy hosszú, sötét labirintus végén ismét fényt pillantott meg… Most már világosan hallotta, hogy követi valaki. Meggyorsította lépéseit. Az illető mögötte futni kezdett.

Maga sem tudta, miért, ő is futásnak eredt. Már egész közel csattogtak az idegen léptei… Megfordult, de elkésett…

Megrúgták hátul a bokáját, hogy összeakadt a két lába, és végigesett. Valaki a hátára térdelt, és arccal a földre szorította.

– Figyeljen… – suttogta a hang. – Nem kell tartania tőlem. Jóbarátja vagyok… Maradjon nyugton.

Ki ez a jóbarát, aki elgáncsolta, hogy kishíján betörte a fejét?

– Bármi történjék, de jól jegyezze meg: bármi, maga nem árulja el, hogy kicsoda!

– Maga tudja, hogy ki vagyok?

– Hogyne. St. Antonio herceg!

– Kicsoda ön…

– Az Intelligence Service embere. Ha nem követ el ostobaságot, akkor minden rendben lesz. A legkisebb hiba romlásba dönti magát, a hozzátartozóit és a szigetországot.

– Mit kell tennem?

– Semmit. Csak ne leplezze le magát. Ússzon az árral, és minden jó lesz… Én mindig a közelében vagyok… Úgy, ahogy eddig… Bízzon bennem, fiam…

– Kicsoda maga?

Az árny távolodott.

– Megálljon!

– Nem szabad utánam kutatni… Sok ember romlását idézné elő, ha leleplezne. Ha felismerne valamiről, akkor is letagadom a személyazonosságot. Kár foglalkozni ezzel – súgta az idegen.

– Mióta van a közelemben…?

– Évek óta…

A herceg felugrott, hogy megfogja, de az ismeretlen már eltávolodott.

2

– Az egyik keresztfolyosónál ismét meglátta hűséges őrzőjét.

A Nagy Bivaly jött, és fújtatott, mint valami lokomotív.

– Bántott valaki?

– Senki – felelte a herceg. A Tüskés Vanekkel fennálló ügyét nem akarta másra hárítani. – És ne gyámkodjék felettem, mert akkor nem lakom együtt magával!

A Nagy Bivaly komikus volt, ahogy megrémült.

– Ne bolondozz… – mondta erőltetett vigyorral. – Csak nem hagyod ott öreg barátodat?… Hát jól van no, nem bánom, arra jársz, amerre akarsz…

A fiú megsajnálta a kolosszust, aki olyan bolondul megszerette.

– Nem akarom, hogy maga miatt féljenek tőlem.

– De a Piszkos Fred! Az elvágja a nyakadat.

– Nem félek tőle sem.

Ez ugyan nem volt igaz, mert a furcsa, flegmatikus kapitánytól félt. Maga sem tudta, hogy miért. Tán Fülig Jimmy meséi ijesztették meg.

Valaki futva jött.

– Vadsuhanc! Hol a Vadsuhanc?

– Itt van – mondta Bivaly, és eléje állt.

– Azonnal jöjjön a Vöröskaromhoz.

– Mit akar tőle? – kérdezte kissé ijedten a Nagy Bivaly.

– Nem mondja. De te is gyere. A Hidegek Törvénye elé kerül a fiú.

– Mi?!… És ha azt mondom, hogy nem ülhet senki törvényt a Vadsuhanc felett? – mondta a Nagy Bivaly falfehéren.

– Így mondta a Vöröskarom – felelte a másik.

Ki lehet az, akinek a nevétől a Nagy Bivaly is elsápadt? Akitől a mesztic óriás is fél?

Ki ez a Vöröskarom? És miért hivatja őt? Mi az a Hidegek Törvénye?

– Gyere!

A Nagy Bivaly elszántan útnak indult. Szokatlanul komor volt az arca. Most kifelé mentek, a tengeri bejáró irányába.

– Vigyázz mostan, mert a Hidegek Bíróságához kerülsz, és ott senki sem tehet érted semmit. Engem is elintéznek, ha nem tetszik valami nekik.

– Ki az a Vöröskarom?

– Minden. Ő meg a Kegyelmes döntenek arról, hogy mi legyen. De ő a Kegyelmesnek is parancsol. Ő mindenkinek parancsol, és egy intésére az alvilág minden embere megmozdul.

– Te félsz tőle?

Nagy Bivaly habozott.

– Elpusztít, ha akar. És olyan szeme van, hogy nem lehet bírni. Egészen zöld lesz, és mintha világítana. A tenger változik át úgy, ha hirtelen felhő mögé bújik a nap…

Közben a folyosó végén már nappali világosság látszott. A herceg nem értette, hogy hova mennek. Az alvilág vezére talán nem lakik itt? Csónakba ülnek?… De nem lát ilyesmit a bejáróhoz kötve…

Néhány méternyire a nyílástól a Nagy Bivaly megállt.

– Itt vagyunk.

– Hol?…

Meglepetten felkiáltott. A folyosó oldalában, a falban, kis fafülke látszott, amelyen nem volt ajtó.

– Gyere.

Belépett a kamrába. A mesztic megrántott egy kötelet és néhány másodperc múlva emelkedtek.

Lift!

Egy ház előszobájában szálltak ki a liftből. Útközben tehát nem menekülhetett senki, az akna megszakítás nélkül folytatódott a helyiségig, ahol kiléptek. Fent, a tenger partján állt ez a ház. Tiszta, rendes úrilakás előszobája volt, ahová értek.

Itt a herceg legnagyobb meglepetésére tíz tengerész fogta körül őket, mindegyiknél gumibot, és mielőtt még szólhatott volna, egy csomó fürge kéz végigtapogatta, elvették a fegyverét, ólmosbotját, különben mindent nála hagytak.

– Hohó! Lefegyvereztek?! Ez eddig nem volt itt szokás! – kiáltotta a Nagy Bivaly, és revolvert kapott elő a zsebéből. – El innen – dörögte -, aki közeledik vagy a fiúhoz nyúl, annak vége!

Az egyik matrózt könnyedén ellökte, de ez a futó mozdulata elég volt ahhoz, hogy az illető a helyiség túlsó végébe repüljön. Csak most látta őfelsége, hogy milyen félelmetes ereje lehet a félvérnek.

A matrózok gyűrűjéből egy angol sorhajóhadnagy lépett elő. A herceg elképedt.

Hogy kerülnek a Vöröskarom nevű rabló környezetébe haditengerészek? És egy tiszt?

– Te itt fegyvert mersz húzni? – kérdezte a tiszt.

– Tudni akarom, hogy mit terveztek a kölyökkel!

– Azt Vöröskarom fogja megmondani. Érted?

Hm… Egy angol sorhajóhadnagy tegeződik Nagy Bivallyal?

– Jegyezd meg, Főorvos, hogy a pokolba küldelek téged és a pojácáidat, ha valaki hozzáér a Vadsuhanchoz.

– Tegye le a revolverét – mondta a fiú. – Nincs értelme.

Nyugodtan odalépett a Nagy Bivalyhoz, és elvette a revolverét. A kolosszus morogva tűrte, mint egy oroszlán, ha a szelídítő a torkába nyúl mutatvány közben.

– Hát ha te akarod, nem bánom, de annyit mondok, hogy egy haja szála se görbüljön meg a kölyöknek, mert akkor…

A tengerészek közrefogták őket, és vezették. Az ablakon látszott a tenger és a távoli kikötő. A herceg csodálkozva nézett jobbra-balra a finoman berendezett lakásban. Már vagy a harmadik szobán mentek át.

A tükörben megpillantotta az arcát. Az orra szép, kékesvörös uborkává nőtt. A szája keresztben repedt át, nyúlszerűvé duzzadt, két szeme sötétibolya daganatokba mélyült. Haja kócos volt, ruhája csupa rongy és piszok. Kevés jellegzetesebb fegyháztöltelék bolyongott ez idő tájt a külvárosban, mint őfelsége St. Antonio herceg.

Azután beléptek egy szobába, és szemben az ajtóval ott ült egy asztal körül a Hidegek Törvénye.

A Holdvilág Charley, a Kannibál Béby, Tulipán, Mimóza és a többiek voltak együtt. Piszkos Fred, a kapitány fel és alá járt, a szakállával babrált, és bagót rágott. A Kegyelmes kinézett az ablakon.

“Hol a Vöröskarom?” – gondolta a herceg.

– Mit akartok a Vadsuhanctól? – kérdezte fojtott dühvel a Nagy Bivaly.

– Fogd be a pofádat – szólt rá hivatalos gőggel Holdvilág Charley. – Majd a Vöröskarom megmondja, amit akar.

– A te műved! – fordult Piszkos Fredhez, de a kapitány nem figyelt rá. Az ajtófélfának dőlt, és riszálta magát, mert viszketett a háta.

Egy rádióstiszt jött sietve, szintén az angol haditengerészek uniformisában.

– A Vöröskarom jön!

Nagy Bivaly is az asztalhoz sietett, leült egy üres helyre, és nagyon felindultnak látszott. A herceg kíváncsian nézett a bejárat felé, amelyet a szoba másik végében függöny takart el.

A függöny szétlebbent, és belépett a Vöröskarom. Mire a herceg megkapaszkodott egy haditengerészbe.

A Vöröskarom nő volt.

Szőke, fehér bőrű, fiatal leány. Hátrafésült, sima haján fényábrák táncoltak, miközben besietett. A legelőkelőbb luxusszálló halljába is beillett volna az a kissé frivol, testhez álló angol ruha, amelyet viselt. Gyöngysora, arany karórája és főképpen vörösre lakkozott, hosszú körmei inkább társaságbeli modern nőre vallottak, mint az alvilág rettegett vezérére.

Csak a szemei. A furcsa, tiszta, kékeszöld, nagy szemek jelezték, hogy rendkívüli nő.

Nyugodtan leült a középre, azután csengő, kellemes hangon mondta:

– Hol az a fiú?

A herceg körül félreálltak.

– Magát nevezték el Vadsuhancnak?

– Igen.

– A Hidegek Törvénye ítéletet fog hozni maga felett. Jól vigyázzon minden szavára.

És a herceg tisztában volt vele, amikor ennek a leánynak a szemébe nézett, hogy élet-halálra megy a játék!

TIZENNEGYEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

7 − 1 =