Piszkos Fred, a kapitány

Őfelségem, I-ső Fülig Jimmy naplója

VI

Kelt mint ma uralkodásom esztendejében, fent. Almirafőváros saját kezünküleg idején Mi első Jimmy, uralkodásakor.

Ebbe is belejön az ember mint idővel. Mindig oda kell írni, hogy “kelt”. Mer mostanmár megmagyarászta az Ekmont, hogy fontos a kelet. Én mint néhai tengerész nemcsak a keletet, hanem a szélrózsa más irányait is fontosnak tartom. De itten más a szokás amik vannak, hát mindegy.

Igaz. Még nem montam el mitől írom a naplót. Asz mék a hajón történt ottan. A király iszgatott volt a kiszállás mijat és mondá, csak rendben menjen minden. Reméli, hogy itten őt senki sem nem ismeri majt. Ő nem tuthatta, hogy köszben Warins szökése miatt jön asz Ekmont is érte, aki ismeri. Mert aztat már tudom, hogy senki sem nem tudja a valóságot, csak Ekmont (akit régen ismerek, mer anyám bátyja.)

Eszek ketten Ekmont és Helena királnő tudják hogy én nem vagyok én, hanem magam helyet engem kicserélt az igazi másvalakivel. Ők kiskoromtól fogva ismernek, ezért hát tudják, hogy sose láttak.

De minek esz?

És a többiek a tűzoltó, a hídlakó és az egész gyászoló rokonsák miért nem tudja? Mert nem tudják. Azt láttam, akkormikor a trónusra ültem a marsal nevű uniformis ruhában. Mellemen baloldalt egy csésze allja zöld csillaggal és sok hamis gyémántkő mek arany spárga meg egész vastag aranykötél is és a vállvirág arany. És én akkor pödörtem egy cigarettát.

Erre úgy nésztek rám mint derült égből a lecsapó bomba. Csak a királyné és Egmont, akit régen ismerek, mosolyogtak.

– Azt mondta a felsék – fordult a gyászoló rokonsákhoz – hogy elöl fog járulni a takarékossággal, ahoty asz angol király tanácsolá, mer asz fontos. És ezért királyunk ő maga a trónon sodor cigarettát és ünnepélyesen elszivja.

– Úgy van – mondom és asz öngyújtót is elővettem fennről, a csészealj mögötti zsebből, de csak szikrázott, ahogy nyomogattam és mondám: – A fene eszt a tüzkövet!

És a hidlakó erre úgy rángatta a válát kétszer-háromszor mintha virtustánca lenne. De szőr Egmont mégiscsak adott tüzt gyufából és mondá:

– Most ünnepélyesen kivárjuk a takarékossák jelképére képező szivarkázást.

És mind feszesen álltak.

A fene tud igy dohányozni, ha enyi ember felemelt állal nészi! Ugy hogy néhány slukk után eldoptam a cigarettát és ahogy jól nevelt hejen illik rátapostam, mert a trónus szőnyege nem jól birná a parást.

Erre ketten csuklani kesztek és Egmont szóla:

– Őfelsége eltaposta e szertartással a pazarlást. A szerklinek vége.

Esz ugyanis másnap volt, amikor szerkli van. Mert másnap mindég szerkli van egy uralkodó hászba. Először nem tudtam, hogy milyen hangszer a szerkli, de miszerint már belegyöttem.

Szerkli az sem nem evés sem nem ivás, hanem az uralkodó körülmegy és mekkérdezi sorban mindtől, hogy hogy van és mi ujság, de ez nem érdekli, és azután trónjába ül és sorban jelentenek.

Ez a szerklizés. Szép tánc de semmi értelme és lehet, hogy el fogom törölni.

Szerkli után szőr Ekmont még maratt és mondá, hogy nekem vigyázni kell uralkodói méltóságomra. És hogy trónon ne dohányzak. Mondtam, hogy eszt nem fogom tenni, és akor magamra hagyott engemet ott.

Már csak asz özvegy királynő volt ott, és nézett rám a szemével. De olyan nagyon szomorúan. Én tuttam, hogy itt valmijért úgy kell neki tenni, hogy elhitesse, én vagyok fija a király és ő mert anya mostan azért szeretné tőlem tudni, hogy mivan az igazi fiával neki.

Mert anya asz anya, akár királynő, akár népnő. Esz így igaz. Megéresztem. Mondá:

– Nem találkozott ön egy itteni polgárral a hajón?

Értettem, mert nem vagyok hüje.

– De. Együtt utasztunk azzal az illetővel, akire gondol. Vidám volt egészséges, és szereti nagyon a mamáját, akinek bátyját régen ismeri.

– Látta partraszállni?

– Nem mert akkormikor kikötés előtt voltunk én a fenékbe mentem egy potyautast jól megmérgesíteni.

– Igazán?

– Igen. Volt egy utas ládában és én rátettem mék sok ládát, hogy kikötéskor ideges legyen, mert másnapig nem szabadulhat, amíg lerakodnak, majd róla a munkások.

– Esz kellemetlen – mondja ő.

– De megérdemli az illető – modom én -, aki Piszok Alfréd nevű kapitány.

Ettől elájult. (Folytatása következik.)

VII

Kelt fent, mint ma uralkodásom esztendejében, felségkezüleg fővárosom által, Almirában.

Még mindig nem mondtam el, hogy mitől harapodzott el bennem a naplóirás által. Ezt az igazi St. Antonio idézte okozatul, mer mondta mielőtt ő én lett és én neki helyettesítettem átváltozással, hogy nagyon jó dolgom lesz csak vigyázni kell kicsit a házasállamtartásra. De nem volt igaza. Nem szivesen uralkodok. Esz nem nehéz, de igen unalmas és 1.hangu. Bár a sok szoba nagyon szép. Bejártam néhány országot, de ilyen jó lakásom mék nem volt.

Ma tartották az úgynevezett koronatanácst, amiben résztvettem. A kupola nevü teremben jöttek össze, a tüzoltó, Egmont, a gyászoló rokonság és Gombperec a hídlakó, aki még kopaszabb lett, mert már a kezében sem volt kalap. Mondták, hogy én fogok elnökleni. Ez rossz volt mer kisebesedett a lábam, mert nem gondoltam arra, hogy az udvari cipész a meglévő cipőm után, tehát Mr. Gouldéről csinál sámfát, majd új cipőt.

Mer aki király annak két pár cipője van. Nagyobb ország uralkodójának három is. Mer fényüzés van az udvarnál. És esz a cipő szük és két nap alatt kisebbesedett a lábam és most már irtozatosan fájt, ott ahol feltört és égette is mert ugynevezett lakkból volt a cipő, ahogy a csiszolt bőrt hivják.

És akkor Egmont felállt és mondá, hogy a trónöröklési rend fennmaradásáról intézkedő törvénykezést akar beitatni, hogy ha engem baj ér, akkor örökölhesse a koronát az anyai ág. Ezt a törvényt kell bepikkelyezni.

Mondtam, hogy engem nem szokott baj érni.

De ha mégis, feleli Egmont, a trónöröklés kérdése még nincs törvényesen beitatva.

A lábam úgy fájt, hogy nem birtam már. Külömben sem akartam én itt olyant tenni, amit nem értek. Eszt mondta a király.

Aszt mondtam, “ez most aktuális majd néhány nap múlva. Addig én nem pikkelyezek”

Esz fontos, mondja egy másik, mer éppen most forog veszély az életemben.

– Ez hol forog fenn? – kérdezem.

– Warins Bob nevü kalóz utód, kit a bentszülöttek szeretnek, követeli a trónt.

Mondtam, hogy aszt jól fejbeütöm és kész. Azonban a cipő olyan fájást képezett, hogy káprászott a szemem.

De Egmont igen mérgesen mondá, hogy ezt muszáj bepikkelyezni törvénynek. Mer Warins Bob már lehet, hogy a szigeten van.

– Milyen vendéglőben étkezik? – kérdeztem elszántan.

– Biztos a bentszülöttek kunyhóiban rejtőz valamelyik környékéző szigeten és nagyon ügyes meg kitünő gonosztevő.

– Én sem vagyok kutya – felelém és kijavítám -, ha küzdeni kell.

Demár akkor csillagokat láttam a szememmel, és szinte ájultam a cipőnek, cipőből (cipőtől, Helyesbitek).

– Felség – mondá ezenkívül Egmont. – Ön ma hagyományok értelmében, amidőn trónjába ül, hogy helyet foglaljon az ősei koronáján, csak akkor uralkodó, ha hoz egy törvényt, melyet bepikkelyezünk. Addig nem is lehet a sziget valóságos belső uralkodója.

– Ellenben – mondám -, hogy mégis király legyek, ám hozok törvényt asz államtanácskozások uj módijáról!

Egmont ugy csodálkozott, hogy nagyon. Atöbbi sem érté.

– Tudják, hogy nekem asz angol király, mikor vendége voltam sok tanácst adott, mer asz öreg igen jó kollega. Akkor mondta nekem aszt is, hogy ha elfoklalom a trónt, legyek takarékos a cigarettával. Gondoskodjak arról a két dologról: takarékosság a pödrésben és fesztelenség az államtanácsban.

Egmont figyelt élesen. A többi nézett a szemivel. Én meg folytattam a mondanivalót:

– Asz angol király aszt mondta: – folytattam én – nálunk szokás, hogy a polgármesteri lort major gyapjuzsákon ül ha állásba beiktatják (asz olyasmi mint a pikkelyezés) és esz köszvetlen. Én is elhatároztam, hogy feszesség ne legyen itt és az udvari tikett nélkül beszéljük meg az államügyeket. És ezt fejesszük ki avval (felálltam), hogy mától kezdve az államtanács tagjai cipő nélkül tanácskosznak.

Nagy szünet. Ekmont felukrik. De én nem birtam. Le a cipővel!

Le a mindenségit!

– És én! – folytattam – a király, elöljárkálok a példával harisnyában!

Le vele! Le azzal a hóhérral! Mielőtt mék szóhoz jutottak, a cipő lent volt a lábamról.

Ezután következett uralkodásom legszebb időszaka, két teljes percig. Amik élvezetvolt, hogy nem fáj. A láb.

Eszek nem idegeskedtek ahogy hittem. Sőt! A hidlakó felállt és szertartásosan füzte a cipőit, azután szóla:

– Ez szép és tanulságos törvény lesz. Fesztelenség jelképe az államtanácsban.

És mindenki levette a cipőjét, még Ekmont is, pedig rajta látszott, hogy irtó dühös. Azután elémtették asz irást, én ráütöttem a pecsétet és az államtanács bepikkelyezte, hogy cipő nélkül kell tartani ezeket a megbeszélés tanácskozmányokat. Mától fogvást kezdődően (inditatva. Helyesbitek.).

Lehet, hogy hozok még egy törvényt, ami szerint pálinkát is kell inni közben, de ezt még meghányom magammal, mer uralkodni bölcsen kell. Remélem eddigi cselekedeteim a nép javát szolgázták. Ezután felálltam, kezemben a cipővel, ők is igy álltak meg és én szólék:

– Az államtanács eszennel távozhat. Én elől távozom a jópéldával. Legyen máskor is szerencsém! Ajánlom magam!

És távozák. De sutyomban fülemet az ajtóra szoritám és hallám, amit fecsegnek emberejim. Mer rém kiváncsi vagyok.

Egyik mondta:

– Szőr Egmont! Ő felsége különösen viselkedik magát.

– Én is ugy találom – mondta egy másik, mire Egmond:

– Őfelsége mék gyerek. És sajna lejesett lovaspoló közben Angliában. Most már közölhetem, hogy szomorú jelentéseket kaptam róla akkor. Fejsérülése kihat majd uralkodására. Ezt mondták az orvosok. És ugy látom, helyes volt diagnózisunk (esz egy agybajt jelent külföldi nyelven.)

Hát ilyen ravasz ez asz Egmondt. Persze semmisem igaz abból, hogy a király lezuhant a ló tetejéről és fejreesett, amitől agydiagnózist kapott. Eszt azért mondja Egmont, mert éles megfigyelők valamiből arra kövezhettek, hogy nem vagyok született király.

Csak tudnám, hogy miből vették észre?

Még hallom, ahogy Ekmont aszt mongya:

– Ha rosszabbul a baj, akkor esetlek az államtanács az anyakirálynő felhatalmazásával őfelségének gyámul nevezhet egy régen herceget.

De akkor elsliszoltam onnan kezemben a cipővel és bementem a lakosztályomba. A lakáj éppen tett vett és mondom neki, hogy hányas lába van?

Aszongya 45-ös. Szép szám. Asz enyémmel egyez. Mondom:

– Nem látja, hogy kezemben a cipőm?! Azonnal vegye le a cipőjét! Államtanácskor a cipőviselet szünetel!

Erre röktön leveté nagy hófehér cipőjét és én mondom tegye le és menjen el.

És ahogy mekfordult felkapám cipőit, hófehér cipők jól illettek a meggypiros, arannyal diszitett gyönyörü marsel nevü inofurmisomhoz és a melléglépcsőn lesliszoltam a vár hátsóbejáratához, ahol egy őr járt fel és alá – alá és fel szünös szüntelen.

Esz csak 10-telgett és én lementem sétálni. Ez a gyönyörü inuformus csak ugy ér valamit, ha látják a népek.

Lesétáltam a dombról, de utközben láttam a régiidők nyomát mer valamikor idegenforgalomban ját a főlegvárba. De akkor köz- és részvénytársaság volt itt.

Igen heves nap volt és sok sok moszkitó, és a nedves idő itt nagyon rosszul árt az egészségnek. Seholsem láttam embert, és mindenütt a nagy városi életnek az a nyoma, ami Alvarez köz- és részvénytársasága idejéből maradt, amikor ocejános hajók kötődtek ki itt. Volt ety fülke amint állt Wagonlites (eszt pontosan lemásoltam).

Olyan volt ez mint a mesebeli Csipte Róza koleganőm, aki királyian aludt és körülötte mindent besző hálóval asz idő vasfoga.

Aszután láttam ety bódét, amint állt:

GYORSFÉNYKÉPÉSZ!

De esz nem volt elátkozott. Nem érdekes? A kirakatablakban képek, az ajtó nyitva, pedig a sin melletti kisvasut megálló beomla régen. A nyitott ajtóban egyszőke, kocos, vizszemü ember, lehet vagy negyven éves körüli, barna ruhában, a fogát piszkálja és teljesen szemüveges. Mikor engem meglát, futólag megemeli a kalapját és aszt mondja:

– Jó-napot felség.

És tovább piszkálja a fogát unott, siralmas arccal. Én odamegyek.

– Maga mit csinál itt sors kegyelméből alattvaló?

– Én itten a fogamat piszkálom, felség.

– Eszt látom. De hogy megy a bótja?

– Néha jön valaki felség.

– Kicsoda jön ide?

– Hát tavaly volt egy halász, aki fogott egy nagy halat és lefotografáltatta fénképnek. És két év előtt a részeges révkapitányt kiementettem a vízből, mer beleesik mindig, hálából csinált egy családi képet, ami ő meg a kutyája.

– Hát akor fénképezzen le engem is.

– Nagyon szívesen. Akkor legalább kiirhatom, hogy udvari fényképező.

– Nem bánom – feleltem.

De ben asz üzletben meglepett nagyon, hogy egy öreg hölgy ül, aki olyan, mint a halál. Ősz és fehérarcu és szürkeszemü és nem szól, csak néz.

Esz segitett, amig a fénképész levett, királyi pózban, revolverrel a kézben ahogy ép ráfogom.

– Magát hogy hivják? – kérdem.

– Firmin. Esz a nevem. Henry Firmin. És a hölgy Madam Ponciere.

– Maga itt mindig fényképész volt?

– Nem. Vezérigaszgató. Hajózási és vasuti. De amikor Alvaresz elment asz én részvéneim leestek és én velük.

Ezután siettem. Hadd lássa a ruhát a nép, mer boldoggá tett, a jó, bő cipő. Le a városba!

De volt is látványosság! Körül fogtak és éjjent montak.

Olyan öröm vót, hogy csuda. A részeg révkapitányt kimentették, mer vizbeesett a csodálattól. Esz nem tud uszni.

És a vendéglőkben, mer bementem egy rumra, így szólék uralkodóilag.

– Hej kocsmáros! Az egész birodalom asz én vendégem!

A révkapitány térdrehulla.

– Éljen a király!

És mindenkinek esz volt a véleménye. És akkor emelém poharamat:

– Mától kezdve pertuban vagyok a lakossággal! Szervusz nép! – és ők üvölték “szervusz király!”

És ittunk és összeölelkeztünk.

– Éljen a király! Vesszen Warins! – jegyezték mek állandóan vagy kétszázan.

Erre ittunk és én játszottam a citerán és elénekeltem a “Lulu ha visszatérek Fidzsiről” cimü dalt és mindenki megsimogatta a ruhámat és sirtak és nevettek és mindig igy szóltak, hogy “Éljen a király!”

És akkor jöve vágtatva a katonákkal Sir Ekmont. Ő maga hintóba ült. Lihegve és sápadtan ugrott le. No erre vége volt a mulatságnak és menék vissza. Nem is próbáltam ellenkezni.

De micsoda rivalgás volt, amikor ujra meg ismét igy szólának:

“Éljen a király!”

– Felség – mondá Egmont, amikor ment a hintó -, asz hiba, amit ön teve.

– Asz hiba, ha szeretik a királyt? Nésszen hátra anyám testvére, akit régen ismereg!

És hátramutattam.

Az emberek integettek utánunk és fáklyákat gyujtának és énekeltek, boldogan. Mer pertut ittak asz uralkodóval. Esz erre felé nagy mektiszteltetés. Számbamegy.

Mi pedig már az elátkozott sinek mellett haladunk, messze, És ekkor eldörrent valahol egy lövés ott fütyülve el a golyó köztem és Egmont között.

Merénylövés!

A katonák a bokrok közé nyargaltak, és én is üldözni akartam a gaszt, de Ekmont megfogott és a kocsi sebesen gördült tovább.

– Ezért hiba felség, amit tett – monta Egmont.

És most asz egyszer igaza volt. (Folytatása következik.)

TIZENHARMADIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.