Piszkos Fred, a kapitány

1

A herceget összekötözték. Nyugodtan tűrte. Jól tudta, hogy meg kell halnia. Akár Warins, akár St. Antonio, itt nem számíthat irgalomra.

– Engedjék meg – szólt a Hidegekhez mosolyogva, csengő hangon -, hogy elbúcsúzzam a barátomtól.

Odalépett a Nagy Bivalyhoz, és kezet nyújtott.

– Köszönöm, hogy segíteni akart rajtam, és sajnálom, hogy nem jutalmazhatom meg ezért.

A Nagy Bivaly arcán valami bornírt megilletődés látszott. Úgy fogta a fiú kezét, mintha nem tudná, mi az. Nézte a finom kis mocskos ujjakat, forgatta, tapogatta.

– Te kölyök… te voltál az első ember… akivel… szívesen voltam… és…

Körülnézett sötéten, de annyi revolvermarkolatot fogtak körülötte mindenre elszánt emberek, hogy tehetetlen kínjában megcsikordult a foga, hangosan, bántón.

– Gyerünk – mondta Holdvilág Charley -, vigyétek ezt a férget a Vészkijárathoz.

Két haditengerészet elvezette, és ezzel befejeződött St. Antonio uralkodó herceg őfelsége rövid találkozása a szabadsággal…

Most nem vitték a lifthez. A ház belsejéből néhány lépcső vezetett le valahová. Azután föld alatti folyosókon át haladtak sokáig vaksötétben.

– Menj előre! – mondta az egyik kísérő.

Engedelmeskedett.

Egyszerre megcsúszott, és gurult… gurult. Nem sokat. Néhány métert mindössze egy sáros, meredek lejtőn.

Mi ez neki? Fel sem kiáltott. Az egyik haditengerész hangja zúgott végig a boltozatok között:

– Ördög Will!

Fénypont közeledett imbolyogva, majd megjelent egy ember, csakugyan olyan, mint az ördög. Szénfekete néger volt, egy lámpással és egy revolverrel felszerelve.

– Valaki távozni fog a vészkijáraton – mondta az egyik tengerész, és elmentek. A kis lámpa fényét megsokszorozta a szűk folyosó.

A herceg egy aknában ült, sima agyagfalak között. Szemben vele egy ajtó látszott. Olyasféle, mint modern bárok bejárata. Lent rövidebb a földnél, középen kétfelé osztva. Kilincs nélkül. Az ajtó mögött sötétség, sustorgás és rossz, sós tengerszag.

Ott a halál?

Az ajtón hatalmas tábla függött:

VÉSZKIJÁRAT!

Alatta másik:

ADJA RUHÁJÁT ÖRDÖG WILLNEK!
Támogassuk a nincsteleneket!
A TÚLVILÁGON MINDEN JÓTETT SZÁMÍT!

Az ördög leszólt fentről.

– Akarsz enni valamit? Van itt egy hering.

– Nem kell.

– Pálinka sem?

– Az sem. Mi lesz itt velem?

– Hát… bizonyára meghalsz. Nem a legrosszabb. Volt egy nagybátyám, az leprát kapott.

Jó fiú ez. Vigasztalni akarja. A herceg a síkos lejtő alján ült, és nézte a meredek falakat, ahogy a szeme megszokta a félhomályt.

– Másfelől is le lehet ide jutni? – kérdezte az ördögöt.

– Nem hiszem.

– Hogy megy fel az ember innen?

– Nem tudom – felelte tanácstalanul. – Onnan, ahol te most vagy, még senki sem jött fel.

Csendben voltak. Loccsanás hallatszott. Cseppek hullottak.

– Mondd! Ördög!

– Na!

– Hogy halnak itt meg?

– A dagály feljön majdnem idáig, ahol én vagyok. Addig rég véged van.

– Miért nem ölik meg egyszerre az embert?

– Mert amikor derékig ér a víz, sokan elmondják, hogy hová dugták a rablott pénzt, és azt kinek adjuk. Ha egyszerűen lepuffantanák az illetőt, úgy sok értéktárgy veszendőbe menne.

– Kegyetlen, de bölcs szokás.

A csobbanások közelebbről hallatszottak! Jön a dagály!

– Azért a ruhádat nekem adhatod, meg ha van valamid. Ámbár nem úgy nézel ki, mint akinek valamije lehet – tette hozzá mélységes emberismerettel.

– És… ez az ajtó minek?

– Azon jön be a víz. Ostobaság az egész. Valamikor ott lakóhely volt, amíg a tenger nem mosta alá a partot. Azóta még nem rothadt ki egészen az ajtó.

A kis csapóajtó megbillent. Némi víz szüremlett már az aknáig, és mozgatta a laza szárnyat. Jó, hogy mint Warins hal meg. Nem méltó vég egy St. Antonióhoz.

– Nem jó mesterség az enyém – mondta az Ördög. – Mert némelyik ordít, átkozódik. Volt, amelyik követ dobott rám. Pedig hát mit tehetek én az egészről?… Ha nem lenne egy-egy jó ruha néha, hát semmiért sem vállalnám. – És még hozzátette nyomatékkal. – Mert a ruhát, azt nekem lehet adni. Minek elvinni a halakhoz nem?

Ezt a herceg is belátta. A szabadon lengő ajtószárnyak sűrűn nyikordultak a befelé szüremlő víztől. Az akna alját már néhány centiméter víz borította el.

– Kapd el! – kiáltotta a herceg, és feldobta a mocskos, szakadt blúzát. Azután a nadrágot.

– Köszönöm… – vigyorgott boldogan az Ördög. – Csakugyan nem akarsz heringet?

– Nem kérek.

Ott állt mezítelenül, bokáig vízben, és a dagály egyre erősebben áramlott. De még térdig sem ért a víz, amikor néhányan érte jöttek.

Közeledett a Főorvos nevű haditengerész.

– Halló, Warins! – kiáltotta.

– Mit akar?

– Ledobok egy kötelet. Fogja meg. Visszajön a Hidegekhez. Siessen.

A víz már térdig ért. A herceg elkapta a kötelet. Felrántották.

Ő volt az első ember, aki visszatért innen.

– Ördög! Add oda a ruháját! – parancsolta a Főorvos.

– Az már az enyém! – hördült fel a néger.

– Add oda, mert beverem a fejedet.

Siralmas arccal nyújtotta át a holmikat.

– Szép eljárás… – siránkozott az Ördög. – Elveszik, ami jogosan az enyém!

Ismét felmentek. A herceg nem sok reménnyel tért vissza. Mit reméljen?

Abba a szobába vitték, ahol az imént állt a Hidegek előtt. Amikor végignézett a bíráin, szinte sajnálta, hogy nincs még vége az egésznek.

– Warins – mondta a Vöröskarom. – A halálítéletét megváltoztattuk.

– Úgy. És mi fog velem történni?

– Feleségül vesz engem…

2

Csodálkozva állt.

– Nem értem, kérem… – szólt azután.

– Megmenekült a haláltól – magyarázta türelmetlenül Vöröskarom. – El fog venni engem feleségül.

– Sajnos – felelte a herceg – akkor mégiscsak végem.

– Miért? – kérdezte ámultan Vöröskarom.

– Ön csinos, kedves hölgy, de nem az én ízlésem. Ne haragudjon. – És a matrózokhoz fordult. – Fiúk, mehetünk vissza.

A Nagy Bivaly hápogott, mert kimaradt a lélegzete, a Kannibál Béby disznóarca hosszú lett, és a rongyos, ősz hölgynek torkán akadt egy fél szivar a meglepetéstől.

Vöröskarom félelmetesen ragyogó szemmel nézett a fiúra. Felállt, és lassan odament. A herceg elé állt olyan közel, hogy csaknem összeért a testük.

Az aranyfényű, hideg zöld szemek félelmetesen ragyogtak. A szép kis száj félkörré görbült, az apró orrcimpák megrezdültek, és parfümös lehelet csapott őfelsége arcába.

Most igazán ijesztő volt a leány.

– Maga söpredék! Maga csúfolódni merészel?

– Nem csúfolódom, és tisztelem önt, sőt kissé félek is e pillanatban, de a fenyegetés nem megfelelő mód arra, hogy tetszésemet megnyerje.

– Maga… maga mit gondol – mondta, és utálattal nézett a kék-lila hurkákkal lepett daganatokra a herceg arca helyén -, miért akarom, hogy feleségül vegyen?

– Bizonyára megfelelő élettársnak képzel. De ebben téved. Én szeretem az italt és a szabad életet.

– Bolond.

– Az igaz, de nem annyira, hogy elvegyem. Ön igen csinos, azonban nekem nem tetszik. Telt idomú, fekete hölgyeket szeretek. – És újra a matrózok felé fordult. – Gyerünk, fiúk, mert elmúlik a dagály, és akkor ülhetek hat órát abban a gödörben…

A herceg jól tudta, hogy álnéven kötött házasságok éppolyan érvényesek, mintha St. Antonio főherceg néven esküdne meg a leánnyal.

– Hát akkor… Majd megtanítom, hogy másképp kell beszélni velem… Itt elbánnak az ilyen pökhendi kölyökkel.

– Tulipán – mondta Holdvilág Charley -, ezt az alakot egy guanótelepre add el.

A herceg egykedvűen vállat vont:

– Tehetnek velem, amit akarnak. Nem nősülök. Ölessen meg, tépjenek szét, süssenek meg lassú tűzön: én élek-halok a fekete hajú, telt idomú nőkért.

És ehhez egy szutykos torzkép vigyorgott Vöröskaromra.

– Ide hallgasson, Vadsuhanc – mondta a Kegyelmes. – Maga olyan szörnyű alak, hogy a leányom abba a szobába sem ereszti be, ahol napközben tartózkodik. Nekünk bizonyos célok eléréséhez szükségünk van magára. Ha felhasználhatjuk, akkor megkímélnénk az életét.

– De honnan tudom, hogy ez így van? Hátha utólag belém szeret tisztelt leánya, és ragaszkodni fog ahhoz, hogy vele maradjak? Olyan karhatalom áll a rendelkezésére, hogy kényszeríthet erre.

A nő most már nevetett, és szó nélkül kiment, de nagyon bevágta az ajtót. A Kegyelmes utánasietett.

– Mit teketóriázunk! – kiáltotta Holdvilág Charley.

– Igen vagy nem? Feleljen!

– Ne feleljen – mondta Kannibál Béby. – Adjatok neki öt perc gondolkodási időt. Vigyétek a Szárítóba.

– Kérem…

Újra vitték.

A Szárító egy gömbölyű üreg volt. Olyasféle, mint valami ókori sírbolt, sima kemény fallal körülvéve. Pedig nem emberi kéz formálta ezt az üreget. Kínai díszműkészítők laktak a kültelken, és itt hevítették a formált agyagot, földbe vájt kemencékben. Éjjel-nappal izzó, betapasztott gödrök fogták körül ezt a Szárítónak nevezett kavernát. Az amúgy is pokoli forróság itt elviselhetetlen volt.

Sok mindent elmondtak már a Szárítóban, amit nem szántak közlésre. Őfelsége először azt hitte, hogy nyomban megfullad, amikor betaszították és a nyílást elzárták egy kővel.

Azután elvesztette az eszméletét.

TIZENNYOLCADIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.