1
Őfelsége nem esett keményre. Zizzenés csapott fel körülötte, és ernyedten, kábultan feküdt a szalmán, ahová lezuhant a magasból.
Hűs széláram érintette az arcát, és sustorgó hangokat hallott. A tenger itt van valahol a közelében… Enyhe ringás mozgatta meg…
Hajó! Hogy zuhanhatott egy hajóra a kocsmából?
Valahol, ki tudja, milyen messzeségben, magasan felette az igazi Trebitsch hangja hallatszott le.
– Hej, Tulipán! Új ember érkezett! Három dollárt kapok!
Most a herceg közeléből egy borízű, érdes bariton kiáltott vissza:
– Csak lassan azzal a három dollárral! Előbb megnézem az illetőt! Sok szemrehányást kapok mindenfelől, mert sorra meghal az árud.
– Ez príma minőség! – kiáltott le Buzgó Mócsing, akiről errefelé nem sejtették, hogy voltaképpen az igazi Trebitsch-csel azonos. – Egy középtermetű, jól táplált, kissé hibbant egyén. Nagyon rokonszenves! Ha csak egy gramm ópiumhoz jutok ma, nem adtam volna el. Három dollárért ingyen van!
Kattanás. Éles fényű zseblámpa világa vetül a hercegre. Mintha ökölcsapás érné a két szeme között, elvakultan, összerándult arccal feküdt a szalmán.
– Ezt összeverték! – kiáltotta mellette a reszelős bariton. – Két dollárt adok érte.
– Disznóság! – üvöltötte vissza Buzgó Mócsing. – Te szívtelen kutya! Úgy beszél egy élőlényről, mintha karalábé lenne!
– Az arcán összevissza repedt a bőr!
– Na és? Nem virágváza, hogy repedten kevesebbet fizess érte! Az ilyent előbb kell mondani, nem szállítás után!
– Vedd vissza, ha akarod! Vagy bedobom a tengerbe! Nekem ne mondd, hogy becsaptalak.
– Kettőnyolcvanért megkapod!
– Kettő!
– Soha! Lelketlen uzsorás! Inkább dobd a tengerbe. De gazságba nem megyek bele!
– Kettőharminc, de egy fillérrel sem több.
– Ötven!
– Hát jó, de ezentúl nem veszek át rossz árut. A Veréb majd felviszi a pénzt…
A herceg képtelen volt arra, hogy egyetlen szót szóljon, amíg az alku folyt. A szeme lassanként megszokta a zseblámpa fényét, amelyet az ismeretlen vásárló alkudozás közben egy árbocszerű rúd szögére akasztott.
…És most tekintsük meg őfelsége kissé káprázó szemével az illetőt, aki két dollár ötvenért, tehát aránylag jutányos áron, megvásárolta St. Antonio de Vicenzo Y Galapagos uralkodó főherceget, a Boldogság Szigetek királyát. Ilyen emberhez kéz alatt hozzájutni két és fél dollárért még manapság is alkalmi vétel.
A király tulajdonosa egy matróz volt.
Alacsony termetű és hihetetlenül zömök, nem kövér egyén, akinek rövid, vastag karja széles, szőrös, ormótlan tenyerekben végződött. Törzse oszlopnyi combokon nyugodott. Húsos, gömbölyű, de barázdált arca vörös, tompa orra, sűrű, hosszú borostái és kurta pipája rajzfilmekre emlékeztették az embert. Fehér, tiszta vászonnadrágja, kék blúza és kerek szalagos matrózsapkája feltűntek ebben a környezetben szokatlan tisztaságukkal. Kurta matrózpipát szívott.
– Másszon le a szénáról – mondta csendesen, de igen vontatottan.
Őfelsége nyilalló tagokkal engedelmeskedett. Egy uszály fedélzetén volt. Körül a sötét tenger sustorogott halkan, jobbra, de nagyon távol, lámpák villogtak a ködön át. Ott van Szingapur kikötője, ahol megérkezett a Honolulu-Starral.
– Ki vagy? – kérdezte a kurta ember.
Most átvillant a herceg agyán hogy eddig a csökönyössége miatt szenvedett, mert mindenáron meg akarta győzni ezeket arról, hogy ő St. Antonio herceg. Most változtat a módszerén.
– Nevem Pedró! – mondta.
– Ide hallgass, Pedró! Én legénységet árusítok bizonyos hajóknak. Ezek a hajók nagy útra mennek, az ellátás nem valami rossz, és tán fizetnek is, ha minden jól megy. Ópiumot visznek a távoli szigetekre, meg fegyvert is. Te most aláírod a szerződést, és holnap munkába állsz.
– Engem tőrbe csaltak! Nem szerződtetett sehová!
– Szóval nem írod alá!
– Nem!
– Akkor ütni foglak – mondta sajnálkozva Tulipán.
A tenger állandó sustorgása félelmes aláfestő zenével szolgált a beszélgetéshez. Tulipán, aki megvette a királyt, lassan felkelt, és körülnézett valami verőszerszám után.
– Figyelmeztetem, hogy én Batáviából szabadultam, és a Szingapuri Klubok számára fontos üzenetet hozok – kiáltotta hirtelen őfelsége.
…Gyorsan eszébe idézte, amit Fülig Jimmy diktált, és ő tanulgatta a noteszéből, amíg a Honolulu-Star kikötött.
– Mit mondasz? – kérdezte bambán a matróz.
– Én üzenetet hoztam… Nagy Bivalynak… Velőnek, Tüskés Vaneknek és Piszkos Fred számára…
Az uralkodó tulajdonosa kivette pipáját a fogai közül, és a herceg elé lépett. Végre sikerült őfelségének olyan neveket is említeni, amelyek némi tiszteletet parancsoltak itt.
Az angol királlyal nem sokra ment.
– Te ismered a Nagy Bivalyt?
– Igen! – vágta rá gyorsan. – Jól ismerem. Én az apám révén… tagja vagyok a Hűséges Almák klubjának…
Most végre úgy néztek rá, mint amikor egy St. Antonio főherceg leveti az inkognitóját.
És ehhez elég volt néhány rablóra hivatkozni.
– A fene egye meg ezt a Buzgó Mócsingot – szitkozódott Tulipán. – Ilyen árut hoz két és fél dollárért. Jöjjön velem. De ide figyeljen: ha esetleg most hazudott…
– Nem hazudtam!
– Jobb ha megmondja az igazat, akkor nem történik semmi. Megy a hajóra, és én sem veszítek el két és fél dollárt.
A vételár elvesztése igen fájdalmasan érintette.
– Vezessen kérem, a Nagy Bivalyhoz – felelte határozottan.
Útközben talán elszökhet, gondolta. Különben sem szabad meghátrálni egy uralkodónak.
– Na jöjjön!
Egy mozdulat és a lámpa kialudt. A vastag kéz megfogta St. Antonio főherceg karját. Csavarszorító sem rögzíthette volna keményebben. A sötétben hűvös áramlással özönlött feléje a kesernyés, halszagú levegő. Végigmentek az uszályon. Mind élénkebb lett a tenger moraja, és kis loccsanásokkal érkezett a dagály. Az arcáig pattant néhány felcsapó hullámsziporka hűs érintése. A hajó végében voltak.
– Itt egy palló következik, ami a partra ér. Óvatosan jöjjön utánam, mert ha a hajó bordája és a part között vízbe esik, akkor nem mentheti ki senki.
Ráléptek a rézsút lejtő, keskeny deszkára, és gyorsan, nyugodtan haladtak a partig. Itt Tulipán újra megmarkolta a karját. Vaksötétben voltak.
– Még meggondolhatja!
– Vezessen.
Sebesen haladtak, mert őfelsége tulajdonosa jól ismerte az utat sötétben is. Egy domb mögül lámpa tűnt fel hirtelen. Citeráztak valahol, és énekeltek. Mit tegyen?
– Álljunk meg egy pillanatra… – mondta színlelt, elhaló hangon. – A szívem…
– Na!…
– A szívem…
Tétova mozdulattal a mellkasa bal oldalán kaparászott, amerre a bot van… Hogy is tanította Fülig Jimmy?… A szíj… Most az ujján van… Most a csukott öklére feszül.
Azután minden erejét összeszedve, a tanult előírás szerint ugyanazzal a mozdulattal, amivel kirántotta a botot, előrecsapott vele, fejre!
Reccsenés…
Tulipán úgy állt egy pillanatig, mint aki fel sem veszi az ilyesmit, de bambán nyílt a szája, és a szeme kimeredt.
Őfelsége, bár ezt nem is tanulta, ismét lesújtott. Csak úgy magánszorgalomból.
Tulipán tompa puffanással zuhant a földre… A herceg rohant.
Igaza volt Fülig Jimmynek: nincs nagyobb összeköttetés ezen a tájon, mint egy erőteljes csapás a fejre!
2
Egyszer csak végigvágódott. Valaki elgáncsolta a sötétben. Furcsa árnyak fogták körül.
– Ki vagy?
– Pedró – lihegte.
Négy sötét alakot különböztetett meg.
– Hová?
– A Tüskés Vaneket keresem, és a Nagy Bivalyt! – felelte hirtelen.
– Miért? – kérdezte egy kétméteres, kopasz csavargó.
– Csempésztünk. Tagja vagyok a Hűséges Almák klubjának, és a Velőt is jól ismerem.
– Ez biztos?
– Igen… Vezessetek hozzá.
– Felesleges. Én vagyok a Velő – felelte a kétméteres.
Puff… Ez baj. De nyomban felelt. Hiszen könyv nélkül tudta.
– Azt üzeni egy cimborád Batáviából, hogy hordd el magad gyorsan, mert a Hobbó Fischer kiszabadult!
– Igen?… Azt látom, hogy tudsz a dolgaimról. De miért mondtad, hogy ismersz?
– Azért, hogy az üzenetet átadhassam.
– Gyanús dolog. Ami a Hobbó Fischert illeti, fél a fene tőle.
– Gyössz velünk – mondta egy másik.
…Ment. Négy embert nem üthet le. Elfutni nem lehet. Ez a végzet. Hiába! Egy kis öbölnél csónakba ültek, és addig eveztek, amíg magas partrész mellé értek. Itt egy odú előtt megálltak. Amikor a herceg ide belépett, és körülfogta a nedves talaj átható, fojtó szaga, nem volt biztos benne hogy látja-e még a csillagos eget.
Sokáig vezették zegzugos katakombákon át. Furcsa moraj hallatszott távolból. A zaj egyre közeledett, míg végül az egyik kanyar végén gyenge fényfolt tűnt fel.
Boltozatos üregbe értek, ahol néhány lámpás világított, ormótlan kőkoloncok között.
A hatalmas üregből folyosók és deszkaajtóval fedett melléküregek nyíltak.
Középen jókora asztal, sok-sok deszkából összeróva. Itt néhány alvilági típus üldögélt. Pipáztak, pálinkát ittak, kockáztak. Ez a boltozatos üreg csak a “klubok” előcsarnoka volt. Itt a “vendégek” üldögéltek. Csavargók, akik egyik alvilági klubnak sem tagjai, de elég biztatóan áll a felvételük. Velő nagyot kiáltott:
– Hé! Portás Robb!
Ősz csavargó jött elő valahonnan. Igen rongyos volt, de a fején szép, új sapka, amelyen ez állt:
GRAND ORIENTAL HOTEL
Erre büszke volt. Ruházatával, külső megjelenésével, életével nem sokat törődött, de átlag hetenként új portássapkát lopott, lehetőleg valamelyik finomabb szálló alkalmazottjától.
– Mi van? – kérdezte.
– Ez a fiú üzenettel jött. Börtönben volt Fülig Jimmyvel.
– Hol?
– Batáviában.
Az ősz csavargó feléje fordult. Azért hívták Portás Robbnak, mert ellenőrizte a belépőket. A Világ börtönintézményeinek nagy ismerője volt személyes tapasztalatok alapján.
– Te Batáviában ültél?
– Igen…
– Milyen a belső folyosó falfestése?
A herceg agyán most átvillant, amit tanult!
– Zöld olaj, világos kerettel! – felelte nyomban. – Jobbra van a főfoglár szobája, balra a keresztfolyosó.
Portás Robb bólogatott:
– Onnét lejárat a munkaterembe. Rendes ember a fiú!
Hála Fülig Jimmynek, ezt megúszta. Velő és társai némi bizalommal néztek rá. Hiába! Egy klubban mégiscsak számít, ha valakinek a múltját tisztázzák.
Széles folyosó felé indultak, ahol jobb kézre, egy odúban, a Ruhatáros üldögélt. Csomagokra vigyázott, amiket a tagok adtak át megőrzés végett. Nagy részükben szerszámféle volt. Az odú felett tábla függött:
CSAK
A RUHATÁRBAN ELHELYEZETT
TÁRGYAKÉRT
NEM
VÁLLAL FELELŐSSÉGET
AZ IGAZGATÓSÁG
Még feltűnőbb tábla függött a föld alatti folyosó bejárójának közepén:
FIGYELEM!!
A KLUB HELYISÉGÉBE
LŐFEGYVERT, ÓLMOSBOTOT, KÉST,
BOXERT VAGY BÁRMILYEN
GYILKOLÁSRA ALKALMAS SZERSZÁMOT
BEHOZNI
AJÁNLATOS!!
FEGYVER NÉLKÜL BELÉPNI TILOS
ÉS ÉLETVESZÉLYES!! AZ EBBŐL
EREDŐ BALESETEKÉRT MINDEN
FELELŐSSÉGET ELHÁRÍT
AZ IGAZGATÓSÁG
A folyosón jobbra és balra deszkaajtókkal fedték el a földbe vájt “klub”-üregeket. Minden ajtón egy-egy újabb tábla. Például:
ZSEBESNEK ÁLL A VILÁG
BECSÜLETES MEGTALÁLÓK
TÁRSASKÖRE
És alatta:
TALÁLT TÁRGYAK
OSZTÁLYA!
A herceg szinte elfeledkezett minden bajáról, testi-lelki elcsigázottságáról.
– Az ott mi?
– A régi matrózok egyesülete. Ezek olyanok, akik már részt vettek a “Tengerészlakomán”.
– Micsodán?
– Hát… megesik, hogy egy mentőcsónakban sokáig hányódnak a vízen, és elfogy az élelem… Ilyenkor kisorsolnak valakit, és… hát… esetleg éhségükben…
A szóban forgó társaság ajtaján ez állt kiírva:
DIÉTÁS VÉN FIÚK
TAROKK EGYESÜLETE
HELYISÉGEINKET A KLUB T. TAGJAI
NEM LÁTOGATHATJÁK!
– Ugyanis – magyarázta Velő – kigolyózás útján döntenek a felvételről. Aki ellen erkölcsi kifogás nem merül fel, az rendes tag lesz, és nem járhat a klubba. Akit kigolyóznak, az bejárhat.
Az alvilág gúnyt űzött a társadalom szokásaiból, ahonnan kiközösítették őket. Időnként feltűnt egy-egy klubtag részegen, dülöngélve, egyik-másik odúból kártyacsapás, pénzcsörgés hangzott.
– Hova vezetnek? – kérdezte kissé nyugtalanul. Szomorú tapasztalatai voltak az ilyen sétákkal kapcsolatban.
– A Kegyelmeshez.
– Kegyelmes urak is vannak a klubban?
– Azt hiszem. Összesen négyen élnek még. Csak olyant vesznek fel tagnak, aki kivégzés előtt kegyelmet kapott. Előfordul egy királyi születésnap, karácsony vagy ilyesmi, amikor megkegyelmeznek a halálraítéltnek.
Kegyelmes úrnak lenni errefelé is nagy szerencsét jelentett.
– Ott az ajtójuk!
HALÁL ELLEN VAN ORVOSSÁG!
KEGYELMESEK KÖRE
Velő kopogtatott:
– Tessék! – kiabálta valaki bentről.
Térddel, ököllel nagy nehezen kilökték a helyéből az “ajtó”-deszkát. Meglepő kép tárult a herceg elé.
A helyiség voltaképpen iroda volt. Nagy amerikai íróasztal állt a háttérben, ezenfelül szekrény és két ócska karosszék töltötte ki az odút. A Kegyelmes úr nyújtotta azonban a legmeglepőbb látványt.
Csakugyan diplomatakülsejű, ősz ember volt, bagolyszemüveges, angol bajuszos, magas homlokú úr, ujján gyűrű, mellényzsebében óra, szép selyem nyakkendőjében tű, és hűvös tiszta, kék szemével akár a Népszövetség tanácsülésén is helyet foglalhatott volna. De legcsodálatosabban hatott tiszta, kifogástalan zsakettja és a szürke cilinder egy falba vert kampón.
Éppen írt valamit, és felnézett, amikor belépett Velő a herceggel. A többi kísérő kinn maradt illemtudóan.
– No mi az, kérem? – mondta kellemes, mély hangon.
– Ez az ember azt állítja, hogy a Nagy Bivalyt jól ismeri.
– Neve?
– Pedró.
– Kicsoda maga?
– Fülig Jimmy öccse.
– A Nagy Bivalyt jól ismeri?
– Azonfelül üzenetem van a Tüskés Vanek számára – mondta a herceg.
A kegyelmes úr elgondolkozva nézte.
– Ha ez mind így van – mondta azután csendesen -, akkor miért ütötte le a Tulipánt?
…És a szekrény mögül előlépett bekötött fejjel Tulipán. Csendben körülfogták a herceget.
NYOLCADIK fejezet—>>>