Fülig Jimmy naplója
II
Mostan elmondom, hogy mitől írom ezt a naplót. Mer nem egyszerű. Én ritkán írtam akkor még. Elvégeztem négy elemit, mer szülejim már egész fiatalon beírattak. Mit tehet ez ellen egy védettelen gyerek, mint én? Negyedik elemiben kétszer is halasztást kaptam, egy évet mindig. De írni mégsem szerettem.
Azonban egy érdekes tényeset mégis erre az elhatározásra juttatott.
Éspedig.
Mijelőtt partra szálltunk, beszélgetést folytattam. Ő mondta, hogy Gomparez, a hídlakó, nem látta sohasem és majd mérges lesz, ha utólag rájön a cserére. Azt is mondta, hogy legyek eccerű és kövezet közvetlen az udvarhoz. És áttatta nekem az első osztályú hajójegyet, a kiszálláshoz. Ő majd a személyzettel. Nekem fájt a lábam, mert a sorskegyelméből szűk halottnak a cipője szorítta totta.
De nagyon. Úgy, hogy a fuldoklás sem zavart akkor már az ing miatt. Miután kiszálltam a hajóból, csak mentem egyenesen és leadtam a jegyemet valakibe. Valakinek. Ott állt mellettem egy nagyon hosszúfejű, vízszemű szigorú úr és akkor-mikor meglátta a leadott jegyet, mert névre volt a finom kiáltva. Kiállativá. Akkormeg elémállt és fekete hosszú kalapját, olyant mint egy gömbölyű koporsó, mélyen leemelte és akkormár erősen látszott rajta, hogy kopaszodik.
De ő nem ezért jött.
– Bocsánat – mondja ő. – Mr. Irving?
– Személyesen – mondom én.
Ettől meghajolt.
– Én Gombperec hidegló vagyok – mondta szigorúan, és én megnyugtattam.
– Jó, jó, az még a kisebb baj. De ha elém áll, akkor az utasok nem tudnak lejönni a keskeny hídon.
Mer így volt.
Erre elállt előlem, és én folytattam az utat tovább, ő meg ment mellettem. Jobb oldalról egy nagybajuszú, igen öreg tűzoltó állt mereven.
Ahhoz odalép, és mutatja nekem:
– Pollinó tábornok, felség hagyütt, hadügymiszerintje. Minisztere.
Tehát nem tűzoltó. Mondom:
– Agyisten, Pollinó. Hogy van? – mondom egyszerűen és közvetetten, ahogy az uralkodó ogtatott. De ez nagyot nézett nekem.
– Köszönöm, felség. Igen kitűnően.
És sok feketeruhás, fényeskalapú komoly ember jött.
– Na – mondom én -, ne csináljunk itt csoportosulást, mert jön a rendőr.
Ebben úgy látszik igazat adtak, mert a sok feketeruhás meg tűzoltókülsejű egyén elindultak. Elöl ment a Hildagó. Hosszú lábakkal, mint a gólya, és még mindig egész kopasz volt. Utána én, és olyan volt a sok feketeruhás komoly egyén, mint egy gyászoló rokonság a temetésen.
Röhögtem az egész viccen, mert mi lehet nekem, velem, bajom? Őfelsége majd mentőtanú lesz, és megesküszik, ha kell.
Pollinó tábornok, őfelsége hadügyminiszerre, mondja:
– Sir Egmont nem jöhetett felséged elé, gyengélkedik.
– Ugyan. Nincs semmi baja annak. Aszt gyerekkorom óta ismerem, anyám bátyja és kardvágást képez a homlokán.
Hallgattak. Eszek úgy hallgatnak itt feketébe, hogy most még inkább egy temetést juttatnak észbe.
– Készült felséged elé, de gyenge még.
– Ugyan. Csak nem jön el a Bolondság Szigetekről ide, hogy nekem, elém legyen.
– No de – mondja ő – felség nem tudja, hogy a terv megváltozott, és ő elgyött ide velünk mégiscsak?
Derült csapás volt ez nekem az égből, mint a menykő!
– Mit mesél? – mondom én.
– Sir Egmont várja.
Most kéne futni, de körülfog a sok gyászoló rokonság, és elől megy a kopasz higdaló, mint az elhunyt lekközelebbi hozzámtartozója.
Ez az Egmont felismer. Esz biztos. Te jó Isten. És akkor kiüt a botrány, és amíg őfelsége kiment, addig talán máris lelőnek.
A parton egy motorcsónakhoz érünk.
– Tessék beszállni, felség.
Tiltakoznék, de húsz rendőr áll ott feszesen, és mind rámnéz. Ilyent csak rossz álomban vagy rossz ébrenlétben láttam eddig. A nagy motorsba mind beülünk.
– Hová megyünk? – kérdezem én, a Fülig Jimmy.
– A Yachtra. Megváltozott az eredeti program. Azonnal indulunk felségeddel Almirába, hogy elfoglalja a trónját.
No most jól nézek ki. Eddiggis nagy baj van. De most (folytatása következik).
HETEDIK fejezet—>>>