1
Lassan haladt a Honolulu-Star. Szingapur hatalmas kikötője közelinek látszott a mesebeli roppant burának tűnő porfátyol alatt, amely befedte.
– Most a legsürgősebbeket, mosolygó idegen – mondta Mr. Irving.
– Parancsoljon, felség.
A hajó korlátjának dőlve beszélgettek.
– Ön semmivel sem törődik. Királyok ezt így szokták.
– Akkor én már eddig is király voltam.
– Szilencium!
– Az mi? Szeretném én is mondani.
– Szilencium annyit jelent, hogy csend.
– Megjegyzem. Szaliceum. Ez is jó szó.
– Figyeljen rám, barátom. Százötven éve atyáról fiúra száll a Boldogság Szigetek trónja. Egyik hősünk kiverte onnan az első angol hódítókat, és a spanyol király akaratából azóta családunk a Boldogság Szigeteken uralkodik. Néhai Mr. Gouldról már említettem, hogy Istenben boldogult nagybátyám, Fernandez régensherceg volt. Nem szerettem őt, de fáj, hogy így kellett elmúlnia.
Fülig Jimmy hátán végigfutott a hideg. Eszébe jutott a rejtély, amelyet talán sohasem fog megoldani. Ki volt a halott, akinek kezét visszatolta a lepedő alá? Ki ölte meg Mr. Gouldot? Hová lett a szekrény? És mi volt ez az egész téboly?
– Azt akarom, hogy megjegyezze a legszükségesebbeket – folytatta az uralkodó. – Semmit sem tud a világról abban a pillanatban, amikor engem helyettesít. Ezt jól jegyezze meg. Semmit! Érti ezt, jóember? Nyolcéves koromig Almirában éltem. Almira a Boldogság Szigetek fővárosa. Azután Isten kegyelméből nagybátyám és nevelőm, aki atyám halála után régensherceg lett, Franciaországba vitt. Itt katonaiskolába jártam. Az utolsó két évben mint az angol király vendége főiskolai tanulmányaimat végeztem. Most váratlanul értem jött a régensherceg. Szingapurban bevárom anyám fivérét, Almira grófját, Sir Egmontot. Derék úr. Minden évben meglátogatott, akár Saint-Cyrben voltam, akár őfelségénél, Balmoralban. Szerencsére nincs Szingapurban, különben nem lehetne elvegyülni az emberek között, mert ő jól ismer. Jelenleg azonban Almirában van.
– Ha megengedi felséged, úgy én is felvilágosítom néhány lényeges tudnivaló dolgában.
– Nagyon kíváncsi vagyok.
– Családomról nem akarok beszélni. Felmenőkről vagy jót, vagy semmit. Bár az én őseim is kiverték annak idején ellenfeleiket, de nálunk csapszék esete forgott fenn, és az ilyen helyeken nem ildomos uralkodni.
– Ön impertinens, de mulatságos alattvaló.
– No lám. Viszont a Szingapuri alvilágban igen jó csengésű a nevünk. Keresse fel a barátaimat.
– Például.
– Például ott van a Tüskés Vanek. Az zseni. Tavaly úgy megrúgott egy postást, hogy még ma is tanulmányozzák a klinikán. Ennek mondja meg, hogy a Nehéz Fridolin üdvözli. Jelenleg Martinique-on van. Kérem, írjon fel mindent, ezek igen hasznos tudnivalók.
– Rendben van. Még be is tanulom szó szerint.
– Az lesz a legjobb. A Kopasztók klubjában az alelnökkel szívélyes viszonyban vagyok. Együtt időztünk a szumbavai fegyenctelepen. Pléhszeműnek hívják. Nyers, goromba ember, de engem szeret. Most jól jegyezze meg és írja fel: Batáviában a fogházfolyosón jobbra van egy lépcső, balra a foglár irodája, és a fal végig zöld olaj, sárga szegéllyel.
– Ez miért kell?
– Csak tessék írni, felség. Nagyon fontos. Ezt igazán tanulja be, mint valami versikét.
Mr. Irving mindent feljegyzett egy piros noteszbe, és elhatározta, hogy meg is tanulja.
– A Velőnek mondja, hogy menjen sürgősen hosszú útra, mert Adenben kiszabadult a Hobbó Fischer.
– Ezt sem értem.
– Majd ott helyben meglátja felséged, hogy ez mind okos dolog, csak jegyezze fel… Úgy.
– Köszönöm. Most menjen, és öltözzön néhai nagybátyám átalakított ruhájába. Jön a révkalauz hajója.
– Hoplá! Felség, ezt valaki ellopta Mr. Gould Fernandez kajütjéből. Okmányok.
És átadta a címeres szarvasbőr táskát. Őfelsége a belső zsebébe tette. Ezek Fernandez régensherceg diplomáciai levelezését tartalmazzák. És most nem érdekelte a diplomácia.
– Köszönöm!
– Felség! Használja jól ki az összeköttetéseimet! Szerencse fel!
– Önnek is, barátom.
Őfelsége kezet nyújtott. Fülig Jimmy szeretettel megrázta, és adott még egy utolsó bölcs tanácsot:
– De a legjobb összeköttetés az alvilágban mégis csak egy jól irányzott ökölcsapás. Ez aztán igazán kézenfekvő, felség…
2
Őfelsége, mielőtt a hajó kikötött, Fülig Jimmy tanácsára vásárolt egy elég tiszta, de kopott ruhát, egy pár kitiport cipőt, trikót és sapkát. Jimmy, igen hosszas rábeszélésre, nekiadta az altiszti revolvert és az ólmosbotot. Az utóbbi felől rövid szakoktatást tartott.
– A bal belső zsebbe tegye, felség, úgy, hogy a szíj felül legyen.
– És ez mire való?
– Hogyha baj van, kissé mozgatja a vállát, és akkor a hóna aljával megérzi, hogy helyén-e az ólmos. Ez egy nyugodt érzés. Az ember közvetlenebbül tárgyal a felekkel.
– Azután?
– Hát amikor komolyabb érvekre kerül a sor, az ember úgy tesz, mintha hanyagul vakarózna, a melle közepén kezdi, lassan a válla felé irányul ez a vakaródzás…
– De ez nem szép. Vakarózni!
– A külvárosban még nem zárja ki az általános műveltséget. Szóval ha a kapirgáló ujjak megérzik a szíjat, akkor suhi!…
– Mi az, hogy suhi?
– Nyolc napon túl gyógyuló, mintegy tizenkét centiméteres zúzott seb, véraláfutásos elszíneződéssel, helyenként a koponyacsonton kisebb repedések.
– Köszönöm.
– Szóval ugyanazzal a mozdulattal, amivel rántja, máris lecsapni a bottal! Éspedig úgy, mintha kalapot csapna a zsebéből a másik ember fejére.
– Szörnyű lehet ez az ütés. Esetleg halált is okozhat.
– Ilyen jó eredményre eleinte ne számítson, felség. A fő, hogy csak egy mozdulat legyen az egész. Így van a pisztollyal is. Rántás közben, még combmagasságból lőni.
– Tudja, jóember, hogy a verekedés, úgy látszik, éppolyan rendszeres és célszerű tudomány, mint a harcászat?
– Mindig arra kell vigyázni, hogy maga üsse az elsőt, felség. Ez nagyon fontos.
– A katonaiskola szerint is az a harcoló fél van előnyben, aki magához ragadja a kezdeményezést.
– És egy söröskancsót vagy széklábat. Aztán durr bele!
– Az mi?
– Olyasmi, mint a suhi, csak később gyógyul, és a sértett munkabírását erősen csökkenti… Mindig gyorsnak lenni!
– Napóleon szerint is a gyorsaság fél siker…
– Tüskés Vaneknek is ez a véleménye. Úgy mondja, hogy az nevet utoljára, aki először üt…
– Azt hiszem… ilyesmire nem kerülhet sor… Egy uralkodó mégsem mehet ilyen messzire a tapasztalásban.
– Azért nem árt az ilyent tudni. A karmatlai Radzsa is igen nagy úr, és szintén széttekintett egyszer álruhában Hongkong kikötőjében. Senki sem merte megérinteni, amikor megmondta a rangját. Na de amíg megmondta! … Ott mi volt! Egy ideges ismeretlen valamilyen okból odament az álruhás Radzsához, és hirtelen negyvenháromszor pofon ütötte, úgyhogy nem is volt idő bemutatkozáshoz. Azóta a Radzsa csak úgy megy végig a kikötőnegyedben, hogy hírnökök járnak előtte, akik szétkürtölik nevét és hatalmát.
Mr. Irving, miután partra lépett, elsősorban zsebre vágta a kezét. Ezt mindig is nagyon szerette volna. De hogy tehetne ilyesmit egy uralkodó? Különösen utcán. Amikor zsebre dugott kézzel elvegyült a Raffles Street áradatában, és nekivágott vaktában Szingapurnak, nyomban megértette, hogy az emberiség zöme miért nem készül az uralkodói pályára. Micsoda öröm! Két lábon járni az utcán, lökdösésben, egyedül!
Zsebre dugott kézzel!
Valaki nekiment, hogy a falnak tántorodott.
– Bocsánat – mondta az illető, és elsietett.
Először életében kutyába sem vették. Valaki rászólt, hogy ne bámészkodjon, a mindenségit, egy rendőr nem durván, de erőteljesen félretolta a kapitányság kapuja elől, mert éppen autó gördült ki az útra. Szemtelen utcai árusok az arca előtt rázogatták holmijaikat, egy bolt előtt valaki megragadta a karját, és százféle áru nevét karattyolta…
Csupa főbenjáró bűn…
De milyen gyönyörűség!
Kiült egy kávéház elé. Egyszerű, kispolgári hely volt, ahol néhány savanyú arcú ügynök, egy-két kiskereskedő és három japán díszműárus képviselte az üzlet esti forgalmát.
Vizes kávét ivott, olcsó süteményt evett hozzá, és úgy érezte, hogy ez volt életének legjobb ízű étkezése. A pincér is ott álldogált mellette, de az utcára bámult.
Később megkérdezte a királytól, hogy hajlandó-e betársulni egy fogadásához a vasárnapi lóversenyre? Kombinált fogadás, és ha öt futamból csak kettőt nyernek, már van min osztozni.
Inkább leereszkedő és pártfogó volt a hang, amelyen a pincér megszólította az ágrólszakadt fiút.
Őfelsége betársult a halmozáshoz, és amikor a pincér megkérdezte, hogy hová juttassa az esetleges nyereséget, azt mondta, hogy majd megírja Tahitiből a címét, de az sem baj, ha elosztja a szegények között.
Jó közérzete szinte mámorossá fokozódott, amikor a pincér tömören marhának nevezte őt. Először életében nevezték marhának! Ez is lehet öröm.
Fütyörészve haladt tovább a főútvonal áradatában.
Eddig nem is sejtette, hogy fütyülni is tud. Mikor fütyörészhet egy uralkodó? És hol? Az utcai automatáknál sorban megállt, és bedobálta minden aprópénzét, húzta a fogantyút, nyomta a gombot, míg végül százötven főnyi csődület kísérte egyik automatától a másikhoz.
Az emberek nem értették, hogy a buzgó fiúnak mi szüksége van negyven cipőfűzőre, húsz csomag gyufára, tizenegy doboz púderre, de ami a legkevésbé világos: miért dobat ki egy mérlegből tizenhét jegyzéket hiteles testsúlyáról?
– Hé! Fusson!
– Jön a rendőr – kiáltották többen is jóakaratúlag, mert a hibbantakat tisztelik Keleten.
– Hej! Mit csinál itt? Mi?! – kérdezte a rendőr.
– Mérem magamat.
– Na és? Talán elromlott a mérleg?
– Nem.
– Akkor mi a fenét rángatja folyton?!
– Hogy kiessen egy cédula.
– Gyűjti a súlyát?
– Szétküldöm az újévi üdvözleteimhez mellékelve ismerőseimnek.
– Hallja! Maga részeg? Hordja el magát!
– Jóember, ön nem olyan hangon beszél…
A tömeg hullámzásba jött, elsodorták a fiút, és a rendőr sehogy sem férkőzhetett közelebb… Jóindulatú ismeretlenek, akik éppen mellette álltak, szinte sorfallal vették körül, és vitték.
– Menjen, fiatalember – mondta jóakarói közül az egyik.
– Ne kezdjen a rendőrökkel – korholta szelíden a másik.
Ez jólesett neki. Szereti a nép.
Újdonsült barátai egy mellékutcába tuszkolták. Négyen voltak. Köztük egy vörös hajú, térdnadrágos, sápadt, vézna külsejű fiatalember.
– Csak menjen, barátom.
– Köszönöm, barátaim… Igazán jólesik, hogy féltetek. Derék emberek vagytok.
– Szóra sem érdemes – mondta egy kis kövér nyájas mosollyal, és otthagyták, miután udvariasan megemelték a kalapjukat.
A legközelebbi sarkon egy rúzs- és egy púderautomatát fedezett fel. Benyúlt a zsebébe…
És elhűlt. A pénztárcája hiányzott! Kétrészes bőrerszény volt. Egyik felén nyílt a bankjegyek rekesze, másikon az aprópénznek való.
Ötezer dollár volt benne!
Most már eszébe jutott, hogy a négy jótevő nem ok nélkül préselte… Az a sovány sörtehajú egy pillanatra mintha hozzáért volna a zsebéhez.
És biztosan kilopta a pénztárcáját. A címeres táska a belső zsebében megvolt. Érezték, úgy látszik, hogy hol a pénz.
Utánuk futott!
Először életében futott, de most nem érzett gyönyörűséget. “Ez hát a nép szeretete” – gondolta futás közben keserűen.
– Megállni! – kiáltott utánuk, amikor meglátta őket a sarkon.
A négy ember visszafordult, nyugodtan, tempósan.
– Mi van? – kérdezte a sörtehajú.
– A pénztárcám… eltűnt…
– Na és? Azt hiszi, hogy tolvajok vagyunk?!
– Maguk lökdöstek jobbra-balra!
– Vigyázzon a szájára…!
– Kérem… ha nem tudnák, hogy ki vagyok…
…Pontosan az történt vele, ami a Radzsával. A cingár, sápadt fiatalember pofon ütötte.
De hogy! Fejedelmi pofon volt! Az első pofon, amit életében kapott. De ennek nem örült.
A vékony kar boszorkányos lendületét nem is látta, csak valami tompa puffanással egyszersmind sok csillogó pont szökellt fel a szeme előtt, hogy fejjel a falnak repült, és fél térdre esett.
Fel akart emelkedni.
– Én egy…
A kis kövér botja végigvágott rajta, hogy őrjítő fájdalmat érzett a hátán, és egy rúgástól lerepült a gyalogjáróról.
– Nesze! Majd adunk neked! Meggyanúsítani a rendes embereket!
– Hálátlan fráter.
A négy ember befordult a sarkon, és…
És röhögve futottak, ahogy csak a lábuk bírta.
…Lassan feltápászkodott. Mindene sajgott. De talán a legjobban az fájt, hogy létezik ilyen mélységes romlottság, amilyenről eddig fogalma sem volt.
Egy rendőr állt mellette.
– Ejha! De ellátták a baját!
Az orrából vér folyt, és a szája sarka is felrepedt.
– Ellopták… a pénztárcámat…
– Mennyi pénz volt benne?
– Ötezer dollár.
– Elmenjen innen! Ha bolondot űz belőlem, hát megjárja. Ötezer dollár nem ilyen ficsúrok pénztárcájában van.
– Nézze, jó ember, most már úgysem csinálom tovább, én St. Antonio uralkodó főherceg vagyok.
– És kicsoda, ha józan? Mi?
– Kérem, vezessen a St. Antonio-palotába. Valahol egy dombon van a városon kívül.
– Ott ni! Láthatja innen, ha az utca végén a kis ház teteje fölé néz… De ezt a hülyeséget hagyja abba. Elég a viccből.
– Nem hiszi, hogy ezt komolyan állítom?
– Lehetséges. Már volt rá eset, hogy hülyére vertek valakit…
– Hagyja abba ezt a modortalan hangot, mert megjárja!
– Másképpen, hé! Mert aztán maga járja meg! Nézd csak! Igazolja magát!
– Ott fenn a palotában majd igazolnak.
– Hát ide hallgasson! Énnekem kötelességem minden bejelentett adatot ellenőrizni. De ha…
– Figyelmeztetem rá, hogy minden tiszteletlen szóért felelni fog!
A rendőr az ajkába harapott. Mit lehet tudni? Az ördög nem alszik.
– Menjünk – mondta csendesen -, de ha becsapott, hát megjárja!
A herceg ment elöl. Az orra vérét szárítgatta egy kendővel. A szívós bot ütésétől felrepedt hátán a kabát.
“No, ha ez herceg… – gondolta a rendőr – akkor én indián főnök vagyok.”
A St. Antonio-kastély dombon épült, és dús, őserdőszerű park fogta körül a krémsárga, csúcsíves épületet. A rendőr csengetésére egy lakáj nyitott kaput.
– A London square-i poszt vagyok. Ez az ember azt állítja, hogy a St. Antonio-kastélyban igazolják – mondta a rendőr, s a sáros szakadt ruhájú hercegre mutatott.
– Ide hallgasson, lakáj – szólt közbe nyugodtan, friss csengésű hangon a fiatalember. – Én St. Antonio uralkodó herceg vagyok. Aki ma megérkezett ide az én nevemben, azt megbíztam, hogy helyettesítsen…
A lakáj vállat vont.
– Nem érkezett ide ma senki.
A herceg idegesen toppantott.
– Eh! Hát akkor bizonyára még mindig a városban időzik az az ember a kíséretemmel!
– Ismétlem: nem értem, amit ön mond, fiatalember.
– Mára várták ide a herceget, és…
– Nem vártak ide mára senkit…
– Tudhattam volna, hogy mesebeszéd – dünnyögte lihegve a rendőr.
– Jól gondolja meg, lakáj, hogy mit mond, mert ezért felelni fog!
– Kérem, én nem ijedek meg az ön fenyegetéseitől, de biztosíthatom, hogy nem vártunk ide senkit. A kastélyban csak a kiszolgáló személyzet tartózkodik, és Mr. Greenwood tanár.
– Ember! Miért nem mondta azonnal! Greenwood! Ő jól ismert… Két hónap előtt az angol királyi udvarban fogadtam.
– Ma érkezett, és alszik éppen.
– Hozza ide! Keltse fel! Rohanni fog!
A lakáj elment. A rendőr habozva nézett St. Antonio hercegre.
– Ez az ember igazolni fogja, hogy ön… Mr. izé… uralkodó?
– Minden kétséget kizáróan.
– Hm… Hogy kerülhet egy uralkodó ilyen helyzetbe? Ilyen ruhában?
– Nem hallotta ön a napkeleti uralkodó, Harun al Rasid történetét, aki álruhában járt az alattvalói között?
– Nem szeretem a rajzfilmeket. Káprázik a szemem – felelte a rendőr kissé bizonytalanul.
– Ne féljen – mondta kacagva a herceg. – Önnek nem eshet bántódása. Kötelességtudó, ha kissé ingerlékeny is. Gyanakvása nem sért, ez a tulajdonság fontos egy rendőrnél. Megjutalmazom, és valami kisebb kitüntetést kap, mert mégiscsak utánajárt az ügynek…
“Kedves fickó – gondolta a rendőr -, akár hülye, akár uralkodó.”
– Mindenesetre jó lenne, ha igazolnák.
– Ne féljen, jóember. Greenwood igazol, és akkor kap az udvaromban egy pohár igazi angol sört.
“Bárcsak uralkodó lenne” – gondolta a rendőr, mert szomjas volt.
De a Gondviselés ezen a napon úgy akarta, hogy a tikkadt rendőr ne igyék a St. Antonio hercegek angol söréből. A lakáj visszatért, és egy ősz hajú, nyájas arcú urat előrebocsátott a kapuszárnyak között.
– Itt van az a bizonyos fiatalember, Mr. Greenwood.
– Halló! My teacher! – kiáltotta boldogan a herceg, és tárt karokkal közeledett a tisztes külsejű tanárhoz. – I am happy, Mr. Greenwood!
De a tanár nem viszonozta az örömkitörést, hátrahökkenten nyújtotta ki a karját.
– Mit óhajt, kérem?!…
– De… Mr. Greenwood… Mit jelentsen ez…
– A… azt állítja, hogy nem ismeri?…
– Honnan ismerném, kérem?… – hebegte a biológus ijedt jóakarattal.
A herceg egy pillanatig úgy érezte, mintha a koponyáját egy roppant, láthatatlan kéz feszítené a közepénél kétfelé, hogy szinte érezte a homlokát recsegni.
– Mr. Greenwood… – hebegte. – Mr. Greenwood…
– Igazán sajnálom fiam, mert kétségbeesettnek látszik, de csakugyan nem ismerem – mondta szomorúan. – Honnan kellene ismernem?
– Balmoral… ön Balmoralban volt két hónapja…
– Ez igaz! Várjunk csak!… És ott találkozott volna velem? St. Antonio főherceg környezetében?
– De hiszen én vagyok St. Antonio főherceg! Mr. Greenwood! Miféle tréfa ez?
A tudós eléje lépett, és hosszan, kutatóan nézte a szemét.
– Szegény fiú… Nem fáj a feje olykor?
– Mr. Greenwood! – kiáltotta sápadtan. – Ez a félreértés eloszlik egyszer, és akkor én önt felköttetem. Mert ön egy gazember! Egy hitvány gazember!
A lakáj és a rendőr egyszerre ragadták meg, de Greenwood rájuk kiáltott.
– Ne merjék bántani…! Szegény… elmebeteg.
Most valami egészen váratlan dolog történt.
A herceg zsebre dugta a kezét, és nevetett. Szívből, jókedvűen. Erre már a rendőr és a lakáj is részvéttel nézték, pedig olyan egészséges, derűs kacagás volt ez, olyan pajzán, tiszta, csengő hangsorozat, mintha felséges tréfát hallott volna.
– Mit nevet? – szólt rá idegesen a rendőr.
– Arra gondoltam, hogy nagyapám örök időkre megszüntette a bennszülöttek testi fenyítését. És én önt, Mr. Greenwood, Almira főterén akasztás előtt rinocéroszbőr korbáccsal addig veretem, amíg nem mondja el százszor, hogy: “Szegény elmebeteg!”
NEGYEDIK fejezet—>>>