VI.
Rue Forbin 41. Hatalmas, kórházszínű épület.
Esős időben, mikor a targoncák, a ládák és a daruk ázottan sivárkodnak, a kikötőben nincs munka. Egymás mellé terelt óceánjárók beláthatatlan acélnyája, kialudt kéményekkel, néptelen, ázott fedélzetekkel, pihenni látszik a basinekben, mint a karámban telelő lábasjószág. Ilyen napokon az utolsó ágyig megtelik az Asile.
Sándort az undor és a sírás fojtogatta és elcsigázottan az éhségtől, nem volt képes az ingyenleveshez hozzányulni. Fent a hálóteremben nyomoruságos lelkiállapotával lefeküdt egy keskeny, hosszú matracra és szeretett volna meghalni… Kialudtak a lámpák, csak egy letakart körte ég homályosan és halvány fénnyel glóriázza a szemközti falon megfeszített Krisztust, ahogy tárt karjai között lecsukló, megdicsőült arckifejezése haldokló, bölcs mosollyal virraszt e tizedrangú élők álombamerülő nyomorusága felett. Valahol sóhajtanak… Valaki köhög… A mellette lévő ágyban tíz köröm serceg a szakadatlan vakarózásban… Milyen multak és jövőtlenségek között rugja itt utolsó reflexgondolatait a sok tetszhalálba induló öntudat?…
…Egy lélekharang szomorú csilingelése jelenti be a valóságot, mely, ime, félhatkor valamennyi alvóra és minden álomra könyörtelenül elérkezett. A pokróc-szemfedők megmozdulnak… Mindenki felkel… Egymás mögé igazodva indulnak le a lépcsőkön… A libasor kiér az uccára, szétrajzik, a tüdők tágulnak, a hangok erősödnek, hajnal van! A dokkok felől friss tengerszagot hoz a szél, hajósziréna búg!…
Sándor már huszonnégy órája nem evett. Többször ismételt magában két merőben idegen hangzású szót: «dolgozni fogok… dolgozni fogok…»
És ment… A nap már szinte merőlegesen tűzött, ahogy déli irányba haladt és Sándor csak vánszorgott, szédelegve, gerendák és kötélcsomók között bukdácsolva, tikkadtan, ernyedten, szinte kilógó nyelvvel, kevés, lázas vére mintha két ököllel döngetné belülről a halántékait, apró pontok, táguló szines karikák táncoltak a szeme előtt, valami zúgott a közelben, amit nem látott, valami mozgott előtte, amit nem hallott, stráfkocsik, házak, horizont, tenger lassú forgással keringtek körülötte, de csak ment megcsukló térdekkel, ataxiásan, furcsa sietéssel, mint aki szeretne már megérkezni valahová…
…Egy nyers hang rivallt rá: «Travaill?!» És vitték dolgozni. Nem is tudta, hogy hol és hogy, egyszer csak rajta volt a zsák. Ahogy ráhelyezték, a szörnyű súly szinte a földig préselte, úgy érezte, hogy egy pillanatig sem lehet elviselni, hogy keresztülbukik fején a zsák és eltöri a csigolyáját. «Vitt! Vitt!» vijjogott rá az egyik contremetre és mintha raffinált boszorkánypróbát végeztetnének vele, egy keskeny padlón kellett felimbolyognia a veszteglő hajó peremére. És mikor levették róla a zsákot, olyan könnyű lett az irtózatos teher nélkül, hogy meg kellett fogódznia… Később már nem érzett semmit, elmult a tudatából idő és tér, már nem is ő vitte a zsákot, hanem ez a szörnyeteggé elevenedett teher hurcolta őt maga alatt védtelenül, tehetetlenül, ájultan, hová? meddig?… azt csak az Isten tudja és talán a Társaság…
…A villany kialudt… Valaki hortyogott. Úgy fájt egészben, mint egyetlen nagy seb és mint két hosszú sor ravatal: mozdulatlan testek pihentek a glédában álló ágyakon, ámpolnaszerű homályos világosságában a menhely gyenge éjjeli körtéjének, amely árnyékokkal satírozta a takarókra kirajzolódó puha, misztikus emberi körvonalakat… Forró volt és fáradt és mégsem tudott mindjárt elaludni… Furcsa szavak jutnak az eszébe: parkett… Galsworthy… tango… Lotti…
…Olyan valószínűtlen, hogy mindez most is van valahol, azon felül, hogy zsákok vannak, amelyek az állat a mellcsontra préselik terhükkel és furcsa, kaszáló lépésekre késztetik az embert… Jóleső zsibbadás kúszott fel a térdein, szemhéjai súlyosodtak, bizseregve, lassan süllyedt… süllyedt… és álomba búcsúzó pillantással még látta, hogy szemben vele a Megváltó őt nézi!…