Gyilkos?!

X.

Vasárnap elhatározta, hogy megpróbál a barna emberre rátalálni. Lement a Cannebièren, áruházak, bankok és utazási irodák mentén a régi kikötőig, amely olyan volt, mint egy négyszögletű tó, csak az ég felé meredő, hatalmas vastraverzek között közlekedő komp adta meg a kis mesterséges öböl tengeri kikötő jellegét. A térségen, amelybe a Cannabière ágazott, üvegfallal körülépített kávéházterraszok közönségét kutatta végig a szemével, de nem látta a barna embert. Innen indulnak ki hegynek fel a kikötőváros valószínűtlenül szűk utcái, melyekben egy madagaszkári falu dohos, ódon, túlzsúfolt légkörében élnek a kikötő lakói.

A nap csak a déli órákban, midőn merőlegesen tűz az égről, bocsáthat rövid ideig néhány sugárkévét a házak közé, ezért, míg a gyéren elhelyezett esti fények elő nem pislákolnak homályos üvegházaik mögül, állandó rosszszagú alkonyat ül meg mindent. Zöldséget, ruhát, halat, gyümölcsöt, közszükségleti cikkeket árulnak itt a világ minden fajtáját és nemzetiségét képviselő vásárosok, kofák, orgazdák. Az utcák legfelső pontjain állandóan működnek a vízcsapok és kis zuhatagok száguldoznak lefelé, a járdák mentén sebessodrú erecskékké keskenyedve, zöldség, csigahéj, pléhdoboz, gyümölcs és millióféle hulladékokkal rohannak tova. Egy ezerféle idiomával karattyoló tömegben rikácsolás, targoncanyikorgás, halbűz, a lecsapódó mészáros bárd, lacikonyhák olajfüstje; szagok és hangok ezerszólamú dús szimfóniájává egyesül. És ezen a himlőhelyes oldalán látta most meg csodálkozva és szorongva az élet arcát a báró. Már nem is a barna embert kereste, már saját magát kereste, úgy, ahogy Párisban elveszett önmagától, léhán és az élet felszínén halászgatva, a pillanattal kihunyó kedvtelések rózsaszínű taván… Egy kéz nehezedett hátulról a vállára. A barna ember volt. Haladtak a zsivajban és harsányan társalogtak.

– Ide hallgasson, volna egy ajánlatom, ami esetleg mind a kettőnket gazdaggá tehetne. Montecarlo közel van ide és ha lenne némi tőkénk a játékhoz, megpróbálnám a szerencsét. Álmatlan éjszakákon kigondoltam egy szisztémát, amely majdnem biztos… – mondta Sándor.

– Mennyi pénz kellene ehhez?

– Három, négyezer frankkal meg lehetne kezdeni és nyerhetnénk esetleg négy-ötmillió frankot is. – A barna ember zsebredugott kézzel megállt és maga elé nézett:

– Meg fogom szerezni a pénzt.

– És hol kapom meg?

– Legyen pénteken délben a tőzsde előtt.

…Másnap színházba vitte Pogány grófot és a lányát. Csendes utcán vitt az útjuk, tisztán hallotta háta mögött a magyar beszédet:

– És ha lemarad a Delej? – kérdezte Irén.

– Ki van zárva…

– De hiszen Párisban lemaradt.

– Nem akartuk, hogy győzzön. Ha Delej Párisban győz, akkor most nem fizetne tizenhatszoros pénzt és én nem kapnék egy millióra tizenhatot. Egy régi terv utolsó lépése a pünkösdi verseny. Vigyáztunk arra, hogy Delej szakértő előtt ne lovagolja ki az igazi formáját.

– És ezt szabad?

– Én négyszer mentem tönkre és mind a négyszer kevésbé becsületes eszközök áldozata voltam. A turfon tulajdonképpen ez az istállók mögött folyó harc az igazi küzdelem.

– És elhelyezted már a téteket?

– Hogy képzeled? Óvatosan, több helyen és verseny előtt egy nappal fogom lefogadtatni valakivel Nizzában. Ennyire óvatosnak kell lenni, mert ha a bukmékerek észreveszik, hogy erősen játszanak egy lovat, esik az odsz és nem adnak egyre tizenhatot…

Irén idegenkedve hallgatta. Az autó megállt a villa előtt…

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.