Gyilkos?!

XXVI.

A gróf senkit sem talált a kertben. Jean és Poli a szalónban volt. Egyenesen felment Irén szobájába.

– Most nincs semmink – mondta egyszerűen a lányának.

– Tudom – felelte Irén és maga sem tudta, hogy miért nem szomorítja el ez a valóság.

– Csak veled szemben érzem felelősnek magamat… Amivel ma elfutott a Delej, abból vehettem volna egy kis gazdaságot, élhettünk volna szerényen…

Megölelte Irént és inkább filozófiával, mint szomorúan nézett egy szines hímzett futót az asztalon…

Poli és Jean a kertben ültek, látszólag szomorúan és belülről szégyenkezve, hogy ezen a gyászos napon is ennyire örülni tudnak a saját boldogságuknak. Lejöttek. A gróf és Irén is lejött és most négyen egymással szemközt ülve, ugyanarra gondolva és másról beszélgetve csendesen, egy békés délutáni társaság benyomását keltették. Azután megérkezett Trimóczy. Fonyadt kifejezés ült az arcán és felöltőjének gallérját feltűrte, mintha fázna.

– Kérlek István – mondta temetői hangon a grófnak – közös katasztrófánk most már továbbra is összefűz minket.

– Nem értem. Hát a te részedre nagyon jól sikerült ez a verseny. – Szétmázolta a szivarja hamuját egy majolika törpe frigiai sapkáján, azután közömbösen folytatta. – Hiszen te vesztegetted meg Kribilt.

– Hogy mersz ilyen állítással…

– Én tárgyilagos ember vagyok. Ellenszolgáltatás nélkül hozzájutni más ember pénzéhez, ez részemről is olyan kevéssé normális törekvés, hogy semmiféle eszközt sem ítélek el.

– Nem kellene ugyan mentegetni magamat, ha te ezt feltételezed rólam, de a hölgyek miatt – rikácsolóan éles lett a hangja, hisztériásan kirángatott a belső zsebéből egy csomó fogadási bárcát – nézd meg! A vagyonomat vitte el a Delej! A vagyonomat vitte el!

Roger kanyarodott az autóval a kapu elé…

A gróf elhülve nézte a lapokat, amelyek olyan komoly összeg elvesztéséről tanuskodtak, hogy megingott benne a gyanú… Végre is, egy haldokló lázas szavai, ez minden alap…

– Bocsáss meg, kérlek – mondta a gróf, azután Jeanhoz fordult, mintegy kimagyarázva a történteket és ezt mondta franciául:

– A báró is hatalmas összegekkel fogadta Delejt.

Erre nagyon furcsa esemény történt. Roger leszállt az autóról, bejött a kertbe és odaállt a gróf elé:

– Gróf úr, én kétségbe vagyok esve – mondta a kétségbeesés minden látható jele nélkül.

– Miért van kétségbeesve Roger és főképp mi indítja arra, hogy érzelmeit ilyen közvetlen formában közölje velem?

– Az előbb azt mondta gróf úr, hogy minden pénzét a Delejre tétette velem, én ezt, úgy látszik, félreértettem, mert a Menelausz II-őt fogadtam meg… kétségbe vagyok esve…

A gróf, aki állítólag a világháború alatt lecsapódó gránátok közelében borotválkozott anélkül, hogy megkarcolta volna magát, most kiejtette a szivart a szájából.

– Ha ön elég merész ahhoz, hogy tréfáljon…

Roger szó nélkül átadta a bárcákat. A gróf nézte és közben négy lépést hátrált öntudatlanul, azután körülnézett csodálkozva és rekedten mondta – igaz… igaz… de közben nem hitte el és újra meg újra nézte az íveket. A nyertes ló neve állt rajtuk! Menelausz II! A gróf Roger vállára tette a kezét és hosszasan a szemébe nézett:

– Tulajdonképpen súlyos hibát követett el, Roger, de nemcsak megbocsátom, hanem hálás vagyok magának. Ha ugyan igaz az, hogy tévedésből tette ezt.

– Én sem hiszem, hogy tévedésből tette – mondta magyarul Trimóczy. – Amit az előbb mondtál, hogy Kribil szándékosan bukott és most ez a Menelausz II-re elhelyezett pénz azt mutatja, hogy legalább is a soffőr részese volt egy ellenem történt…

– Mi az, hogy legalább is?! – csattant fel a gróf és feléje ment egy lépést.

…Ebben a pillanatban olyasmi történt, amitől mindnyájan elszédültek, mint egy óriási légnyomástól és pillanatokra elvesztették kapcsolatukat térrel és idővel, mintha földöntúli jelenést láttak volna. A soffőr eléje toppant Trimóczynak, felkapta ökölbefogva a fogadási céduláit és tiszta, mélyenzengő magyar nyelven dörgött rá:

– Hazudsz, te hitvány, piszkos gazember! – és az ökle cédulástól belecsapott Trimóczy arcába, hogy az szinte ívbe repült az angolkert közepébe és mielőtt még felocsudtak volna, Sándor elkapta a felkecmergő alakot a nyakánál fogva és rárivallt:

– Én telefonáltam neked tegnap este Magyaróvár jelszóval Kribil nevében, azért tetted a pénzedet a Delejre, te aljas fráter, – a mellénél fogva ellökte és belerúgott, hogy a zuhanó Trimóczy mögött felszakadt a kapu és kipenderült az országútra.

…A jelenlévők szólni, mozdulni képtelenek voltak. A gróf tért először magához.

– Mindent értek. És már bocsánatot kértem ettől… – Trimóczy már eltünt, a gróf némi melankóliával nézett Sándorra. – Szóval maga magyar. Persze egyike azoknak a munkásoknak, akik csak hamis papirokkal tudnak elhelyezkedni…

Sándorban a férfihiúság tiltakozott az ellen, hogy levegye az inkognitóját, a végsőkig akarta vinni Irénnel a komédiát.

– Igen. Szirmay Sándor vagyok. Így hallgattam ki magyarul beszélő utasaimat – és Irénre nézett, aki úgy érezte, hogy elsüllyed szégyenében. Hisz akkor hallotta a Polival való beszélgetéseket.

– Nem leplezhettem le őket, mert magamat is le kellett volna lepleznem és nem volt semmi bizonyítékom.

– Ön természetesen részt kap a nyereségből és pedig nem csekély részt.

– Köszönöm a jóságát gróf úr, de nem fogadhatom el.

– De hát hogy képzeli? Semmi haszna se legyen abból a pénzből, amit az ön leleményességének köszönhetek?

– Gróf úr, én csak olyan pénzt fogadok el, amiért megdolgoztam. A leleményességemből nem kívánok megélni.

A gróf elkomorodott.

– Igaza van. Engem nagyon megbántott avval, amit mondott, de mégis igaza van… Azért remélem, ha erre többször visszatérünk, sikerül majd meggyőznöm, hogy igenis tehetek egyetmást az érdekében.

Irén hirtelen közbevágott:

– Ugy-e, ön volt az, aki betört a villába és megtámadta Fricket.

– Én voltam. Meg kellett akadályoznom, hogy ő menjen be Nizzába. És úgy éreztem, hogy rászolgált a fenyítésre.

Mikor a gróf Polival és Jeannal a házba ment, Irén visszamaradt egy pillanatra és a kezét nyujtotta.

– Sokszor volt kénytelen hallgatni, hogy bántom magát. Ne haragudjon. – Sándor hosszasan megcsókolta a kezét, felnézett és azt súgta:

– Szeretem…

– Ne gondoljon rám… Vagy ha gondol rám, sajnáljon… Én egy szerencsétlen nő vagyok – mondta Irén és eltünt a kapualj sötétjében…

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

5 − kettő =