Gyilkos?!

XI.

Egy délelőtt váratlanul megérkezett báró Trimóczi Lajos, az exkluziv bálokról közismert Loló az ő egyéni férfibájával. Kövér, gyerekarcú fiatalember volt, túlvidám és feltűnést kedvelő, aki állandóan azon fáradozott, hogy szellemes ember hírében álljon, ezért harsogóakat kacagott a saját tréfáin. Pogány gróf vendégül látta a villájában. Úgy látszott, hogy régebbi heves udvarlását folytatta azonnal és Irén szívesen fogadta a társaságát, de inkább mulatságból, mint érdeklődésből. Sándor kínjai megsokszorozódtak. Féltékeny volt a báróra.

Egy reggel a tenniszpályára vitte őket. Összeszorult a szíve, ahogy elnézte a hófehér ruhákat, lendülő raketteket. Gyermekkora óta nagyon szeretett tenniszezni. A pályával szemben az autó mellett állt egy bódé, ahol frissítőket árultak. Ide jött játék után Irén és a báró. Sándor a volán mellett ülve, minden szavukat hallotta, ahogy magyarul beszéltek, ők viszont abban a hitben, hogy a mellettük ülő soffőr francia, nyugodtan társalogtak a legintimebben:

– Ne tréfáljon velem, Irén – mondta Trimóczy. – Szeretem és boldog lennék, ha feleségül vehetném.

– Már mondtam, hogy most még nem tudok válaszolni.

– Nem való magának ez a túl változatos élet. Én nagyrabecsülöm Istvánt, de nyugtalan ember, hazardőr és éppen azért, mert zseniális, állandó veszélyben forog a vagyona.

– Én bízom az apám terveiben – hazudta nobilisan.

– A lóverseny már nagyon okos embereknek vitte el mindenüket.

– Akkor még mindig ráérek férjhezmenni – mondta Irén féltréfával. Loló nagyon elkomolyodott. Mikor az autó hazafelé vitte őket, újra rátért a témára:

– Meg lehet győződve róla, hogy mindig boldogan fogadom, ha nekem nyújtja a kezét.

– Ma patetikus hangulatban van, Loló.

– Mindig, ha magával vagyok.

Loló aznap délután nagyon csúnyán viselkedett. A kertnek egy fákkal fedett részében meg akarta csókolni Irént. Irén, talán először életében tett egy durva mozdulatot, midőn eltaszította magától a heveskedő bárót és megvetéssel mondta:

– Úgy látszik, nem szabad tréfálni magával. Vegye tudomásul, hogy terhemre van a szerelmével és soha sem leszek a felesége.

A soffőr nem látta a történteket, de mikor előjöttek, a két arcról leolvasta, hogy körülbelül mi történt. Útközben valahogy kibékültek, Loló mentegette magát, Irén tréfával enyhítette a bántó elutasítást, úgy, hogy egy óra mulva nyoma sem látszott a történteknek, csak a nagyon figyelmes szemlélő vehette észre, hogy Loló tréfálkozása, gyengéd modora, már nem fakad szívből.

Később sokszor kerültek egymás mellé Irén és Sándor, mert a grófnő szorgalmasan tanult autót vezetni és ezért legtöbbször Sándor mellé ült a soffőrülésre.

Irén egyszer elhatározta, hogy leereszkedik hozzá. A soffőr éppen egy utcára hívta fel alázatos tisztelettel a figyelmét a grófnőnek, amely utca ama soffőri nevezetességgel bírt Marseillesben, hogy tilos volt rajta behajtani. Ebből az alkalomból a grófnő így szólt:

– Maga marseillesi, monsieur Roger?

– Nem.

Meghökkent ettől a rövid választól. Fantasztikusnak tünt előtte, hogy a soffőr elutasító is lehet vele szemben. A grófnő közömbösséget erőltetve, elfordult. Sándort kaján vágy fogta el, hogy kizökkentse Irént látszólagos közönyéből.

A lejtősödő, nagyforgalmú utcán fokozott sebességgel, egyenesen nekizúgott egy eléje kanyarodó villanyosnak… A kalauz rémülten érezte, hogy későn fékez, egy öreg bácsi két kézzel a fejéhez kapott… Irén ösztönszerűen, görcsösen karolta át a soffőrt és az utca minden mozgalma megállt egy másodpercre, ahogy a négy kerékfék felsikoltott és a kocsi rövid csikorgással csúszott valamelyest, majd közvetlenül a villamos előtt letapadt az aszfaltra. Egy másodperc mulva már tovább morajlott az utca. Sándornak illatos lehellet csapott az arcába s a nyaka köré fonódott kar ernyedten, megszégyenülten hullott le. Közömbösen mondta:

– Nyugodt lehet grófnő. Ezzel a pompás amerikai fékkel nem történhet hiba.

Irén nyers haraggal ellensúlyozta előbbeni gyengeségét:

– Ilyen tempóban nem lehet menni a városban! Ez nem fordulhat elő egy jó soffőrrel!

Sándor csendesen, de lenézéssel felelt:

– Ha nem lennék jó soffőr, akkor most egyikünk sem maradt volna életben, grófnő.

– Kérem, ne vitatkozzék velem!

– De vitatkozom! – mondta kihivóan és először nézett élesen a szemébe Irénnek. Irén elhalványodott, elfordította az arcát és orrcimpái remegtek a felháborodástól.

…Ebéd után Sándor levette a bőrkabátot és felment a grófhoz. Tudta, hogy azonnal elküldik. Mindegy. Igy kellett tennie.

– Mit óhajt, Roger? – kérdezte a gróf.

– A grófnő bizonyára szólt…

– A lányom? Nem mondott semmit. – Egy pillanatig nézte a soffőrt, várt, hogy mond-e valamit, aztán tovább ment és szokása szerint dúdolgatott.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.