Gyilkos?!

XXVII.

Délelőtt megjelent a közjegyző. Összehívták a cselédséget, a család a kert közepén ült és a fekete szalónkabátos közhivatalnok felolvasta Kribil végrendeletét.

– A huszonötezer dolláros életbiztosításomat – olvasta fennhangon a közjegyző – Roger Durieuxre, a gróf soffőrjére hagyom, az egyedüli emberre, akit szerettem.

Sándor a közjegyző elé lépett és fennhangon a következőket mondta:

– Kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy én a huszonötezer dollárról lemondok, Kribil bármilyen feltalálható rokona, vagy ha többen vannak, rokonai javára.

Az emberek elhültek.

– Nincs jogom hozzá, hogy beleszóljak a dolgaiba, – mondta a gróf atyailag – de hát egy ilyen óriási összeget…

– Gróf úr, nálam az összeg eredete legalább olyan fontos, mint a nagysága.

A gróf megint hosszan nézte, azután bólintott:

– Állandóan a legnagyobb ostobaságokat csinálja és mindig igaza van. Maga az első ember, aki imponál nekem. – Miután távozott a közjegyző és a cselédség, Sándor ott maradt állva.

– Kérem, gróf úr, gondoskodjon soffőrről, mert holnap elhagyom az állásomat.

– Most már nem merek ellentmondani magának – felelte a gróf, – igazán sajnálom és ha bármikor tehetek önért valamit, nagyon fogok örülni…

…Ezalatt egy finom külsejű ősz úr szállt ki a St. Charles pályaudvaron a milanói gyorsvonatból. Határozatlanul nézett körül a morajló, idegen város küszöbén és szorongó, boldog izgalommal sietett lefelé a sok-sok széles, fehér lépcsőfokon, amely a hatalmas pályaudvar előtt gyönyörű szobrok között vezet le az úttestig. Szirmay báró volt ez az ősz ember, egyfolytában utazott éjjel-nappal Budapestről, miután megkapta Jankovics sürgönyét. Most szorongó, izgatott boldogsággal vágott neki az ismeretlen nagyvárosnak, ahol talán már percek mulva meglátja halottnak hitt fiát…

A francia soffőrök ijesztő tempójában rohant vele a taxi Pogány gróf villájáig. Elől a kertben nem talált senkit… A ház mögül hallott hangokat, arrafelé indult. Sűrű repkényfalak között vezetett a szép, sárga kavicsos út. Az ösvény torkolatánál egy terebélyes fa árnyékában feketéztek a villa lakói. Éppen akkor lépett elő civilruhájában Sándor. Az öreg báró, ahogy az út végén kibukkant előtte ez a látvány, dermedten megállt és egy pillanatig elsötétedett előtte minden.

A fia! Sándor!

Egy hatalmas cserjétől félig elfedve állt és nem mert tovább menni, össze akarta magát szedni annyira, hogy legalább egy hangnak, egy lépésnek ura legyen…

– Hát mégsem gondolja meg magát, kedves uram? – kérdezte a gróf.

– Megmaradok az elhatározásom mellett – mondta Sándor. Egy pillanatig állt, aztán határozottan folytatta: – …és miután nem mint soffőr vagyok itt már e pillanatban, gróf úr: én megkérem a leánya kezét.

Talán még nagyobb csend következett, mint mikor magyarul szólalt meg ugyanezen a helyen. Irén úgy érezte, hogy most meghal! A gróf Sándorra nézett és rövid gondolkozás után halkan, szinte szomorúan így szólt:

– Mindenképpen méltóvá tette magát arra, hogy fellépjen, mint kérő egy grófi házban, de látja, fiam, vannak áthidalhatatlan szempontok, örök törvényszerűségek, amelyek miatt ön soha nem lehet Pogány Irén grófnő férje…

Egy ismeretlen úr jelent meg ezeknél a szavaknál a társaság előtt és nyugodtan közbeszólt:

– Kíváncsi vagyok, hogy miféle szempontok alapján nem lehet a férje az én fiam egy Pogány grófnőnek?…

– Édesapám!

…És már átölelve tartották egymást és talán sírtak is mind a ketten: Sándor és az édesapja. Irén még nem értette, mi történt, még nem fogta fel az újabb meglepetés jelentőségét, de hirtelen valami jóleső melegség támadt benne és bár nem tudta, miért, mégis úgy érezte, hogy most már jó lesz minden…

*

…Gyönyörű szép erkélyei vannak a Negresco Hotelnek. A fehérszínű épületen szénfekete rácsok veszik körül az erkélyt, közepükön gömbölyű aranyozott díszekkel.

Egymást átkarolva tartották és nézték a víz síma, kék tükrét, amit éppen a kéksége miatt azurnak neveznek. Sándor elgyónta nagy futását Páristól, találkozásáig Jankovics Miklóssal. Irén kacagott, csúfondárosan összeborzolta a férje haját és ezt mondta:

– Oh! Te futóbolond!…

Megcsókolták egymást. A kaszinó előtt berregve emelkedett fel a kis hidroplán és a hegy mögött éppen lemenőben volt a nap duzzadt, ibolyaszínű korongja… Egy lobbanással elmult a csúcs mögött… Ők még mindig ott álltak az alkonyi panoráma felett, mozdulatlanul, egy csókban, egymást átkarolva.

VÉGE.

A VILÁGVÁROSI REGÉNYEK KIADÓVÁLLALATA

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5406-40-9 (online)
MEK-12481

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.