Gyilkos?!

XII.

A kikötőnegyed hegynek siető utcáit legmagasabb pontjuknál keresztbe szeli végig a Rue de la Mure, a kikötő páriáinak Montmartreja, Kurfürstendammja, Broadwaya és Ringje egyszemélyben az örömök és mulatságok utcája, egy ócska, kopott, sokszínes világítású, zajos, keskeny utca, ahol ma is valóságos életét éli a ponyvaregényekből és mozivásznakról ismert valószínűtlen világvárosi bűnök legszélesebb skálája: orgyilkosok, kábítószer-csempészek, leánykereskedők és légionisták, akik csapatostul vonulnak fel duhajkodni a közeli Forte Saint-Jean citadelláiból. A Rue de la Mure mindkét oldalán kis bárok vannak egymás mellett, színes gyöngyfüggöny bejárók mögött citerák, keleti sipok, hegedűk és dobok bábeli kakofóniája szüremlik egymásba végig az utcán. Lampiónok, vörös bárpolcok, gyékények és mindenféle színű nők teszik exotikussá ezt a környéket.

Kribil, a zsoké, ha csak tehette, itt töltötte el az éjszakát. Mestersége és keresete után ott lett volna a helye a belváros kávéházaiban, de őt különös hajlamai ide vonzották, ebbe a furcsa, mocsárgőzös, színes sárba, ahol az italok egyformán durvák, olcsók és rosszízűek voltak. Egy magas bárszéken ült, absintot ivott és tompultan merült bele a zsivajba. Mellette egy kövér, bozontoshajú távolkeleti nő ült, vastag hizelgéseket mondott Kribilnek és ölelgette.

Éjféltájban egy előkelő külsejű finnyás ember jelent meg a bárban. Idejébe került, amig érzékei annyira hozzászoktak e kaotikus benyomásokhoz, hogy jövetele céljával tudjon foglalkozni. Miután körülnézett, egyenesen Kribilhez ment, karjánál fogva ellódította a szerecsen hölgyet és odaült a helyébe.

– Jó estét! – mondta és mereven a szemébe nézett Kribilnek. A zsoké visszanézett rá, bárgyú tekintetének minden kutató ravaszságával.

– Maga harminc éves elmúlt, nem soká lovagolhat már. Egy üzletről van szó, amivel végkép a gazdag emberek sorába kerülhet.

– Link dolgot nem csinálok – mondta a zsoké.

– Ezen a versenyen maga mindenképpen csak link dolgot csinálhat. Mindenképpen csalás, amit csinál. Már pedig, ha valaki csal, azt azért teszi, hogy mennél több haszna legyen belőle.

Kribil nem tiltakozott, kifejezéstelenül bámult a padlóra, a szembogara már felfelé rezdült a pillái mögé és nyirkos, hideg keze anélkül, hogy arra nézne, révedezve nyúlt egy ujabb teli pohár után. Bár magyarul beszéltek, doktor Frick, mert ő volt az új vendég, halkabbra transzponálta a hangját, mintha nagy titkot közölne:

– Csodálatosan szép a grófnő. – A múmia arc összerándult, a bágyadt szemek alattomos gyanakvással néztek oldalt és felfelé doktor Frickre, aki nagyot kacagott és megveregette a zsoké vállát:

– Látom én azt régen barátom, hogy maga halálosan odavan azért a remek nőért, akire még ránézni sem tartja logikusnak… Pedig a gróf mindenét magának köszönheti és kicsoda maga náluk? Cseléd!… Maga összelovagolt nekik egy vagyont és ez a fehér páva keresztül néz magán, mint egy ablaküvegen.. Az életét kockáztatja értük, a csontjait töri össze, hogy ők duskáljanak a pénzben… Nézze, ott a tulsó oldalon ül a soffőr, még ő is különb ember a háznál, mint maga… Vajjon ki lehet az a barna ember, akivel beszél?…

…Sándor átvette a négyezer frankot:

– Köszönöm. Bizzon bennem. Érzem, hogy az élet adósom pár százezer frankkal…

– Nézze azt a két embert, nem ismeri őket?

– Dehogy nem. Az egyik a gróf titkára, a másik a zsoké. Vajjon mit csinálnak ezek együtt?

A citera és a síp nyekergett, éleshangú köveket ütöttek egymáshoz, gőz, füst, röhej és lárma telepedett a helyiségre… Kribil már alig látott, mintegy gépiesen hallgatta a titkár gúnyos szavait:

– Aztán látod, te buta Kribil, végül, ha megöregszel, majd adnak neked valami kegyelemkenyeret… amiért alázatosan előszobázhatsz havonta.

– Mit akar?!… Ne lázítson, hanem mondja ki, mit akar!

– Ha pünkösdkor lemarad a Delej, gazdag ember lehetsz, mert ötmillióval megfogadná neked valaki a Menelausz II-őt…

Frick, mint maga az ördög suttogta egész közelről, bántó gúnnyal:

– Milliomos leszel és ők koldusok.

…Csrrr! Kribil markában összeroppant a pálinkáspohár, cserepek zuhantak a földre és a nyirkos, hideg kis tenyérből sűrű, fekete vércseppek hullottak az absint-tócsába.

– Menjünk innen valahová… – mondta rekedten Fricknek és az arca olyan zöld volt, hogy szinte világított.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.