Gyilkos?!

II.

A báró huszonkétéves volt. Gazdag mágnáscsalád gyermeke, akit tanulmányainak elvégzésére küldött a családi tanács Párisba és egyetemi polgár volt a Sorbonneon. Kifogástalan eleganciával öltözködött és részint egy konzervatív angol főnemes, részint egy intelligensebb parkettáncos benyomását keltette. Leveleiben soha nem hallgatott előadásokról és meg nem történt vizsgáiról számolt be kimerítő részletességgel. Dúsgazdag szülei bőségesen látták el pénzzel és Sándor nyugodtan mulasztotta egyik egyetemi félévet a másik után.

…Maga mögött hagyta az ámuló hotelszemélyzetet és ment fel a szobája felé. Kedves barátja jött le a lépcsőn, Jankovics Ferenc, a kőhidai Jankovicsok közül a junior. Odahaza, mint úrvezetők, közösen hódoltak az autósportnak, de Páris, ez az országnyi város valahogy elválasztotta őket.

– Halló Feri! – kiáltotta Szirmay.

– Szervusz! Egy ügyvédhez jöttem ide. Bajok vannak a vizumom körül.

– Hová utazol?

– Newyorkba, pajtás. Egy kis hiba történt a vagyonnal. Tönkrementünk…

Sándor füttyentett, azután röviden igy fejezte ki az ügyről támadt véleményét:

– Gyere be a szobámba és igyunk konyakot. – Pillanatnyilag Jankovics sem látott jobb kivezető utat szomorú helyzetéből és rövidesen együtt ültek Sándor szobájában ketten, illetve hárman, mert az üveg Hennessy-gyártmányt is nyugodtan a társasághoz számíthatom.

– Szóval, tönkrementetek?

– Úgy van. És nem tudtunk sehonnan új alapot kölcsönkapni a talpraálláshoz.

– Miért nem fordultatok az apámhoz?

– Nézd, Sándor. Eddig szigorúan szót fogadtam az utasításnak, hogy tanulmányaid érdekében elhallgassam előtted a való helyzetet. Én azonban ismerem a te tanulmányaidat és most már azt tartom a leghelyesebbnek, ha te is számolsz a tényekkel: a mi szüleink együtt mentek tönkre. Az édesapád azt hiszi, hogy csak egy pár vizsgád van hátra és nem akar megzavarni a tanulmányaidban, ezért eddig titokban tartották előtted a helyzetet és előteremtették a pénzt, hogy tanulhass. De én tudom, hogy egymásután mulasztod az egyetemi féléveket és abban a hitben, hogy még mindig dúsgazdagok vagytok, előkelően szórod szét ezeket a keserves pengőket…

…Sándornak egy arcizma sem rándult, de belülről valami jeges mozgás érzésével áradt szét a rémület a mellkasa közepéből. Mintha lehalkított rádióelőadást hallgatna, úgy érkeztek hozzá személytelenül a hangok.

– Vállalnom kell ezt a kellemetlen szerepet, hogy én mondjam meg: teljesen tönkrementetek velünk együtt. Csak a jó Isten tudja, hogy az apád, az a hős, milyen áldozatok árán küldi neked a pénzt, hogy kényelmesen és gondtalanul tanulhass…

A sok megivott konyak forrósága lassan, bizseregve ereszkedett alá a fejéből, hogy hirtelen józansággal, szörnyű nyomással jelenjen meg agyában a merev valóság.

…Meddig ült ott úgy, mit mondott még Jankovics? Nem tudta. Egy közeli templom harangütései riasztották fel halálos merengéséből, odament a tükörhöz és megnézte magát, mert úgy érezte, hogy hófehérre őszült. Nem őszült meg, de a haja kuszáltan állt szerte, mintha markolászott volna benne, a szeme eszelős tekintettel süppedt árnyékos üregébe…

Jankovics elaludt. Közömbös arca oldalt dőlve pihent a karosszék támláján. Most végignézte az otthoni leveleket és minden grafológiai tudás nélkül is látta, hogy levélről levélre bizonytalanabb vonásokkal beszél hozzá a szeretett kéz és világosan érezte, hogy a tartalmuk nem morálprédikáció, hanem egy elmerülő, küzködő ember finoman lehalkított segélykiáltása. És ő közben még egy vizsgát sem tett le! Verni, rúgni, átkozni tudta volna magát és csak arra gondolt folyton, «ezért meg kell bünhődnie… ezért meg kell bünhődnie». Nyolcszáz frank készpénze volt. Felvette a kabátját, a kalapját, körülnézett és néhány tárgyat tett az aktatáskába, a többi holmiját otthagyta a hotelszámlára…

…Körülnézett a szobában idegenül, elgondolkozva, mintha a múltjától búcsúzna, nesztelenül felnyitotta az ajtót és kilépett az elhagyott folyosóra, azután sietett le… Esett és a szél hűvös cseppeket csapkodott az arcához, ahogy megállt a hotel kapujában. Valaki futott le a lépcsőn, Jankovics volt.

– Sándor!

Szemébe húzta a kalapját, kilépett a kapun és ment. Irtózatosan szégyelte magát, nem akart beszélni, nem akart magyarázni, nem akarta Jankovicsot látni és sietett. De a barátja hajadonfővel utána jött és megint kiáltotta: Sándor!… Futni kezdett és mikor hallotta, hogy a másik is fut, nekiiramodott, befordult a sarkon és rohant! Rohant! Még messziről, elhalóan hallotta a panaszosan hangzó kiáltást: «Sándor!» Aztán elmult minden emberi hang, csak az eső neszelt és a félelmesen zúgó szélben lengtek a lámpák, csikorogtak a cégtáblák.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.