Gyilkos?!

III.

Lotti egy gyöngyökkel kivarrt papucsot vágott a szobalány fejéhez, azután leült reggelizni. A szobalány, ahogy általában a fejéhez vágott holmikkal tenni szokta, a papucsokat elhelyezte a garderobe-szekrény legalsó polca alatt, majd lemérte a fürdővizet, hogy megfelel-e az előírt huszonnyolc foknak. Sándor ezalatt a szalónban ült és minden meggyőződés nélkül nézegette egymásután az illusztrált lapokat, majd beszólt a másik szobába:

– Lotti!

– Mondtam, hogy azonnal jövök, csak reggelizem, megfürdöm, ruhát próbálok és felöltözöm. – Ez a biztatás nem nyugtatta meg a várakozót, de mert a papucsdobálásban Lotti olyan demokrata volt, hogy nem tett különbséget báró és szobalány között, Sándor jobbnak látta várakozni. És mivel a türelem rózsákat terem, nem egészen másfél óra múlva megjelent Lotti rózsákkal hímzett kimonójában, előkelően, mint valami díszpáva és kezét az összes reggeli krémek illatával csókra nyújtotta. Sándor a végén kezdte el mondanivalóját:

– Dolgozni fogok, Lotti.

– Hogy maga milyen vicceket talál ki néha!

– Hallgasson meg, drágám, nem akarok hosszú meséket elmondani, tehát sürgönyhéjban, szüleim tönkrementek, vagyonom nyolcszáz frank. Adjon nekem egy év időt, én újra visszaszerzem azt, ami elveszett és eljövök magáért.

– Nem értem, hogy mit kér.

– Ne töltse be a helyemet egy évig. Úgy tudom, hogy a kereskedők az ilyesmit opciónak nevezik. Maradjon hozzám hű.

– Az opcióba még belemennék, de a hűséggel nagyon megköti a kezemet. Higyje el, én szeretem magát, Sándor, de a váráshoz nem csak szeretet, hanem tőke is kellene.

Miután Lotti belátta, hogy kísérletei a sírást illetőleg sikertelenek, egy mély sóhajt intonált és lehajtotta a fejét, miáltal hasonlatossá vált egy Louvreből közismert mitológiai festményhez. Sándor elment és maga sem tudta, hogy miért, határozottá vált benne az a tudat, hogy Lotti eddig már sokszor megcsalta.

Mindenfelé rikkancsok kiabálták az utcán: «Bestiális kegyetlenséggel megöltek és kiraboltak Biancourtban egy özvegyasszonyt!»

Elhatározta, hogy vakon belerohan a sorsába. Elutazik valahová, mindegy, hogy hová, csak el Párisból, csak nem Magyarországra. És ha éhenhal, ha elzüllik, csak a megérdemelt végzet éri utól. És már olcsó cigarettát vett és már állva reggelizett egy bisztróban és már el is kezdte nagy buzgalommal a szegény emberek életét, avval a túllendületes kezdeti energiával, ami a határozatlan egyéniségű, képzelődő embereket annyira jellemzi.

Tehát el Párisból! Vett egy újságot és kiment a legközelebbi pályaudvarra. A pénztárosnő mélységesen meglepődött, mikor így szólt be az ablakon:

– Kérek százhúsz frankért egy jegyet.

– Hová?

– Mindegy.

A jegyre rá volt írva: Lyon-Perach.

…Még nem szokta meg az erős cigarettát és szédült a feje. Azután kibontotta az ujságot és megpróbálta figyelemmel kísérni a biancourti dráma egyes részleteit… Egy féltékeny motorszerelő, aki az anyósát okolta családi tragédiájáért, éjjel rárontott az öreg asszonyra, több fejszecsapással megölte és elvitte magával az anyós ötezer frank készpénzét, középtermetű, haja dióbarna, ovális arcú, utoljára bőrkabátban látták…

…Emberek szálltak be, azután fütyültek és ahogy a lassú indulásban elosont mellette Páris, érezte, hogy közeledik feléje egy zavaros, ismeretlen szürke gomolyag, amiről ijedt bizonyossággal sejtette, hogy az Élet.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.