Gyilkos?!

XIII.

Hirtelen sűrű, zuhogó, viharszerű zápor paskolta végig az utcákat, negyedóránként változott az ég arca, hol derült kékre, hol tragikusan sötétre. Néha a nyár órákra eltünt és a nyilt tengerről begomolygó köd burkolta fojtogató homályba a várost. Ehhez az időhöz stilszerűen érkezett meg a grófi villába Poli, a szeszélyes, össze-vissza fecsegő bohém úrilány. Irénnel való barátsága, a keszthelyi zárdában eltöltött tanulóéveiben szövődött. Tulajdonképpen szegény lány volt, régi bécsi katonacsalád gyermeke. Az apja vezérkari ezredes, régen meghalt és Poli egy rokonuknál lakott Párisban, iparművészetet tanult. Nem volt kimondottan szép, sőt, a nyári idény alatt néhány szeplő is dísztelenkedett pisze orra körül, de kedvességével, természetes bájával, kedvence volt a társaságoknak.

– Te! Óriási titkaim vannak! – kezdte első napon, miután egyedül maradtak.

– Gyere, körülviszlek autón a városban, közben elmeséled.

A soffőrnek csak ennyit mondtak, hogy vigye őket a főbb útvonalakon. Ellátták magukat cigarettával s csokoládébonbonokkal, azután megkezdték a “gyónást”. Természetesen magyarul, hogy a soffőr ne értse. Először Poli mesélt egy híres festőművészről, bizonyos Jean Cobartról, aki beleszeretett, akibe ő is halálosan szerelmes.

– …Mikor megmondtam neki, hogy azt hiszem, nem közömbös előttem, egyszerűen átkarolt és megcsókolt. Tegnapelőtt hirtelen elutaztam Párisból, egy sor írást sem hagytam neki, csak eltüntem. Ha szeret, akkor megtalál.

– Hogy találhatna meg?

– Nem tudom. Ha nem talál meg, akkor csalódtam benne, különben is hiszem, hogy van sors. A sors láthatatlanul és hallgatagon virraszt az életek felett és úgy történik minden, ahogy ő akarja.

Irén szeme véletlenül a szélvédő melletti autótükörre tekintett és egy komoly, szomorú fejet látott, dacosan, keskenyrezárt ajkakkal: a soffőrt!

– És nem is írsz neki?

– Nem. Annak jeléül, hogy elutazásom pillanatában is gondoltam rá, vettem neki egy kurta fapipát és minden sor írás nélkül otthagytam számára az Opera-kávéházban, ahova járni szokott. A pipa oldalába befaragtattam, hogy: Jean Cobartnak – Poli.

Visszafelé Irén beszélt:

– Váratlanul megérkezett Trimóczy Loló. Szerelmes belém.

– És te?

– Ki nem állhatom. Tegnapelőtt utazott vissza Nizzába.

– Ez minden?

– Ez… – mondta és mereven hallgatott.

– Irén, neked titkod van! Egész biztos, hogy titkod van. Azonnal tessék megmondani!

– Hát megmondom. Félek ettől a soffőrtől.

– A soffőrtől?… Jaj! Most már én is félek tőle! Majdnem felszaladt a járdára…

– Furcsa, rövid hangon beszél velem. Régen el kellett volna küldeni, egyáltalán nem tiszteletteljes.

– Tulajdonképpen, ki ez a soffőr?

– Nem tudom.

Mikor leszálltak az autóról, Poli figyelmesen megnézte a soffőrt, összerezzent és elsápadt. A kertbe félrehívta Irént.

– Te… Én azt hiszem, megismertem a soffőrt…

– Megismerted?

– Igen. Tudod, ki ez az ember? – és megijedt maga is, úgy, hogy vacogva mondta: – Lumière… A biancourti gyilkos!

Irén majdnem elájult.

– Biztos vagy ebben?

– Nem. Csak az ujságokban láttam a képét…

– Három hete lépett be hozzánk.

– Akkor történt a gyilkosság! – És megint csak álltak tanácstalanul, rémülten, egymásra meredve.

– Mit kellene…? Szóljunk a rendőrségen?

– Nem… Egyelőre nem. Hátha nem is igaz, nem szabad meghurcolni egy ártatlan embert… – mondta Irén bizonytalanul.

*

…Jean Cobart egy levelet kapott az Opera-kávéházba, amelyben ez állt:

“Tisztelt halandó!

Ez úton értesítem, hogy Poli Marseillesben van és ön iránti szerelmét attól teszi függővé, hogy saját erejéből a nyomára akadjon. Már csak azért is jól teszi, ha a viszontlátásnál nem hivatkozik jelen soraimra. Poli pontos cimét mellékelem, zárom soraimat s maradok a rólam elnevezett iróniával: A sors.”

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.