V.
Kora reggel érkeztek Marseillesbe. Az elhagyott utcán alig lézengett egy-két járókelő. Rongyos ősz ember sietett el mellettük, hosszú drótra fűzve nagy csomó ráját vitt, amelyek, mint hófehér tüdők csüngtek alá rezegve.
– Itt a dokkon majd könnyebben kapunk munkát – mondta a barna ember biztatóan. Egy hosszú utca végén már le is értek a dokkokra. Sándor még mit sem tudott arról, hogy a dokk egy külön, furcsa kis ország, mesterséges toldaléka a földnek a szabad tenger felé, szokásai, szabályai törvényszerűek, bár csak hagyományok, de épp olyan kötelezőek, megszeghetetlenek, mint hajdan az ősrengeteg le nem írt törvényei voltak. Mindenható ura a dokknak a Társaság, láthatatlan, ismeretlen, inkább fogalom, mint valóság és azokban a hatalmas kőépületekben székel, amelyek fölé aranyozott betűkkel áll kiírva: «Transatlantic», «Mediterraine»… Ő adja a munkát, a betegsegélyt, meteorológiai jelentéseitől függ a napi kenyér sorsa. Ez a rengeteg, döbbenetes reális látvány: acél, beton, szénkupok, óceánjárók, láncok és ládák, egész utcák, bérházak, autógarázsok, minden ráépítve a tengerre, mesterséges talajra, gránittal kiverve, aszfalttal leforrázva, lüktető roppant zajban: ez a dokk!
Elértek a Place de la Jolieterre. Itt gyülekeznek a munkások. Hatalmas térség, se fű, se fa nincs rajta, a földje fekete és keményre taposott.
Jönnek a munkafelügyelők. Itt nem szokás tolongani, jelentkezni, mindenki áll nyugodtan. A barna embert felvették, de Sándornak még mindig túlságosan fínom külseje van, fitymálva elhaladnak mellette. A barna ember csak ennyit mond:
– Este a menhelyen! Rue Forbin 41. – és ment és Sándor egyedül maradt. Kimerülten kószált az utcákon… A rikkancsok lelkendezve harsogták, hogy a rendőrök nyomában vannak a biancourti tettesnek…