IV.
A báró útikálváriája nem tartozik szorosan véve történetünkhöz, tehát csak röviden regisztrálom, hogy megérkezett Lyonba, ahol rövidesen elfogyott a pénze. Fillér nélkül kódorgott az aránylag zajos és forgalmas Bellecouron, ázott és fázott a keze, tisztátlan gallérja szinte fojtogatta, mert a szükség nála is először a higiénia törvényeit bontotta meg. Hosszú, hosszú kisvárosi körutakon bolyongott, tehetetlenül és szomorúan nézve jobbra-balra. Ahogy bealkonyodott, maga nem tudta miért, elindult a Fourviére-re. Ez egy hegy volt, ahová meredek, rossz szerpentin-utak vezettek fel.
Innen fentről még szomorúbb, még lehangolóbb volt ez a rengeteg város, a háborgó két folyóval, a színtelen házak között ágaskodó gyárkéményekkel, közepén egy nagy lapos gyakorlótérrel. Egy lélek sem járt arra, az erősbödő eső félelmetesen neszelt a régi római sírokra és Agrippa kőfejére, amit egy vén jezsuita ásott fel az ókorból… Leült egy padra és elaludt…
…Csuromvizesen ébredt fel. A zsebébe nyúlva, szétmállott cigaretták között kaparászott az ujja. A mellette lévő templom egyik árkádja alól hatalmas, barnaarcú ember emelkedett fel. Sándor nyomban látta, hogy «szintén» csavargó. Az idegen megszólította:
– Honnan jön?
– Párisból, – felelte sipoló, szinte hangtalan rekedtséggel. Az eső elállt, de a felhők ugyanolyan piszkosszínű mozdulatlansággal terpeszkedtek a város felett, mint tegnap. A barna ember régi csavargó volt, tapasztalt és fölényes, aki Sándorban nyomban megsejtette a tehetetlen kezdőt. Együtt mentek lefelé a szerpentínúton, kegyszerkereskedések, koldusok és zöldségárusok sorfala között.
A csavargó, vagy ahogy Sándor elnevezte magában: «a barna ember» bíztatta, hogy majd elmennek koldulni. A Tilsitti-parton, szemben a zsinagógával, leültek egy padra és beszélgettek:
– Lemegyek Marseillesbe munkát keresni. Kikötőben mégis könnyebb. Maga nem jön? – kérdezte a barna ember.
– Én csak terhére lennék. Nem tudok koldulni.
– Azért csak jöjjön. Az is ér valamit, ha az ember nincs egyedül. – Sándor most az átélt testi és lelki kínoktól abba a filozófiai stádiumba jutott, mikor az ember kezdi már sejteni, hogy mindenképpen csak van valahogy, a lénye érzéketlenül igazodik sivár, új életformákhoz és már azon vette észre magát, hogy ernyedten bandukol az országuton, a csúszós latyakban, a barna ember mellett és több kilométert tettek meg Avignon felé.