XXIII.
Jean és Poli kedves ismerősökre akadtak és ezeknek a kedvéért Nizzában maradtak másnap estig. De Irénnek a közelgő verseny miatt már nem volt türelme, tehát megmaradt az eredeti tervnél. Mikor Sándort ott találta az autó mellett, mintha mi sem történt volna, már a régi parancsoló hangján kérdezte meg:
– Miért vittek a rendőrségre?
– Kihallgattak, mert a gyilkossal együtt hordtam zsákot a dokkon.
Zsákot hordott! Megint úgy érezte, hogy nevetséges ez az izgalma, amivel állandóan elveszti a talajt maga alól egy olyan ember miatt, aki zsákot hordott, aki tulajdonképpen egy szolga. Gyors tempóban tüntek el a kilométerkövek… Messziről már látszott a touloni hadikikötő, már kivehető volt az acélbordák csillogása.
A kanyarnál befordultak a város irányába, ugyanekkor szemben egy másik autó jött szabálytalanul és hirtelen felbukkanva, Sándor nagyot rántott a kormányon, az autó, amely a forduló miatt szerencsére le volt fékezve, aránylag kis sebességgel leszaladt az útról… A hűtő nagy puffanással nekivágódott egy fának. Szerencséjük volt, hogy nem zuhantak az árokba. Semmi bajuk sem történt. Sándor kiugrott és kiemelte Irént. A másik autó elszáguldott. Irén annyira meg volt ijedve, hogy egy szót sem tudott szólni, leült az árok szélére és szívére szorította a kezét. Sándor megvizsgálta az autó orrát, amely teljesen be volt zúzva, úgyhogy a szétgörbült hűtő mögött a meztelen motor látszott, de szemmelláthatólag az is sérült állapotban. Hogy helyben kijavítsa, arra gondolni sem lehetett.
– Most mi lesz? – kérdezte Irén és körülnézett a barátságtalan alkonyi tájon.
– Vagy száz lépésnyire innen, van egy fogadó, ott megvárja a grófnő, amíg autót rendelek Toulonból.
– Hát menjünk. – Irén erősen megüthette a térdét, mert nagyon biccegett.
– Ha megengedi, így könnyebb lesz – mondta a soffőr és egy mozdulattal két karjára kapta Irént, úgy vitte. A lány szólni sem tudott. Megrémült, de nem mert ellenkezni. Aztán elmult a rémülete. Bár nagyon szégyelte magát, lehunyta a szemét és úgy érezte, hogy boldog. Mert kötelességének tartotta, hogy a soffőrnek könnyítse a terhét, még át is karolta a nyakát. Sándor nagyon kellemesen érezte magát Irénnel a karjaiban és olyan áhítatosan hordozta ott az országúton, gyöngéden szorítva, mintha valami vallásos szertartást űzne. Azután hirtelen ráhajolt a lány ajkára és nagyon megcsókolta. Irénnek nem volt annyi ereje, hogy védekezzen, még annyi ereje sem volt, hogy ne adja vissza a csókot, hogy ne szorítsa magához két karjával Sándor barna fejét.
Azután ellökte magától és leugrott a földre. Egy elcikázó kerékpáros járőr gyanakodva fordult feléjük a másodperc alatt… Egész besötétedett, Sándor utána ment az imbolygó árnyéknak, de lehullt a karja, mikor az elcsigázott nő lihegő hangját hallotta:
– Őrültség!… Ne merészelje!… – És zokogva, bicegve futott a fogadó felé.