XVIII.
A szalónban a rendőri bizottság végezte a munkáját, amely jelen pillanatban abból állott, hogy a gróf által felajánlott hideg felvágottakat fogyasztották jó étvággyal. A nyomozás már kezdő stádiumban holtpontra jutott, mert a detektivfőfelügyelőnek egyik kihallgatott sem tudta megmondani, hogy ki volt a betörő és szerinte ez nagyon megnehezítette az eredményes nyomozást, de azért nem kedvetlenedett el, különösen, miután több pohár konyakot is megivott.
Ezalatt egy igen hosszu és rendkivül sovány fiatalember jelent meg a villa kapujában és miután gondosan megnézte a számot, belépett. Ez a fiatalember első pillantásra elárulta, hogy külsejére nézve művész. Bársony kabátban és lavalier nyakkendőben volt, a fején hatalmas, szürke panamakalap, minek ellentétjeképpen valószínűtlenül keskeny, fekete bajuszkát viselt. A villában járatlan idegen vesztére a hangok irányába igyekezett és éppen a szalonba lépett be kopogtatás után. A detektívfőnök, meg akarva szolgálni a villásreggelit, buzgalommal csapott le rá.
– Magát még nem hallgattuk ki! Neve?
– Jean Cobart.
– Foglalkozása?
– Festőművész. – Kedves mosollyal és szolgálatkészen felelt, ami még szigorúbbá tette a detektívet.
– Mit tud a betörésről?
– A betörés az a módja a vagyonszerzésnek, amellyel egy vagy több ember megkísérli valamely magántulajdon jogtalan bitorlását erőszakos úton.
– Hallgasson! Mit tud ön arról a betörésről, amely ma éjjel ebben a villában történt?
– Pontosan annyit, amennyit ön majd erről elmesél.
– Szóval tagadja, hogy maga követte el?
– Feltétlenül.
– Tehát voltak bűntársai? Ha nem maga követte el, akkor bűntársai voltak. – És diadalmasan körülnézett. – Hol töltötte az éjszakát Jean Cobart?
– Napóleonnal és Éliás prófétával kártyáztam.
– Figyelmeztetem, hogy a hatóság gúnyolása súlyos következményeket von maga után.
– Fenntartom a vallomásomat. Én azt álmodtam, hogy az égben vagyok és nevezett tanukkal lórumot játszom.
– Utoljára kérdezem: hol töltötte az éjszakát?
– A vasúton. Tíz perc előtt érkeztem meg Párisból. – A detektívfelügyelő arca megnyúlt. Ebben a pillanatban lépett be Poli, mikor meglátta a festőt, halkan felkiáltott:
– Jean!
– Poli! Hogy tehette ezt velem?
– Jöjjön! Jöjjön! Kint a kertben mindent elmondok. – Mialatt mentek, Jean visszaszólt a detektívnek:
– Majd később visszajövök, akkor kérdezhet még egy párat – mondta Jean és ezzel el is tüntek a bizottság szeme elől, de nem mentek a kertbe, hanem még ott a csukott ajtó előtt összeborultak egy csókban…
A bizottság délfelé távozott, hogy kihallgassák a szanatóriumban ápolt koronatanut: doktor Fricket. A gróf, mert ez már szokása volt, nyomban meghívta a festőt, hogy legyen a vendége, amíg Marseillesben tartózkodik.
Különben a betörés szenzációját elhomályosította a küszöbön álló verseny. Két nap választotta el őket a nagy eseménytől.
Hogy ott találják még a rokonokat, elhatározták, hogy verseny előtt egy napot töltenek Nizzában, illetve Montecarlóban és a versenyre visszajönnek. Kora reggel a gróf magához hivatta Rogert.
– Maga értelmes ember, Roger. Rövid ideje van itt, de nagyon meg vagyok elégedve magával. Be fog menni Nizzába és a bukméker irodáknál lefogadja a szerdai lóverseny harmadik futamában Delejt. – Egy írást adott át. – Itt vannak legépelve az utasítások, hogy hol, mennyit és hogyan fogadjon. Érti?
– Igen.
– A fogadási összegről csekket ad, amit a maga aláírására az én számlámról kifizet a bank. Délután négykor indul el Nizzába, valószínűleg a grófnőt is viszi. Megértette?
– Igenis, gróf úr.
– Ha jól végezte a dolgát, meg fogom jutalmazni.
Délután Sándor előállt az autóval. A társaság búcsúzott a gróftól.
– Az én autómban csak ketten férnek el, fordult Irénhez Trimóczy, de mielőtt Irén felelhetett volna, Poli, aki mélységesen megértő volt, máris közbevágott:
– Jean meg én megyünk magával! Én imádom a sportkocsit!
Trimóczy csak nehezen tudta udvarias mosolya mögé gyűrni dühét. Irén már be is szállt Roger mellé, mert még mindig szorgalmasan tanulta az autóvezetést. A két autó elindult.