1
Sorakozó!
Nagy részük holtrészegen tért haza, és néhány órát sem aludt, most mégis pillanatok alatt öltöznek, a sáros, piszkos cipőket gyorsan áttörölik, és mire a napos káplár berúgja az ajtót, hogy szokásos reggeli véleményét közölje az egész lusta szemét bandával, addig már nagy részük a derékszíjat csatolja.
A trombita elhal, a század az udvaron áll, és a kapitány néhány búcsúmondat után “Indulás!”-t vezényel. Azután “Jobbra át”, majd elindul lován a tiszt, magasba villan a kardja, a zenekar rázendít egy indulóra, és a peloton harsány dallal kikanyarodik az utcára…
Közben már régen megjött a parancs, amelynek alapján “Latouret őrmester leváltja a menetbe beosztott Larnac altisztet, és útközben mint állandó járőrparancsnok teljesít szolgálatot.”
Latouret őrmester szerette az Oran környékén dúsan termő, vörös pinard bort, megszerette a Ford St. Thérèse-t és a veterán harcos nyugalmát, de most mégis boldogan ment a távoli helyőrség fészkes poklába, mert keze alatt lesz Galamb… Pályafutásának szégyenfoltja, altiszti tekintélyének letörője, ez a vigyorgó suhanc, ez a gyalázatos színlelő, akit ő meg fog tanítani… Nom du nom.
Pillanatnyilag azonban a vigyorgó suhanc a vörös kereszttel díszített ponyvás szekér árnyékos belsejében aludt, makkegészségesen, de minden előnyével a betegállományba helyezett katonának. Szívből sajnálta ezt a szegény Latouret-t. Öreg, megcsontosodott katona, de nem rossz fiú.
Így menetel a század. Este lesz, azután ismét reggel. Csak mennek…
Galamb kinézett hátul a ponyva hasadékán. Mögötte, de jóval messzebb, az utóvéd menetelt, gépfegyveres öszvérekkel. Kissé távolabb bennszülött csoportok bukkantak fel és megint eltűntek a homokdűnék mögött.
A legionárius nem szereti ezeket a portyázókat, akik a reguláris csapatokkal együtt járják a sivatagot, és megtelepszenek a helyőrségek közelében. Rendetlen horda, a harc csak a zsákmány miatt érdekli őket.
A kocsi előrészén át látszott a sivatagban menetelő század hosszú emberkígyója. Végtelen sárga halmok között, iszonyú melegben, sehol egy foltnyi árnyék, csak a vakító Szahara krémszínű porfelülete és lágy vonalú hullám… hullám… ameddig a szem ellát, mindenütt sárga hullám…
Az orvos az egymás mellé halmozott kininzsákokon egy pokrócot terített végig, és aludt… Most talán meg lehetne nézni a tárcát…
Nem… Amíg nem tudja, mi van benne, addig nagyon kell vigyázni. Tessék… Egy katonát hoznak, rángatózik… habzik a szája, véres foszlányok rezegnek minden hörgés után… Lefektetik. Az orvos álmosan ugrik fel. Hideg tömlőt a fejére… De úgyis vége!!… Valószínűleg tüdőembólia… Egy ér megpattant… Arcát, kezét szürke por lepi.
– Fini… – motyogja a köpcös orvos, és sörtés, rövid nyakát töröli egy kendővel…
Délután négyre elérik az első oázist. Hosszú fütty. Az ezredorvos sanda szemekkel nézi a kocsiban a makkegészséges katonát.
– Kérem, főorvos úr – jelentkezett Galamb váratlanul -, szeretnék beállni a sorba, de parancsban van, hogy így utazzam. Nem adhatnám át a helyemet egy gyengébbnek? A vállsebem már igazán nem akadályoz.
– Majd intézkedem – felelt nyájasan a főorvos. – Derék elhatározás… Azt hiszem, a hadnagy úr vállalja majd a felelősséget azért, hogy felcserélje a helyét egy invalidussal…
A hadnagy napiparancsba vette, hogy a teljesen felgyógyult 40-es közlegény helyét a kórházszekéren egy gyengélkedő vegye át, és a 40-es közlegényt szolgálattételre, menetelő szakaszához vezényelték…
2
Végre… A gyorsan hűlő szaharai éjszakában mindenki a köpenyébe burkolózott, és távolabb, a portyázók táborából messze világítottak a keszrasütéshez szolgáló, tüzes kövek. A kürtös takarodót fújt.
Végre… .
Galamb elindult, egyedül a ritkás pálmatörzsek között, hogy valamelyik nyugodalmas helyen megnézze a tárcát. A pálmakoronákon majmok visongtak, és megszámlálhatatlan kabóca zürrögött mindenfelé.
– Megállj, bajtárs! – kiáltotta utána valaki.
A gróf úr volt. Csak nem lesz megint valami akadály?
– Mi az, méltóságos úr?
– Ne csúfolj… Tőled nem vártam el. Ez, ez… a többiekhez méltó.
– Egészen komolyan mondom, hogy ez nem csúfnév. Olyan előkelő vagy, öregem, hogy magam is azt hiszem, valami főúri családból származhatsz.
– Hát a származásom… – A hosszúkás, finom arc elkomorodott. Magas homloka, amely kétoldalt a halánték felett érdekesen kopaszodott, különös ráncokba húzódott, és nagy, tiszta, kék szeme a távolba nézett.
– Szeretnék valamit mondani neked… Te más vagy, mint a többiek… A költőt is megérted, talán én is őszinte lehetek…
Galamb kedve ellenére mondta:
– Csak tessék… légy oly közlékeny, és mondj el mindent… bár most…
– Én lengyel vagyok, Lukewitzből származom. Tizenöt éves koromban feltaláltam egy gépet…
Galamb sóhajtva ült le melléje egy kőkoloncra. Hiába, már ez így van. Na… Most meghallgathatja ennek az úrnak a drámáját.
– Az igazi nevem Spoliansky, és… Mit gondolsz, ki volt az apám?
– Szabadsághős. Első Pál cár kivégeztette…
– Közel jársz, de nem…
– Nézd… Rajtad látni, hogy nemes vér folyik az ereidben. Valld be, hogy megölted azt a nőt… vagy ismerd be őszintén, hogy elkártyáztad az ezred zsoldját, mint gárdatiszt, szóval mondd el a hangosfilmedet, s feküdjünk le…
A gróf úr sóhajtott. Bánatosan megcsóválta a fejét, és felállt.
– Nem. Mégsem mondom el… Neked sem… Ne haragudj…
– Igazán nem sértettél meg – felelte Galamb, alig leplezett örömmel, és Spoliansky egy nagy sóhajjal elballagott a tábor irányába… Az egyik lábát kissé húzta maga után… Biceg vagy mi?
Eh, nem fontos!
Kiment az oázis széléig, ahol már por lepi a bokrokat vastagon. A végtelen homoktenger, mintha valódi óceán volna, ezüstfehér színben terül el a holdfényben.
Körülnézett… Messze volt mindenkitől. Egy későn nyugvó kakadu rikoltott, néhány béka kvartyolt a némaságban, és nagyon távolról a portyázók zümmögő énekkórusa szüremlett feléje.
Tenyérnyi holdfény tűzött át a karcsú palmyrák koronája között. Ez éppen alkalmas világítás ahhoz, hogy olvasson. Elővette a tárcát. Egyszerű bőrtárca volt, amilyen milliószámra akad mindenfelé. A tárcában sok mindenféle volt. Elsősorban tizenötezer frank papírpénz. Néhány nyugta, sok névjegy. Azután egy újságkivágás. Féloldalas hír, bekeretezve vörös ceruzával:
“MEGRENDÍTŐ CSALÁDI DRÁMA A NEMRÉGEN
HAZATÉRT DR. BRÉTAIL HÁZÁBAN
Tegnap este véres esemény színhelye volt Oran előkelő villanegyede, a Boulevard Bonaparte. Dr. Brétail agyonlőtte a feleségét, Corot kapitányt és önmagát. Dr. Brétail nemrég tért haza a Niger vidékéről, ahová a szerencsétlenül járt Russel kutatót kísérte mint a nagy tudós titkára. Dr. Brétail hazatérése után feleségül vette a tragikusan elhunyt tudós özvegyét. A rendkívül szép asszony valamikor énekesnő volt, és csak Russel kedvéért hagyta ott a színpadot. De Oranban, ahol Russelék nagy társadalmi életet éltek, még szerepelt olykor a jótékonysági estélyeken az egykor ünnepelt színésznő. Ilyenkor híres dalát, a »Si l’on savait«-t énekelte… “
Si l’on savait!…
A dal a halott melletti szobában! A dal, amely folyton szólt, és nem énekelte senki!
Tovább olvasott.
“…A szerencsétlenül járt Russel magántitkára, dr. Brétail, a tudós halála után nőül vette az özvegyet, és úgy látszott, hogy boldog házaséletet élnek, míg tegnap este bekövetkezett a véres családi dráma.
Csak két lakáj tartózkodott a házban, és mindkettő ugyanúgy meséli a történteket. Dr. Brétail úton volt, azt hiszik Algírban, és Mme Brétail vendégül látta Corot szpáhi kapitányt, a népszerű úrlovast. A lakájok állítása szerint Corot kapitány máskor is megfordult a házban Brétail távollétében. Este tizenegykor történt a dráma. A szalonban teát szervírozott az egyik lakáj. Brétailné a zongoránál ül, és a »Si l’on savait«-t énekelte. Ekkor váratlanul megjelent az ajtóban Brétail! A lakáj két lövést hallott, egy sikolyt, egy zuhanást. Corot kapitány és az asszony átlőtt fejjel buktak le. És mielőtt a szolga megakadályozhatta volna, dr. Brétail is halántékon lőtte magát. Mire a mentők megérkeztek, már egyikükben sem volt élet…”
Galamb cigarettára gyújtott. Eszébe jutott a ház. A poros szoba és a furcsa nő, az anyajeggyel…
“…Jogos vagy jogtalan féltékenység? Ki tudná eldönteni – folytatta a hír. – Lehet, hogy a Russel mellett átélt expedíció szörnyűségei viselték meg dr. Brétail idegrendszerét, vagy talán az érdekes asszony, aki nemcsak kezén viselte a háromszög jelét, hanem a szívében is, valóban fellobbant: először néhai férje titkárjáért, most pedig Corot kapitányért? A kérdésre pontos választ nem kaphatunk. Annyi bizonyos, hogy Oran társadalmát érzékeny veszteség érte, és a szörnyű dráma…”
A cikk közepéről egy fénykép nézett rá… Furcsa, érdekes fejű, szép asszony, összenőtt, sűrű szemöldökkel és csodálatosan kifejező, szomorú szemmel.
Egyszer csak valahonnan nem is messziről, zümmögve felcsendült az ismert finom női hang:
“Si l’on savait…”
…Néhány másodpercig mozdulatlanul ült.
…Az éjszakai légáramlástól kissé egymáshoz súrlódtak a pálmalevelek, halk zörejjel… És a szöveg most dúdolásba ment át… Kétségtelen… Ugyanaz a hang!
Felugrott!… a hang irányába ment, de az éneklő zümmögés különös módon távolodott… Az ördög játszik vele… Most tisztán hallja: “Si l’on savait…”
Néhány fa mögül kiért a sivatag peremére.
Dermedten állt meg!
Istenem…
Egy homokdűne tövében, a Szaharában, ott ült a nő! Az imént még az újságból nézett rá! Megvilágította a hold. Fehér lovaglóruhában volt, parafakalapban, és hótiszta rajta minden! Világosan látszik nagy, bánatos szeme, kissé sűrű, összenőtt szemöldöke… Egyenesen Galambra néz, mosolyog és dúdol:
Si l’on savait… Si l’on savait…
Határozott léptekkel, de nem futva, elindul a nő felé.
Ez most lassan felállt. Lovaglóbotjával ütögette a csizmáját, és elindult…
A mindenségit! Ha a homokdombok mögött eltűnik… Most már futni kezdett. Ezt mégiscsak el kell intézni egyszer, ezekkel az örökös kísértetekkel. Hát már sohasem hagyják békén?
Megkerülte a dombot.
Semmi…
De mintha nagyon messziről jönne, talán az ötvenedik dombhullám távolságából… Halk, lágy alt hangú bölcsődalnak hangzott a melódia.
Galamb leült, és idegesen fütyörészett. Úgy, ahogy az ember elhagyatott sikátorban önmagát bátorítja ilyesmivel. Mert ez mégis túlzás, kérem. Lássuk be.
Azt már meg se kísérelte, hogy utánamenjen a látomásnak. Csodálatos, de igen távolról énekel a hölgy…
Csak abban téved, ha azt hiszi, hogy egy Harrincourt az ő kedvéért idegösszeroppanásban fog meghalni.
Azért a mindenségit ennek a dúdolásnak…
Idegesen rágyújtott.
Hogy kerül egy nő ilyen városi öltözékben a sivatagba? A század csak látta volna a végtelen síkon, ha valaki errefelé utazik? Mit sétál ez itt 45 fokos melegben, ilyen könnyedén, a Szahara közepén? És ki lehet?… Élő ember nem… ez már valószínű… Eddig ugyan nem hitt a kísértetekben, de ezután kénytelen lesz vele… Majd rajta is úgy röhögnek, mint öreg matrózokon, amikor előadják hasonló élményeiket, de a tengerrel kapcsolatban. Még szerencse, hogy ő nem mesélheti majd el élményeit, mert rövidesen “hivatása közben ért baleset” következtében meghal. De ilyen dalolásokat éjszaka nem fog rendezni. Ez marhaság. Ezek őnagysága tempói… Igazi női dolog. Agyonlövik, mert szpáhi kapitányokkal flörtöl, erre idegen férfiakat nem hagy nyugton… Mit akar tőle? Bántotta ő?…
Egyszerre olyan közel, hogy úgy érezte, mintha kinyújtott karjával megfoghatná, feltűnt a daloló kísértet… És hangosan, messzehangzóan énekelt!
A holdfény csalóka távlata ellenére sem lehetett ötven lépésnél messzebb… Utánavetette magát.
Most megvagy!
Hopp…
Egészen határozottan látta, ide a domb mögé futott. Megkerülte. A nő nem volt ott…
Si, l’on savait… – hangzott nagyon távolról…
…És ezzel bizonyossá vált, hogy nem ember. Ilyen közelről egyszerre ennyire eltávolodni, azután ismét ötven lépésről dalolni… De a csizmája nyoma itt világosan kirajzolódik a porban…
Követte a nyomát.
Határozottan látszott a bemélyedő sarok és talp körös-körül a porban. Hohó! A kísértet őnagysága lába belenyomódik a porba? De hiszen akkor súlya van! Térfogata! És éppúgy rakja egyik lábát a másik után, mint a többi halandó… Ilyen kísértetet az öregapja sem látott… Akkor ez valami svindli, és ilyesmit ő kikér magának…
A nyomok visszatértek az oázis felé… De most…
Elhűlten állt!
…Egy homokdomb után, ahol rövid sík rész következett, megszűntek a nyomok.
Egyszerűen megszűntek!
Hát ilyen még nem volt!
A nyomok véget értek a homokterepen, két domb között, a szabad síkon, mintha mondjuk felrepült volna a hölgy. Az utolsó két lábnyom tisztán látszott, de tovább semmi, csak a sima por…
Ezek után nem törődött tovább az üggyel. Kérem. Tudomásul veszi, hogy kísértetek igenis vannak. De milyen csinosak!
Leült ismét a bokrok közé, és tovább kutatta a tárca tartalmát. A kísértettel feladta a játékot. Őnagysága nyert!
…Egy levél volt benne. Monsieur Henry Grisonnak címezve. Sürgetik benne, hogy intézkedjen gyorsan az “ügyben”, mert “Kalimegdán nem várhat tovább ősznél…” Hm… – gondolta Galamb. Kalimegdán úr majd elszalad, ha nem vár, mivel őszig Grison úr nem intézkedhet, mert nem bizonyos, hogy idén lesz a végítélet és az ezzel kapcsolatos feltámadás.
De ebből legalább tudja, hogy ki az áldozat. Henry Grison, Avenue Magenta 9.
Mi van még?
Egy csontplakett. Nézd csak… Az van ráírva, hogy “őrnagyi rangban”, de név vagy ilyesmi sehol. Illetve itt lent: “személyesen állítottam ki: olvashatatlan tábornok”. És egy szám: “88”. Felette aranybetűkkel: “Vezérkar. D. osztály”.
Szóval, Grison úr valami kiszolgált, reumás katona volt és ez valami emléklapféle vagy tízéves ütközeti találkozó. No jó… Ez itt egy értesítés…
A csudába!…
…Nem messze, a homokdomb tövében, térdeit átkarolva ott ült a kísértet, és énekelt!
Galamb nézte. Nem mozdult. Minek? Hogy kezdődjön elölről az egész? Ült és nézte. Azután cigarettára gyújtott. A kísértet felállt, és széttárta feléje a karját. Harrincourt legyintett. Ő ezeket kikéri magának… Elég volt. Hagyják békén… Bántott valakit? Mit akarnak tőle?…
A legtávolabbi homokhullámok felett halvány, krétaszínű csík válik le az ég aljáról… és a hölgy énekel.
Galamb gondol egyet. Az udvariasság kísértetekkel szemben is katonai erény. Kiveszi a szájharmonikáját, és szép érzelmesen kíséri a hazajáró nő dalát, behunyt szemmel, cifrázva…
Egy pillanatra kinyitja a szemét, mert a nő abbahagyta a dalt. Hm… A kísértet ijedten áll, és csodálkozva bámul rá.
Azután megfordul és elszalad. Halló! Nagysád! Szellemné! Álljon meg, ne féljen, nem bántom…
De a szellem eltűnt egy domb mögött.
…Nagyon sajnálta, hogy így ráijesztett a kísértetre, azután visszament a táborba, megevett egy fél cipót, és jóízűen elaludt.
Tizedik fejezet—>>>