1
Hajnalban az erőd elcsendesedett. A nehéz nap után mélyen aludt mindenki. A katonák egy része súlyos alkoholmérgezéssel a kórházba került. A többiek fejfájással, sajgó tagokkal sorakoztak az ébresztőre. Finley néhány rövid mondatban közölte velük, hogy súlyos büntetés helyett egyszerűen részegeskedésnek tekintik, ami történt, és minden tizedik embert a bűnösök közül négy nap pelote-ra ítélnek. Ha legközelebb hasonló eset előfordul, a bűnösöket haditörvényszék elé állítják.
Némán hallgatták. A nap ébredt, és a forróság szinte másodpercenként növekedett.
Ezután összeállították a corvée-t. Csupa megbízható ember: Galamb, Spoliansky és a többiek kerültek a szakaszba. Finley vezette őket, de Latouret is ment.
A rabok már előző nap délutánja óta hiába nyitogatták a vízcsapot. Nem kaptak inni. Az éjszaka még tűrhetően telt, de reggel, az izzó melegben már nagyon legyengültek a szomjúságtól, szédülten, kimerülten ültek a fojtó dzsungelben, több mint kétszáz emberi váz… A sárga, halálosan sovány koponyákon kék hajszálerek lüktettek, dagadt, nagy, vörös szemhéjak hunyódtak halódva, és a vértelen, lefittyedő ajkak közül fehér nyelvek nyúltak ki tétován…
Látták a corvée-t érkezni. Látták, hogy a tiszt súlyba vezényli a fegyvereket, és rájuk irányulnak. Senki sem mozdult. Lövetni fog? Lehet…
Most kiválik egy őrjárat a corvée-ból, és a tiszt vezetésével közeledik. Néhány rab nehézkesen felemelkedik. Eszükbe sem jutott, hogy megtámadják a maroknyi csapatot.
Az összeomlott lázadás utolsó életerejüket is elvette.
– Emberek! – mondta röviden Finley. – Azt izentem nektek tegnap, hogy ha visszatértek a táborotokba, senkit sem fogunk megbüntetni. Szavamnak állok. Kinyitjuk majd a csapot, kaptok eleséget, de ezentúl minden gyanús esetben bejön ide egy őrjárat. És aki nem viselkedik fegyelmezetten, azt főbe lőjük. Rendes helyőrség lesz Aut-Taurirtból. Holnap elkezdjük a barakkokat építeni, kaptok kórházat, orvost, és rendet csinálunk. Harminc perc múlva megnyitják a vízcsapot. Egyetlenegy katonát hagyok itt. És olyan sorrendben isztok, ahogy ő vezényli. Ha ennek a katonának valami baja lesz, akkor megtizedeltetlek benneteket! Rompez!
Az őrjárt továbbment az erdő belseje felé. A rabok szótlanul ténferegtek, némelyik már elájult. Egyszer csak a vízcsapnál álló katona, Rikov azt mondta:
– Folyik már a víz. Vigyázz! Egyes sorba sorakozni, és mindenki hozza a poharát!
A rabok sorba álltak, szép csendben ittak, és a magányos posztnak sem esett semmi baja közöttük.
2
Az őrjárat pedig folytatta az útját az őserdőben egy elefántcsapáson, a pigmeusok tábora felé. A törpe főnök személyesen sietett eléjük, azt hitte, a lázadók jönnek. Keservesen csalódott, mikor a katonák élén a tiszteket meglátta.
– Uram… örülök, hogy látlak… – rebegte.
– Pedig szomorú nap ez neked, főnök – felelte Finley. – Mert felakasztatlak, és a táborodat elpusztítjuk…
– Nem teheted, rumi úr… Én régi barátja vagyok a fehér katonáknak.
– Mindenfelől töltött puskák lesnek rád és népedre, főnök. – A nép mindössze tizenkét bennszülött volt, négy cölöpkunyhóban. – Most bementek az egyik kunyhóba, és ott maradtok, amíg ítéletet tartanak felettetek. Nyolc emberem vigyáz rátok.
A bennszülöttek szó nélkül engedelmeskedtek. Nyolc katona hátramaradt, és vigyázott rájuk. A pigmeusok edényeit, fegyvereit egy halomba rakták és elégették. Elégették a többi kunyhót is, és kivágták a tisztáson a törzs vagyonát képező tíz kókuszpálmát.
A főnököt pedig vasra verve magukkal vitték.
– Hogy hívnak? – kérdezte útközben Finley a reszkető törpe pigmeust.
– Illomornak, uram… – felelte a főnök.
3
Yves őrnagy lázas gyorsasággal folytatta a kihallgatásokat az ezredirodában. Rövid rádióérintkezés után értesítették őket, hogy Timbuktuból egy csapat szpáhit vezényeltek ki a helyőrség megerősítésére, és az ügy valamennyi szereplőjét repülőgépen Oranba szállítják.
Pencroft nem vallott semmit. Illomor, a törzsfő annál többet, és Galamb mindent, ami csak eszébe jutott.
– Gondolkozzon, fiam – bíztatta Yves -, minden csekélység fontos.
– Igazán mindent elmondtam… Legfeljebb néhány pofont felejtettem el, mert az ügyben rendkívül sokat pofozkodtam… Ja, igaz… A mosókonyhában poszton álltam, és megtámadtak… Ez bizonyára a Laporter mákvirág volt. De valaki rálőtt a sötétből, és nem sejtettem, hogy ez ki lehetett.
– Én voltam – mondta mosolyogva az őrnagy. – Éppen aludtam, és maga aggódott a holmimért, de azért jól hallottam, amit mond. Sejtettem, hogy más is hallja. Így azután előbb surrantam be a mosókonyhába, és láttam Hildebrandtot, mert ő volt az illető, nem Pencroft, amint odafeküdt a padlóra. Idejében léptem közbe, hogy segítsek magán… Csak a cipőmet befestette a vörös mínium, ezt ügyesen elcseréltem Spolianskyval…
– A cipő! Ő meg Troppauerrel cserélte el, és sántított…
– Ezért akarták agyonlőni szegény Troppauert. Azt hitték, maga az őrnagy, és ő a maga társa. Most pedig egy fontos kihallgatás… – A szomszéd szoba ajtajához lépett, és kivezette onnan Magde Russelt. Rendes útiruhában volt, és mosolyogva nézte Galamb csodálkozását.
– Hát maguk… ismerősök.
– Nem – nevetett a leány -, mi nem rég vagyunk cinkosok. Csak itt ismerkedtem meg az őrnagy úrral. Régen figyelt engem, és megtisztelt a bizalmával.
– Elsőrangú segítőtársam lett Mademoiselle Russel. Az első ember, akit arra kértem, hogy legyen a segítségemre. Mert nem bízom senkiben. Egy kissé Harroncourt, a maga érdekében is történt. Finleynek akkor még nem akartam elárulni az inkognitómat, és valahogy segítenem kellett, hogy ne patkoljon el a negyvenkilós pelote-tól. Erre használtuk fel a mademoiselle néhai maszkját, Abu el Kebirt, a kávéfőzőt, aki megvesztegette Battistát, és így segíteni tudott magán. Hálás lehet ezért…
– Ó, még sokszor fogom leróni – mondta lelkesen Galamb, és a lány elpirult.
4
A búcsúestét a lábadozó Delahay szobájában töltötték, ahol teára voltak hivatalosak. Kivételesen két közlegény is. Ezek nélkül nem lett volna teljes a társaság. Az egyik természetesen Galamb és a másik Troppauer Hümér.
A poéta percenként pirult, ujjait morzsolgatta, és elbotlott a szőnyegben.
És magától értetődik, hogy megjelent Magde Russel is, abban a fehér lovaglóruhában, amit Galamb annyira szeretett.
Delahay kívánságára Yves őrnagy folyamatosan elmondta mindazt, ami történt.
– Grisont régen ismerem – kezdte Yves, a teába bámulva, mintha ott egy filmszalag futna, amelyben az elmúlt eseményeket látja. – Gyanús jellemű, de ügyes hírszerző volt. A mi munkánk olykor megkívánja, hogy ne a tisztességet, hanem az ügyességet részesítsük előnyben. Az ain-szefrai lázadás tárgyalásán kellett volna megjelennem tanúskodni. Tudtam, hogy sok ellenségem szeretne megismerni. A szolgálat embereit még a vezérkar sem ismeri. Csak a D. osztály főnöke Aubert tábornok érintkezik velük személyesen. Nekem szokásom volt, hogy néha szerepeltettem magam helyett bizonyos ügyekben embereket, akik felvették a nevemet. Így történt, hogy Grisont szerepeltettem. Ezzel akartam megtéveszteni azokat, akik lestek rám. Vallomásomat előzőleg megtanulta, és őrnagyi egyenruhában mint Yves szerepelt. Sohasem hallgatták ki a vádlottakkal együtt, és nem szembesítették. A lázadás bűne nyilvánvaló volt. Természetesen lakást is bérelt, mint Yves őrnagy, és feltűnően bejárt a vezérkar D. osztályára, hogy tökéletesen félrevezesse azokat, akik megfigyelik. Ebben az időben mint Grison vagy Dupont – mindkét nevet használta – a Russel-üggyel is foglalkozott. De erről én nem tudtam. Macquart egy vasúttársaság megbízottja. Ezeknek fontos érdekük fűződik ahhoz, hogy a Szahara-vasút ne készüljön el. Macquart mint gazdag úr szerepelt Oranban. Lorsakoff-fal és Grisonnal közösen akarták megszerezni az átjáró tervét. Ezért lőtte le Grison Russelt is, de a tervet nem találták meg nála.
Grison a két társát is becsapta. Azt mondta, hogy Yves őrnagy, mármint én, szintén az ő kezükre dolgozna, jó pénzért. Ha bizonyítékot akarnak erre az állításra, akkor hívják fel telefonon az őrnagyot. Ezek nem tudták, hogy Grison véletlenül éppen helyettem szerepelt, és természetesen az én nevem alatt bérelt lakást, tehát léprementek. Grison jelentkezett a telefonnál, és ügyesen valószínűsítette, hogy az őrnagy hajlandó érintkezésbe lépni velük, Grison útján. Saját magát úgy állította be, mint a futáromat. Hogy miért tette ezt? Azt akarta, hogy ha ő megtalálja Russel villájában a tervet, akkor a horribilis jutalomból ő két részt kapjon. Egyet mint Grison és egyet az én nevemben mint Yves. Ez kis híján sikerült, mert hiszen én nem is voltam Afrikában. Egy másik ügyben Konstantinápolyban tartózkodtam. Itt értesített Aubert tábornok, hogy vissza kell térnem, mert az Aut-Taurirtba induló századdal fontos küldetésem lesz. Marseille-be utaztam, és beálltam a légióba. Oranban már figyelik az újoncokat, mert sejtik, hogy a szolgálat becsempész egy vagy két embert ide. Az aut-taurirti századdal Oranba hajóztam. Itt nem jelentkeztem a szolgálatnál. Fogalmam sem volt Grison üzelmeiről.
Véletlenül jöttem rá. Egyszer láttam az utcán Macquart-ral és gyanút fogtam. Érintkezésbe léptem Aubert-rel, aki megnyugtatott. Azt mondta hogy Grisont használható embernek tartja, és a Russel-ügyben ő adott megbízást neki. Grison közben Mademoiselle Russelnek azt mondta, hogy Yves őrnagy akar nyomozni az ügyben, és az ő útján engedélyt kér, hogy egy napot a villában töltsön el. Meg is kapta a beleegyezést. Grison rájött arra, ami nyilvánvaló volt, és mégis zseniális: a rajz csak olyan tárgyban lehet eldugva, ami Russelnél volt, és Brétail doktorhoz került, és ennek a tárgynak a gyilkosság napján Brétailnál kellett lenni, mert hiszen úgy volt, hogy átadja Corot kapitánynak. Így jött rá Grison, hogy a térkép nincs is a villában, mert az áldozatok holmiját az ügyészség a vizsgálat idejére lefoglalta. Érdeklődött az ügyészségen, és megtudta, hogy a tárgyakat az elhunyt címére az örökösöknek kikézbesítik a vizsgálat befejezésekor. Megtudta a kézbesítés napját is. Erre a napra kért engedélyt Yves számára, hogy beköltözhessen a villába, mert még egyszer tüzetesen át akart kutatni mindent. De ekkor már a nyomában voltam. Egy emberemnek megbízást adtam, hogy figyelje. Így tudtam meg, hogy az ügyészségen járt. Azután rajtaütésszerűen eléje álltam az utcán.
A megdöbbent arckifejezése elég világosan mutatta, hogy nem becsületes szándékkal játssza a szerepemet. Elmondta, hogy átkutatja a Brétail-villát, és amikor azt mondtam, hogy én is odamegyek, már visszanyerte az önuralmát, és örömmel invitált. Véletlenül aznap az altiszt a kaszárnyában durva tréfából rám zárta a pinceajtót, és ott felejtett estig. Nem tudtam sehogy sem szabadulni, és csak tizenegyre értem a villához. Nyomban telefonáltam annak az emberemnek, akivel figyeltettem, és ettől megtudtam, hogy a délután folyamán kikézbesítették az ügyészségről a néhai Brétail tárgyait, továbbá – és ez volt a legfurcsább – Grison mint Yves őrnagy értesítette a szolgálatot, hogy egy támadót megölt a villában. Kém az illető. Valaki jön érte autóval, hogy Cochran városparancsnok estélyére vigye, és ugyanez az ember gondoskodjék a holttest eltüntetéséről. A titkosszolgálat emberei sokszor kénytelenek fegyvert használni, amikor bizonyításra, ítéletre nincs idő. Csak a tábornoknak tartoznak felelősséggel. Ilyen eset volt, ahogy én leszúrtam Hildebrandtot, és habozás nélkül végzek Gardone-nal is, ha nem tudom másképpen megakadályozni a zár kombinációjának elárulásában. De ki az, akit Grison megölt mint Yves őrnagy? Tizenegykor a villánál voltam.
Bemásztam a kertbe, és körüljártam a házat. Észrevétlenül akartam bejutni. Lövéseket hallottam, és megpillantottam egy légionistát, amint futva jön. Mögötte őrjárat. A katonák üldözték. Beugrott a Brétail-villa kertjébe. Megismertem Harrincourt bajtársamat. Később a riadóautó lármás érkezését arra használta fel, hogy rohamkését nekihajítsa az ablaknak, mert a szirénázás elnyomja a csörömpölés zaját. Beugrott a törött ablakon át, és továbbment. Én is beugrottam utána. A helyiségbe érve a földön megpillantottam a légionista rohamkését. Ezt vágta az üvegnek, hogy eltörjön, és könnyelműen otthagyta. Nem akartam olyan nyomot hagyni, amely a légióhoz vezet. Felvettem a rohamkést, és a derékszíjam mellé dugtam, azután siettem tovább. Az utcán hangos vezényszavak, rendelkezés, kiáltozás verte fel az éjszakát. Lábujjhegyen osontam végig a szobáig, amelyben világosság volt. Kíváncsi voltam, hogy kit ölt meg Grison. Belestem a kulcslyukon, és csodálkozva láttam, hogy nincs semmiféle halott a szobában. Nyomban tudtam, hogy miről van szó! Velem volt találkája! Én voltam az eltakarítandó tetem! Egyszerűen le akart lőni, és a titkosszolgálat útján eltüntetni, gyorsan és biztosan. Hiszen személyesen csak Aubert tábornok ismert, az viszont nem jön ki ilyenkor. Csak Grison jelentését olvasta volna az ügyről.
Ezután beléptem hozzá, mintha a találkára jöttem volna. Meglepetten nézett rám. Aztán beszélt valamit, és az asztalkendő alatt óvatosan egy revolvert fogott meg, és már lőtt volna, de én tudtam, hogy mire készül. Kirántottam rohamkésem, és végeztem vele. Itt szó sem lehetett habozásról. Csak utóbb vettem észre, hogy nem az én oldalfegyveremet használtam, hanem Harrincourt-ét, amely ott volt a derékszíjam mellé dugva. Most lépteket hallottam közeledni. Ha kimegyek, észrevesz az, aki idetart. Eloltottam a villanyt, és bebújtam a gardróbszekrénybe. Harrincourt barátunk, az ördög tudja, mit veszített el a villában, ahelyett, hogy szedte volna a lábát, visszajött. Azt hittem, rémülten elrohan, ha meglátja a leszúrt Grison tetemét, de azóta már tudjuk, hogy Harrincourt ritkán szalad el.
– Nem családi betegség nálunk a futkosás… – mentegetőzött Galamb.
Yves folytatta:
– A tiszt, akit a titkosszolgálat küldött a tetem eltüntetésére, Grisont találta holtan. De ez nem ismerte egyikünket sem. Mindössze azt tudta, hogy a Brétail-villában egy halott mellett Yves őrnagy várja. Miután csak Harrincourt volt jelen, egy pillanatig sem kételkedett, hogy a titkosszolgálat őrnagyával áll szemben, aki valamilyen oknál fogva légionárius közlegénynek öltözött. Harrincourt viszont mukkanni sem mert, és követte a tisztet. Elhatároztam, hogy ezt a tévedést kihasználom a nyomozás céljaira. Még a Brétail-villából felhívtam Aubert tábornokot.
Elmondtam neki mindazt ami történt, és megbeszéltük, hogy a tiszt tévedését nem leplezzük le. Csak higgye a sok settenkedő gazember, hogy a szökött légionista Yves őrnagy. Ezt a félreértést a városparancsnok estélyén Aubert kitűnően valószínűsítette. Cochran táborszernagytól kezdve Macquart-ig mindenki elhitte Harrincourt-ról, hogy Yves őrnaggyal azonos. Így én a hülye Kréta szerepében nyugodtan figyelhettem később, hogy kik környékezik meg az állítólagos Yves őrnagyot. Az estély után Lorsakoff és Macquart rájöttek, hogy Yves becsapta valamennyiüket, és elszökött az órával, amiről Grison akkor már beszélt telefonon Lorsakoffnak. Magde Russel, csodálatos maszkjában, mint arab kávéfőző kihallgatott egy beszélgetést Lorsakoff és Macquart között. A beszélgetés alapján ő is árulónak hitte Yves-t. És megtudta azt is, hogy a karóra a terv rejteke. Ő is követte a századot Aut-Taurirtba. Grison tetemét, mivel ő Dupont néven lakott egy sikátorban, Aubert intézkedésére a lakására csempészték a szolgálat emberei. Én csak akkor sejtettem az óra fontosságát, amikor megfigyeltem, hogy útban Aut-Taurirt felé, Laporter ellopja, mialatt Harrincourt mosdik. Még aznap elloptam Laportertől, alaposan megvizsgáltam, szétszedtem, de nem jöttem rá a titokra. Laporter hátizsákjában megtaláltam Harrincourt ingét is, amit annyira szeretett, és az órát az inggel együtt visszaloptam Galamb barátunkhoz. Amikor megérkeztünk a helyőrségbe, kénytelen voltam leleplezni magam Magde Russel előtt, aki csodálatos munkát végzett. Igen értékes munkát végzett az ügyben Mahmud, Mademoiselle Russel szolgája. Ő sajnos a kórházban van, súlyos maláriás rohammal. Még engem is megtévesztett azzal, hogy néhány embert betanított. Ezek mindenkinek azt mondták, hogy Abu el Kebir, a kávéfőző meghalt. A kígyóbűvölő Mahmudot meg egyszerűen letagadták. Azután Finleyt is belevontam az ügybe. Finley útján jutottam hozzá a viaszosvászon csomaghoz.
Troppauer úgy nyelt le egy falatot, hogy kis híján megfulladt:
– A verseim! – kiáltotta azután kétségbeesetten.
– Megvannak – mosolygott Yves -, csak átolvastam őket.
– És milyenek, ha szabad érdeklődnöm?
– Kitűnőek! Különösen a “Szahara álomvilágában merengek” című.
– Az véletlenül jól sikerült… – mormolta Troppauer, és lenyelt egy kemény tojást egészben. Később, amikor visszakapta a verseit, mindenáron kezet akart csókolni az őrnagynak.
5
– Az ügy másik részére is világosság derült – folytatta Yves. – A néhai Russel-expedícióra gondolok. Kutatóútján kalandorok gyűrűje fogta körül Russelt. De a kutató, úgy látszik, sejtett valamit, mert amikor az utolsó útszakasz felderítésére ment, hátrahagyta a társait, kivéve a megbízható, becsületes dr. Brétailt. Hogy a táborban mi történt, azt Illomortól tudom.
Este kivit ittak, és a neuraszténiás Kölyök mámorában együtt táncolt a négerekkel. Azután kimerülten elájult. Byrel is berúgott, és összeverekedett a bennszülöttekkel. Néhányat lelőtt, de végül agyonszúrták.
Ekkor a gyenge idegzetű fiút Laporter és társai megkötözték. Reggel elhitették vele, hogy a kivimámor gyilkolási dühében végzett Byrellel és két négerrel. Illomor, aki különben egészen jól beszél franciául, ott ült némán, és eljátszotta a fogadalom-komédiát. Szegény Kölyök jó médium volt, és a gazemberek továbbra is felhasználták a fiút. Később megtudták, hogy hol van a Russel-féle rajz, elhatározták, hogy végeznek Brétaillal. Illomor, aki állandó futár volt a szokota törzs és a kémek között, éppen Oranban tartózkodott. A sirokkótól szenvedő Kölyök konyakjába nagy mennyiségű altatót kevertek, pedig talán a rettegés önszuggesztiója is elég lett volna ahhoz, hogy a fiú önkívületbe essen, és mindent elhiggyen amikor a szekrényből kilépett a meztelen, dárdás pigmeus, letett egy revolvert, és azt mondta: Ölj! A fiú nem ölt, hanem elaludt. Este a gazemberek megölték Corot kapitányt, dr. Brétailt és az asszonyt. Pencroft tette vagy Lorsakoff. Kölyökkel elhitették, hogy ő ölte meg kivimámorban a három embert. Ezzel rávették, hogy azt vallja az ügyben, amit Pencroft. Így két tanú mondta el a “féltékenységi” drámát. Aut-Taurirtban is szívesen felhasználták volna a fiút, aki Pencrofttal együtt a légióba lépett. De azután látták, hogy csődöt mond végképpen az idegrendszere, és eltették láb alól.
…Reggel volt. A nap sárga, perzselő sugarai éppen szétnyíltak az ablak előtt, és beömlöttek a szobába. Ültek, hallgattak és mindenki fáradt aggyal gondolt az elmúlt szörnyűségekre.
– Mozgalmas pár hetünk volt – jegyezte meg csendesen Galamb, és titokban a terítő alatt megfogta Magde kezét.
Huszonkilencedik fejezet—>>>