Az előretolt helyőrség

1

Egy kedélyes őrmester jött eléjük. Az arca likacsos lett valami lőporrobbanástól, és a fél szeme alig látszott ki göröngyös szivacsos, fehér üregéből. Bajuszából csak néhány macskaszerű szálat hagyott meg a robbanás. De ettől eltekintve igazán nyájas modorú ember volt. Már messziről integetett a bakák felé, azután ellépett előttük, tetőtől talpig végignézve őket.

– Nagyon meg vagyok elégedve veletek – mondta őszinte elismeréssel. – Kár volna, ha rendes embereket hoznának ide megdögleni, mert itt valamennyien meg fogtok dögölni… Rompez!

Biztató, derűs mosollyal intett a katonák felé és elsietett. Ez volt a fogadtatás, illetve ez volt Latouret őrmester.

Az altiszt kijelölte hálóhelyüket egy hosszú, fehérre meszelt szobában, és a holtfáradt katonák rögtön hozzáláttak, hogy szíjaikat és gombjaikat kifényesítsék.

Csak Kréta, a hülye dőlt végig vigyorogva az ágyon, és elaludt. Galamb felrázta:

– Hé! Hülye úr! Végezze el a paquetage-t, mert megbüntetik, ha mocskos a gombja.

– Nem baj. Volt egy nagybátyám Strassbourgban, aki egyszer a katonaságnál, mikor pucolni kellett volna a gombjait…

– Csak nem akar itt mesélni? Ha reggel nem ragyog a szíja és a gombja, nagyon elbánnak magával.

– Nem baj.

És visszafeküdt. Galamb megdühödött. Egyszerűen lerángatta a zubbonyát, elvette a holmiját, és megpucolta a sajátjával együtt. A többi már régen pihent, amikor Galamb még mindig melegítette a viaszdarabot a gyufaszál végén és fényesítette vele Kréta derékszíját. Közben barátságtalan dolgokat mondott a hülyéről, aki nyugodtan aludt.

…Valamerre hadiállapot lehetett, mert a rendes kiképzési idő helyett csak négy hétig maradtak Oranban.

Hogy micsoda menetelés, futólépés, szurony- és lőgyakorlatok töltötték ki ezt a négy hetet, az meghaladta a legpesszimistábbak elképzeléseit is.

Latouret őrmester a tikkasztó déli hőségben időnként menetirány ellen végigszaladt a bágyadt soron:

– Gyerünk, fiúk, gyerünk, gyerünk!… Mit szóltok majd, ha egyszer komoly menetelésre kerül a sor?… Díszlépés!

Még ez hiányzott!

A légió hosszú, nyújtott lábú, döngő talpú díszlépésében kezdett menetelni.

– Gyerünk, drágám! Csapja oda a lábát, csapja oda, a mindenségit neki, nem valcer ez, hanem menetelés! Egy-kettő… Futólépés!… Altiszt! Azt a pasast tegyék kocsira, és ha magához tér, díszőrségen áll a kormányzóság előtt.

Galamb önmaga iránt undorral eltelve konstatálta, hogy hízik. A kemény katonaélet nem volt szokatlan számára, de a világhírű légionista kiképzésben mégis illett volna kissé közeledni az elmúlás felé.

Ezzel szemben az egyetlen ember volt, akinek a szörnyű őrmester kimenőt engedélyezett a városba a kiképzés ideje alatt. Ez a vigyorgó, kékszemű taknyos úgy vágja ki a díszlépést, hogy szinte beszakad a sivatag alatta, úgy veti súlyba és vállára a fegyvert, mint valami automata… Hogy a fenébe történt, egyszer csak azt mondta:

– Takarodóig elmehet. Ne vigyorogjon, mert kiköttetem!

Hosszú sétára indult a kanyargó, mocskos, szűk utcákon. Bement egy vályogkunyhóba, ahol kávét mértek. A helyiség négy csupasz falból állt, és egyetlen nyílása volt: a bejárat. Sem szék, sem bútor sehol, csak egy vén, szakállas arab guggolt a földön, parázzsal telt kanna előtt. Kis edényben csészényi vizet forralt, és mikor a katona belépett, szó nélkül ráborított a vízre egy kanál kávét. Csak ezután mondta:

– Szálem…

– Magának is, fiam…

A helyiség három lépés volt széltében és ugyanannyi hosszában. Nem nagyobb egy jókora disznóólnál. És nem is jobb szagú. Csak épp, hogy lenyelte a kávét, és kisietett.

És most valami egészen különös esemény történt.

Ahogy kiért az ajtón, oldalra lépett, hogy a kunyhó mellett egy kőre helyezze a lábát, mert a nadrágszárán egy gomb meglazult, és most fel akarta varrni. Tű és cérna a legtöbb légionistánál van. Egy leszakadt gombért, egy apró feslésért olyan büntetés jár, hogy csak a legelszántabbak mulasztják el a szükséges elővigyázatot. Feltette tehát lábát egy téglára, befűzte a cérnát, és megerősítette a gombot. Azután a másikat is szorosabbra varrta.

Egyszerre az ujjába szúrt.

A vályogkunyhó ajtaján egy nő sietett ki.

Bizonyos volt benne, hogy mialatt a gombot varrta, nem ment be senki a kávémérésbe. A szűk, csupasz falú helyiségben az imént csak az arab tartózkodott. Nyílás, amelyen valaki másfelől bejöhetett volna, bútor, amely eltakarhat valakit, nem volt a helyiségben. A vén arab nem változhatott át ifjú nővé, és a meztelen, döngölt agyagföldből sem nőhetett ki e hölgy.

Hogy jött ki a helyiségből egy nő, aki bent sem volt?

Elhatározta, hogy visszamegy a kávémérésbe.

Az ajtó zárva volt! Vagy a nő zárta be kívülről, vagy, ami valószínűbb, az arab reteszelte be.

Mi ez? Csoda? Kísértet?

A nő nem látta a katonát, mert azonnal ellenkező irányba fordulva továbbsietett. Fehér lovaglónadrágja, lakkcsizmája most tűnik el a sarkon, amint befordul.

Galamb utánasietett. A nő a Fort St. Thérèse előtt húzódó külvárosból az európai negyed felé tartott, a hosszú Avenue Magenta deszkaházai között. Megszokhatta a trópust, mert fehér sisakján nem lengett tarkóvédő fátyol.

A jobb keze fején furcsa, majdnem szabályos anyajegy volt. Ezt jól látta a légionista, mert a nőt két lépés sem választotta el tőle. Ott ment előtte. És a keze fején egy sötét háromszög alakú folt! A szép sima bőrön. Különös!

Galamb maga sem tudta, hogy miért követi. Egy nő, aki a földből nőtt ki, mindenesetre érdekes. Különösen, ha egy sötét háromszögű anyajegy is van a kezén.

A város villanegyedéhez értek. A nő egyre gyorsabb léptekkel haladt tovább. Galamb kissé elmaradt, és pálmától pálmáig lopózva, óvatosan követte.

A nő egy dús parkkal körülvett épület hátsó kapujánál megállt. Körülnézett. A férfit nem látta, mert ez még idejében elbújt egy fa mögé.

Gyorsan becsengetett. A kis kapu kinyílt. Galamb jól látta, hogy egy öreg lakáj nyitotta ki, és mélyen meghajolt. A nő bement.

A katona várt, azután visszatért a főbejárat felé az útra. Megnézte elölről is a villát. Hatalmas, régimódi, emeletes épület volt. Kissé rideg és csendes. Minden zsalu leengedve, a kapu zárva, a park néma, se hang, se emberi vagy állati lény sehol.

Egy rendőr sétált arra, és barátságosan intett a légionistának.

Gyerekes kíváncsiság furdalta Galambot.

– Mondja kolléga úr, – kérdezte a rendőrt – ki lakik ebben a szép villában?

– Senki. Lakatlan.

Hm… Igazán titokzatos az ügy.

– Szép kis ház.

– Csak éppen bérlője nem akad. Így áll lakatlanul több mint fél éve, amióta doktor André Brétail agyonlőtte feleségét, egy szpáhi kapitányt és végül önmagát. Nincs egy cigarettája?

– Mi?… Hogy?… De, tessék…

– Csak vegye vissza a ceruzáját. Cigarettát kértem … – Tölcsért csinált a kezéből, és szótagolva ordított, mert látta, hogy süket a szerencsétlen: – Ci-ga-ret-tát!

– Köszönöm, nem gyújtok rá… – mondta Galamb a homlokát tapogatva, és idegesen rágyújtott egy Caporalra. – Biztos maga abban, hogy csakugyan nem lakik itt senki?

– Biztos! – ordította a rendőr. – Itt posztolok egy éve! Az éjjeliőrnek kulcsa van, és minden három napban szobáról szobára bejár minden villát, amelyben nem laknak.

– Ne ordítson, mert ledöföm. Nem ismer véletlenül valami úrhölgyet, akinek a jobb kezén különleges háromszögű folt vagy anyajegy van? Egy olyat láttam errefelé.

A rendőr keresztet vetett.

– Na, mi az? – sürgette Galamb. – Ne ájtatoskodjék, hanem feleljen. Ismer ilyen nőt?

– Csak egyet ismertem ezzel a különös jellel! – felelte. – A szerencsétlen doktor Brétailnét, akit a férje agyonlőtt ebben a házban…

2

Galamb nem kérdezett többet. Gyorsan megfordult, és sietett visszafelé.

Kérem, kérem! Ezeket hagyjuk. Semmi köze idegen rémdrámákhoz és hazajáró lelkekhez. Neki saját hazajárnivalója van igen sürgősen.

Galamb szeretett jól enni, jókat röhögni, szép dalokat fütyörészni, olykor kissé verekedni vagy valami más testgyakorlást űzni, de a rejtélyeket, titkokat és az izgalmas kalandokat szívből utálta. Elhatározta, hogy nem törődik az esettel, és visszament az erődbe.

– Menjen fel az ezredirodába, Raffles kapitány úrhoz – mondta a káplár, mikor meglátta.

Az erőd parancsnoka, Raffles kapitány, népszerű, jóindulatú tiszt volt. Barátságos mosollyal fogadta a közlegényt:

– Hallom, hogy rendes ember vagy. Latouret őrmester szép jelentést tett rólad. Tíz éve az első eset, hogy ez az embernyúzó rokonszenvesnek talál valakit. Szükség van most új altisztekre, ezért néhány kiválasztott embert, közöttük téged is, altiszti iskolába vezényelünk. Három hónapig te itt maradsz a Fort St. Thérèse-ben.

Galamb megrémült. A fene azt az átkozott rokonszenves egyéniségét.

– Alázatosan jelentem, mon commandant, hadd menjek én a sivatagba.

A kapitány csodálkozva nézett rá, aztán az asztalra csapott:

– Közlegény! Elrendelem, hogy három hónapra beosszanak az altisztképző iskolába. Hátra arc! En avant! Marche!

Mikor kiért az udvarra, néhány másodpercig a két öklét harapta dühében. Átkozott szerencsétlenség ez, hogy mint valami dühödt véreb üldözi a szerencse, és nem hagyja élni, illetve nem hagyja meghalni.

– Na, maga nyálas! – lépett hozzá három szál hiúzbajuszával a pörkölt képű őrmester. – Tőlem függött a sorsa! Cochran tábornok itt járt maga miatt a kapitánynál, valami pereputtya jó barátságban volt magával. De a légióban nincs protekció. Azt mondta a kapitány: “Kérlek, itt van Latouret őrmester, tőle függ, hogy tehetek-e valamit ezért az emberért.” Köszönje a díszlépésének, hogy altiszti kiképzésre ajánlottam…

Az őrmester nagyon csodálkozott volna, ha csak sejti is, hogy a katona mit gondol e pillanatban róla, a díszlépésről és általában az egész Latouret családról.

Hatodik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

három × 2 =