1
…Máris beugrott a sátorba. Négy lázas, hánykolódó beteg feküdt ott. Mindegyiknek tüzelt az arca…
Biztos, hogy az egyik az őrnagy.
Aki az ingről tud!
…Nézzük csak! Ez itt jobboldalt a derék dr. Minkusz. Na, ez ugyan nem az őrnagy. Iszákos, nehézfejű, mindig álmos alak. Ennek nincs köze ilyen kémkedési ügyekhez. Ez itt mellette egy berber. Hátravan tehát a másik két beteg: Hlavács, a cipész, és Rikajev, a dán borbély.
Várt.
Nemsokára megszólalt Hlavács:
– Harrincourt… inge…
Hlavács: Yves őrnagy!
Bravó, Galamb! Most közelebb jutottál a probléma megoldásához. A kis Hlavács, aki cipésznek adja ki magát, alapjában véve őrnagy a francia hadseregben. Mit tesz a szimat…
Megitatta a betegeket. Puszta kézzel nyúlt hozzájuk. Otthagyták neki a karbolt, de nem használta. Így csak megkapja a tífuszt. Az egyik beteg zubbonyát felvette. A másiknak az ivópoharát használta. Ezzel legalább húszmillió bacilust nyelt. Így. Most szépen vár, amíg szédülni kezd, és fáj a feje. Az a tífusz.
Kiült a sátor elé, és várt rá. Néhány órát ült így.
Végre távol feltűnt egy menet. Egészségügyi katonák jöttek egy ponyvás autóval. Finley hadnagynak a legelső dolga volt, amikor megérkeztek, hogy intézkedjék.
Először a betegeket rakták fel. Azután a sátrat és a holmit.
Galamb a sofőr mellett ült. Azt remélte, hogy tífusza van már. Figyelte, hogy mit érez. Csüggedten sóhajtott.
Csak egyetlen rossz érzés sajgott benne.
Nagyon éhes volt.
2
Galamb nem ment fel a szobájába. Kisétált az erődből. Itt szabad kilépés volt, mert hiszen az erődtől eltávolodni amúgy sem lehetett.
Átsietett a portyázókhoz. A nő vagy a kígyóbűvölő csak ott lehetett. A katonák között nem rejtőzhettek útközben. Sorra vette a tábort. Minden egyes embert megnézett, minden sátorba bement. Sehol sem találta őket. De hát a levegőn át csak nem közlekedhetik a nő egy szál lovaglóruhában! És hová tűnhetett a sivatagból a varázsló? Az sem szállt fel talán luftballonon? A mindenségit!
Egy bizonyos volt. Itt nem bújhattak el sehol, a katonák között viszont nincsenek. Egy szakállas arab szólította meg a kóválygó légionistát.
– Mit keresel, uram?
– A kígyóbűvölőt.
– Aki Murzukban jósolt a ruminak?
– Azt hát.
– Nem jött velünk. Ott maradt Murzukban.
– Körösztapád… Az maradt Murzukban az egész családjával! Én beszéltem útközben a varázslóval!
– Kizárt dolog, uram…
Hm… Ez egy kész bolondokháza. De itt a vén kávéfőző! Az is benne van a társaságban! Aki leöntötte kmirhával, hogy becsapja a viperát.
– Mondd csak kedves barátom, ismered te a kávéfőzőt, aki veletek utazik, és mindenütt feketét főz?
– Abu el Kebirt?
– Igen. Abu el Kebirt! Az a vézna, gyulladt szemű nebuló… Hol van?
– Szegény… Tegnap éjjel meghalt… De rumi úr… ilyen csúnyán káromkodni…
Hátat fordított. Elég volt. Ez meghaladja egy mesterdetektív képességét. Slussz. Nem lehet tovább. Az emberek egy része eltűnik, a továbbiak meghalnak, mint ez az Abu el Kebir… Mindenki meghal, csak ő nem, akinek ez olyan sürgős és fontos lenne…
Utóbb kiderült, hogy felesleges volt aggódnia. Különlegesen kedvező alkalmat kínált Aut-Taurirt mindazoknak, akik valamilyen oknál fogva szerettek volna sürgősen meghalni.
A helyőrség néhány száz méternyire a Niger vidéki őserdőtől, a puszta sivatagban épült, és már a kora délelőtti órákban ötven fokig emelkedett a hőség. Edzett trópusi ember számára is őrjítő volt az itt-tartózkodás. De hogy a sivatagnak egy ismeretlen szerencsétlenségében is részesüljenek az emberek, speciálisan ezen a helyen a közeli őserdőből dúsan hömpölygött a rothadó mangrove-mocsarak bűze, a dzsungel penészes lehelete: kínzó főfájás, csontot őrlő reuma, betegségek és miazmás gőzök… A szaharai hőség egyetlen egészséges tulajdonsága, a szárazság, az sem volt meg itt. A dzsungel sűrű párái nedves, rossz szagú rezgéssel terpeszkednek a forró erőd fölé.
Galamb visszatért az erődbe. Az udvar úgyszólván teljesen üres volt. Felment a legénységi szobába. Az emberek félholtan a kimerültségtől, aludtak. Ezeket ugyan alaposan kifárasztotta a menetelés. De hol a csodában vannak az idevalósi katonák?
A napos tizedes valami táblázatot csinált az asztalnál, vonalzóval és tollal húzta alá a sorokat.
– Mondja, kérem, igaz az, hogy a most érkezett századon kívül itt nincs katona?
– Hát én mi vagyok? Gardedám? Marha!
– És még hányan vannak altisztségeden kívül?
– Ha nem számítom azt, aki holnapra meghal, akkor: én, az őrnagy, két altiszt és kilenc közlegény meg én. Az összesen tizennégy.
– Magát már egyszer mondta. Vagy két példányban intézkedik?
A tempós beszédű, mély hangú, nyugodt tizedes felnézett, és szelíden csak ennyit mondott:
– Fogja be a pofáját!
Azután gondosan odaillesztette a léniát, húzott egy sort, majd szótagolva elmondta, amit írt:
– Há-rom tisz-ta kö-peny. Pont.
Galamb végigdőlt az ágyon. Igaz volt tehát, amit Murzuktól idáig szokásos légiórémhírnek tartottak: Aut-Taurirtból senkit sem váltanak le. Már több századot küldtek ki, és mindössze kilenc közlegény maradt életben. Hadnagy egy sem…
…Ezen a szomorú statisztikán tűnődött Gardone is. Ott állt az őrnagy előtt. Delahay finom, vékony csontú, törékeny alkatú ember volt. Választékos modorú katona, közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez. Kényes ügyekben sokat adtak a véleményére. Nyájas, apró arca olykor ravasz kifejezést vett fel, ilyenkor malíciózus volt. Ezen a szörnyű helyen teljesített szolgálatot mint parancsnok közel egy éve, de csak az utolsó hetekben lett beteg. Örökké vidám arca bágyadt volt, bőre egészségtelen sárga színt kapott, és erőtlenül ült egy fotelben, a bagószagú századirodában. Előtte Gardone állt.
– És nem lehetne jobb egészségügyi felszereléssel segíteni ezen a helyzeten? – kérdezte.
Delahay fáradt arcán ravasz grimasz futott át:
– De mennyire… Már magam is gondoltam ilyesmire. Kérünk a hadtestparancsnokságtól egy kis magaslati levegőt. – Hogy ne sértse meg a tréfával Gardone-t, nyomban hozzátette: – Nyugodjunk bele, barátom, hogy a földnek van néhány pontja, ahol nincs megfelelő környezet arra, hogy az emberek életben maradjanak. Katonáknak lehet arrafelé dolguk, és akkor nem szabad a részletkérdésekkel törődni. Ez a helyzet itt is…
Gyenge volt, és különben is ritkán szokott sokat beszélni. Elhaló hangon hagyta abba, és lehunyt szemmel hátrahajtotta a fejét. Gardone idegesen járkált.
– Csak azt csodálom, hogy az emberek itt engedelmesen százszámra meghalnak, és sohasem fordult elő lázongás.
– Nem lehet… lázadás… A hátsó erőd… udvarban… van egy páncélszekrény, amelynek – hihetetlenül bonyolult kombinációs zára van… Nyolc betű és nyolc szám… A páncélszekrényben van a vízcsap… Mindennap kétszer… egy órára… én magam kinyitom… Rajtam kívül egy tiszt ismeri… a kombinációt… Ha az adjutánsom és én hirtelen meghalunk… akkor huszonnégy órán belül… szomjan hal a helyőrség, és szomjan hal valamennyi rab… Mert az erdőbe is innen vezet egy elágazó cső.
– És hol van az adjutáns? – kérdezte Gardone kissé hökkenten. Delahay nyomban látta, hogy gyáva emberrel van dolga.
– Én vagyok az utolsó tiszt az erődben – felelte. – Az adjutánsom tegnapelőtt meghalt.
– Akkor mondd gyorsan… – kiáltotta Gardone, elrémülve a gondolattól, hogy a beteg öregember minden pillanatban meghalhat, és magával viszi a sírba a vízcsap páncélszekrényének a nyitját.
– Miután most két tiszt van, mert olyan állapotban vagyok, hogy helyettes parancsnokról is gondoskodnom kell, neked és Finleynek egyszerre mondom meg.
Gardone nagyokat nyelt. Csak jönne már az az átkozott Finley! Hiszen az a vén, beteg ember minden pillanatban meghalhat.
– Talán mégis jobb lenne, ha megmondanád őrnagy úr…
– Minek? Én még elhúzom egy ideig… Azután… itt nem szabad visszariadni a haláltól. Ezer formában les rád naponta…
A kapitány nagy megkönnyebbülésére belépett Finley.
– Kérlek, Finley, az őrnagy úr a kombinációs zárról akar közölni valamit…
– Igen, igen… – mondta Delahay, és lassan kiválasztott sovány, apró ujjaival egy szivart a tárcájából. Levágta gondosan a végét, és rágyújtott. Azután Finleyhez fordult:
– Finley… Finley… Te nem vagy francia?
– Az apám angol volt, de én már Franciaországban születtem.
Ebben a barnára sült, markáns arcú, szigorú szemű tisztben volt valami különös keménység. Az orrcimpái sokszor rezdültek meg a visszafojtott indulattól.
– Kérlek, Finley – mondta Gardone. – Az őrnagy úr közli velünk egy zár kombinációját, amely a vízcsaphoz…
– Igen… igen… – legyintett az őrnagy. – Ami az itteni viszonyokat illeti, a gyarmati hadsereg szemétjét küldik ide Aut-Taurirtba. Ezenfelül rabok… a létszámukat nem tudjuk. Közéjük vegyülni nem ajánlatos. A mérnököket valahogy megtűrik.
– És nem lehet rendet teremteni?
– Mi behajtjuk a rabokat az őserdőbe, de utánuk menni nem tudunk… – Gardone megremegett, mert az őrnagy felsóhajtott, tenyerével a mellét dörzsölte és egy undorodó szájmozdulattal elnyomta a szivarját.
– Az őserdőt nem hagyhatják el, mert egy órára való élelmük és ivóvizük sincs. Az utat építeniük kell, különben nem kapnak enni meg inni… De bemenni közéjük vizsgálatot folytatni, büntetni… lehetetlen. Én fáradt vagyok és gyönge. Nektek kell intézkedni. És mindig azt teszitek, amit akartok, és amit jónak láttok. Idő és emberélet nem számít. Aki idejött, ha rab, ha közlegény, ha kapitány, bevágta maga mögött az ajtót – mondta az őrnagy. Azután felírt valamit egy papírra. – Ezt nyomban meg kell tanulnotok… Sehova sem szabad felírni… A kombináció titka jelenti a hatalmat… a helyőrség felett… ha kiszivárog, ha megtudják… akkor végeznek velünk…
Finley mindössze ránézett a lapra. Gardone sokáig járkált fel és alá, hogy megtanulja. De másnap csak Finley segítségével tudta kinyitni a vízcsapot…
Huszadik fejezet—>>>