Az előretolt helyőrség

1

Másnap továbbindultak, és Galamb már a sorban menetelt. Troppauer őszinte bánatára négy párral hátrább. Valamennyien frissen, vidáman indultak útnak, de most már a Szahara közepén túl, olyan vidéken jártak, ahol három-négy nap távolságra nem akadt oázis, és a katonák kimerülten, elcsigázottan rótták a port.

Este a sivatagban táboroztak. Latouret őrmester már várta őket az állandóan elöl járó patrullal. A vén katonán alig látszott a megerőltető szolgálat. Ha lefogyott valamit, ez csak a bánkódás miatt volt.

Mint egy csomó rongy, úgy hullott le a század a forró, sivár porra. Latouret kiszemelte a posztokat, és beosztotta a másnapi őrjáratát.

Váratlanul megpillantotta Galambot, amint letette a bardáját.

– Közlegény!

– Oui, mon chef!

– Magának parancsba adták, hogy a szekéren utazzék. Hogy kerül a menetbe?

– Saját kérelmemre a hadnagy úr megengedte, hogy átadjam a helyemet komolyabb invalidusok számára.

– Azt hiszem, maga… rövidesen elég komoly invalidus lesz… Reggel, sorakozó előtt fél órával jelentkezik nálam előőrsbe. Rompez!

Galamb elégedetten dörzsölte a kezét, mikor odébb ment. A jó öreg, dühös Latouret majd gondoskodik róla, hogy “hivatása teljesítése közben” elhunyjon…

Ezután kisétált a dombok közé, hogy hátha meglátja valahol a kísértetet. Tetszett neki ez a hazajáró úrinő. Leült, és elővette a szájharmonikáját, hogy csalogassa. De hiába… Úgy látszik, elriasztotta a megboldogultat…

– Csodálatos este van, bajtárs!… – szólalt meg mellette Troppauer. A költő alacsony, vastag alakja végig szürke volt a portól. Tárt karral kiáltotta: – Ó, Szahara, te királynője a pusztáknak, áldott a por, amellyel a nagy költőt üdvözlöd…

– Dicső gondolataid vannak – helyeselte Galamb. – Csak így tovább… Nincs valami olvasnivalód? Napok óta egyetlen rímedet sem élveztem.

– Volt néhány szép sorom… de most búcsúzom, Galamb, nem olvasok… Hív a sivatag. Valami motoszkál ma bennem! Egy vers. Egy gondolat… Szervusz!

És elkacsázott… Napóleoni fürtjeit rendezgetve tépelődött újabb rímeken. Rövidesen eltűnt a sötétben… Galamb viszont a halott ember problémáján tűnődött, hogy végleg lerázza a lelkiismeretéről. Egyszerűen becsomagol mindent, és elhelyezi a katonai raktárban. Halála esetén felbontják, és ott lesz a cím, hogy a pénzt és az értéktárgyakat Monsieur Henry Grison örököseinek juttassák el. Henry Grison utolsó címe: Avenue Magenta 9. szám volt. Ezen a nyomon elindulhatnak…

Bumm!

Lövés… Nyomban felugrott és körülnézett…

A táborban máris felharsant a riadó.

Rohant a szakaszához. A hadnagy hajlekötőben siet ki a sátorból, és a gramofon tovább szól odabenn. Miért van a légióban minden hadnagynak táskagramofonja? – villant át Galamb agyán egy másodpercre.

– Merről jött a lövés?… – érdeklődik a hadnagy. Senki sem tudja megmondani. Őrjárat indul minden irányban… Tíz perc múlva visszatérnek.

Szent Isten!

Troppauert hozzák… Szegény költő… Galamb alig tudja türtőztetni magát a sorban, szeretne odarohanni.

– Beszélj! – szólt rá a hadnagy. – Mi volt?

Troppauer felült. A seb nem súlyos, a karját fúrta át egy golyó.

– Nem tudom, hogy ki lőtt és honnan – mondta a vastag ember. – Sétáltam álmodozva, ugyanis költő vagyok… Troppauer Hümér, a lírikus…

– Ember! – kiáltott rá a hadnagy. – Jelentést mondj!

– Kérem, kérem – integette higgadtságra Troppauer, miközben az orvos tisztogatta sebét. – Egyszer csak, amint sétálok, egy durranás, a karomat átfúrja egy golyó, és elvágódom. Ugyanis, ha menekülök, akkor a lesipuskás még egyszer lőtt volna. Így azonban azt hitte, hogy megölt.

– Fúvasson újra sorakozót – mondta a hadnagy az altisztnek.

Felharsant a kürt.

– À terre! – vezényelt a hadnagy.

Mindenki letette a fegyverét. A tiszt és az altiszt sorra járt puskától puskáig. Aki a lövést leadta, annak nem lehetett ideje kitisztítani a puskáját. Egyenként vizsgálták a závárzatot, a csövet.

– Ez volt az – kiáltott végül az őrmester az egyik puskánál.

Galamb fegyverét tartotta a kezében.

2

– Közlegény! – Galamb kilépett.

– Hol voltál, amikor a lövés történt?

– Sétáltam. De a fegyver nem volt nálam.

– Ki látott?

– Troppauer közlegény. Öt perccel a lövés előtt beszélgettünk.

– Veszekedtetek?

– Sőt. A költő a legjobb barátom.

– Utánam, indulj!

A hadnagy ment. Két altiszt közrefogta Galambot. A kórházszekérhez mentek, ahol Troppauer karját éppen bekötözték.

– Közlegény! Ennek az embernek a fegyveréből lőtték ki a golyót rád!

Troppauer ámultan felemelkedett.

– Az ki van zárva.

– Micsoda hang ez?! – rivallt rá a tiszt. – Te találkoztál vele előzőleg?

– Igen. Galamb kért rá, hogy néhány verset olvassak neki, szereti a verseimet, mert én, ha még nem említettem volna: költő vagyok, én…

– Fogd be a szád! Volt ennél az embernél puska, mikor találkoztatok?

Troppauer diadalmasan kiáltott:

– Egy szál sem! Ott ült egy domb alján a Szahara közepén, és nem volt nála más fegyver, csak a szájharmonikája…

A hadnagy visszament. Kimérte, hogy a homokdombtól, ahol Galamb ült, hány lépés a táborig és vissza. Félóra idő kellett ehhez, futólépésben. Tehát Galamb tisztázva volt.

– Gyanakszol valakire? – kérdezte a hadnagy Troppauert.

– Valamelyik irigyem lehetett. Egy művésznek sok irigye van.

A tettes nem került elő. Galamb gondolkozott, hogy jelentsen-e valamit a kísértetről. Ez mégiscsak furcsa, hogy egy kísértet jár a nyomában, azután az ő puskájával megsebesítenek valakit… Mi a csudát akarnak tőle?… Lehetséges, hogy az a szép, szomorú rejtély volt a merénylő?… De mit vétett az ügyben Troppauer?

Ott maradt Troppauer mellett, s a költő verseit olvasta fel, amit a beteg lehunyt szemmel hallgatott…

– Bocsánat, Galamb…

A gróf úr jelent meg. Dallamos, finom hangja csupa tapintat és előzékenység volt.

– Kedves Troppauer – mondta a betegnek. – Nagyon szűk a cipő. Állandóan sántítok. Kérlek, cseréljük vissza…

A költő cipőt cserélt a gróf úrral. Galamb kíváncsian tudakolta a furcsa eset okát.

– Még Oranban, mielőtt elindultunk – magyarázta Troppauer -, este megkért a gróf, hogy cseréljünk bakancsot, mert én úgyis bemegyek a városba, tehát ki kell tisztítanom, ő meg szeretne lefeküdni, de tele van vörös latyakkal a cipője, és bíbelődni kéne vele. Tudod milyen a költő? Elcseréltem vele a cipőt, és reggel már meneteltünk… Úgy látszik, szűk neki a cipőm… Azt olvasd, amelyikben a szerelmet egy nyíló almához hasonlítom, amikor lehullik…

Galamb azt olvasta, és a költő lehunyt szemmel élvezte…

Tizenegyedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.