1
Másnap továbbindultak, és Galamb már a sorban menetelt. Troppauer őszinte bánatára négy párral hátrább. Valamennyien frissen, vidáman indultak útnak, de most már a Szahara közepén túl, olyan vidéken jártak, ahol három-négy nap távolságra nem akadt oázis, és a katonák kimerülten, elcsigázottan rótták a port.
Este a sivatagban táboroztak. Latouret őrmester már várta őket az állandóan elöl járó patrullal. A vén katonán alig látszott a megerőltető szolgálat. Ha lefogyott valamit, ez csak a bánkódás miatt volt.
Mint egy csomó rongy, úgy hullott le a század a forró, sivár porra. Latouret kiszemelte a posztokat, és beosztotta a másnapi őrjáratát.
Váratlanul megpillantotta Galambot, amint letette a bardáját.
– Közlegény!
– Oui, mon chef!
– Magának parancsba adták, hogy a szekéren utazzék. Hogy kerül a menetbe?
– Saját kérelmemre a hadnagy úr megengedte, hogy átadjam a helyemet komolyabb invalidusok számára.
– Azt hiszem, maga… rövidesen elég komoly invalidus lesz… Reggel, sorakozó előtt fél órával jelentkezik nálam előőrsbe. Rompez!
Galamb elégedetten dörzsölte a kezét, mikor odébb ment. A jó öreg, dühös Latouret majd gondoskodik róla, hogy “hivatása teljesítése közben” elhunyjon…
Ezután kisétált a dombok közé, hogy hátha meglátja valahol a kísértetet. Tetszett neki ez a hazajáró úrinő. Leült, és elővette a szájharmonikáját, hogy csalogassa. De hiába… Úgy látszik, elriasztotta a megboldogultat…
– Csodálatos este van, bajtárs!… – szólalt meg mellette Troppauer. A költő alacsony, vastag alakja végig szürke volt a portól. Tárt karral kiáltotta: – Ó, Szahara, te királynője a pusztáknak, áldott a por, amellyel a nagy költőt üdvözlöd…
– Dicső gondolataid vannak – helyeselte Galamb. – Csak így tovább… Nincs valami olvasnivalód? Napok óta egyetlen rímedet sem élveztem.
– Volt néhány szép sorom… de most búcsúzom, Galamb, nem olvasok… Hív a sivatag. Valami motoszkál ma bennem! Egy vers. Egy gondolat… Szervusz!
És elkacsázott… Napóleoni fürtjeit rendezgetve tépelődött újabb rímeken. Rövidesen eltűnt a sötétben… Galamb viszont a halott ember problémáján tűnődött, hogy végleg lerázza a lelkiismeretéről. Egyszerűen becsomagol mindent, és elhelyezi a katonai raktárban. Halála esetén felbontják, és ott lesz a cím, hogy a pénzt és az értéktárgyakat Monsieur Henry Grison örököseinek juttassák el. Henry Grison utolsó címe: Avenue Magenta 9. szám volt. Ezen a nyomon elindulhatnak…
Bumm!
Lövés… Nyomban felugrott és körülnézett…
A táborban máris felharsant a riadó.
Rohant a szakaszához. A hadnagy hajlekötőben siet ki a sátorból, és a gramofon tovább szól odabenn. Miért van a légióban minden hadnagynak táskagramofonja? – villant át Galamb agyán egy másodpercre.
– Merről jött a lövés?… – érdeklődik a hadnagy. Senki sem tudja megmondani. Őrjárat indul minden irányban… Tíz perc múlva visszatérnek.
Szent Isten!
Troppauert hozzák… Szegény költő… Galamb alig tudja türtőztetni magát a sorban, szeretne odarohanni.
– Beszélj! – szólt rá a hadnagy. – Mi volt?
Troppauer felült. A seb nem súlyos, a karját fúrta át egy golyó.
– Nem tudom, hogy ki lőtt és honnan – mondta a vastag ember. – Sétáltam álmodozva, ugyanis költő vagyok… Troppauer Hümér, a lírikus…
– Ember! – kiáltott rá a hadnagy. – Jelentést mondj!
– Kérem, kérem – integette higgadtságra Troppauer, miközben az orvos tisztogatta sebét. – Egyszer csak, amint sétálok, egy durranás, a karomat átfúrja egy golyó, és elvágódom. Ugyanis, ha menekülök, akkor a lesipuskás még egyszer lőtt volna. Így azonban azt hitte, hogy megölt.
– Fúvasson újra sorakozót – mondta a hadnagy az altisztnek.
Felharsant a kürt.
– À terre! – vezényelt a hadnagy.
Mindenki letette a fegyverét. A tiszt és az altiszt sorra járt puskától puskáig. Aki a lövést leadta, annak nem lehetett ideje kitisztítani a puskáját. Egyenként vizsgálták a závárzatot, a csövet.
– Ez volt az – kiáltott végül az őrmester az egyik puskánál.
Galamb fegyverét tartotta a kezében.
2
– Közlegény! – Galamb kilépett.
– Hol voltál, amikor a lövés történt?
– Sétáltam. De a fegyver nem volt nálam.
– Ki látott?
– Troppauer közlegény. Öt perccel a lövés előtt beszélgettünk.
– Veszekedtetek?
– Sőt. A költő a legjobb barátom.
– Utánam, indulj!
A hadnagy ment. Két altiszt közrefogta Galambot. A kórházszekérhez mentek, ahol Troppauer karját éppen bekötözték.
– Közlegény! Ennek az embernek a fegyveréből lőtték ki a golyót rád!
Troppauer ámultan felemelkedett.
– Az ki van zárva.
– Micsoda hang ez?! – rivallt rá a tiszt. – Te találkoztál vele előzőleg?
– Igen. Galamb kért rá, hogy néhány verset olvassak neki, szereti a verseimet, mert én, ha még nem említettem volna: költő vagyok, én…
– Fogd be a szád! Volt ennél az embernél puska, mikor találkoztatok?
Troppauer diadalmasan kiáltott:
– Egy szál sem! Ott ült egy domb alján a Szahara közepén, és nem volt nála más fegyver, csak a szájharmonikája…
A hadnagy visszament. Kimérte, hogy a homokdombtól, ahol Galamb ült, hány lépés a táborig és vissza. Félóra idő kellett ehhez, futólépésben. Tehát Galamb tisztázva volt.
– Gyanakszol valakire? – kérdezte a hadnagy Troppauert.
– Valamelyik irigyem lehetett. Egy művésznek sok irigye van.
A tettes nem került elő. Galamb gondolkozott, hogy jelentsen-e valamit a kísértetről. Ez mégiscsak furcsa, hogy egy kísértet jár a nyomában, azután az ő puskájával megsebesítenek valakit… Mi a csudát akarnak tőle?… Lehetséges, hogy az a szép, szomorú rejtély volt a merénylő?… De mit vétett az ügyben Troppauer?
Ott maradt Troppauer mellett, s a költő verseit olvasta fel, amit a beteg lehunyt szemmel hallgatott…
– Bocsánat, Galamb…
A gróf úr jelent meg. Dallamos, finom hangja csupa tapintat és előzékenység volt.
– Kedves Troppauer – mondta a betegnek. – Nagyon szűk a cipő. Állandóan sántítok. Kérlek, cseréljük vissza…
A költő cipőt cserélt a gróf úrral. Galamb kíváncsian tudakolta a furcsa eset okát.
– Még Oranban, mielőtt elindultunk – magyarázta Troppauer -, este megkért a gróf, hogy cseréljünk bakancsot, mert én úgyis bemegyek a városba, tehát ki kell tisztítanom, ő meg szeretne lefeküdni, de tele van vörös latyakkal a cipője, és bíbelődni kéne vele. Tudod milyen a költő? Elcseréltem vele a cipőt, és reggel már meneteltünk… Úgy látszik, szűk neki a cipőm… Azt olvasd, amelyikben a szerelmet egy nyíló almához hasonlítom, amikor lehullik…
Galamb azt olvasta, és a költő lehunyt szemmel élvezte…
Tizenegyedik fejezet—>>>