1
De Galamb úr ment. Elég volt messziről megpillantani Brigittát, hogy lássa: Yvette nem túlzott. Ez a gőzös egy környékbeli kirándulást sem kockáztathatott volna meg veszély nélkül. Ezzel szemben több hónapos tengeri utakat bonyolított le.
Egy óra múlva Galamb megállapodott a kapitánnyal. Négy nap múlva indulnak Havannába és a Panama-csatomán át a Csendes-óceánra. Az út legfeljebb ha egy évig tart.
– Mondd – kérdezte a vitorlamester, mikor újra partot értek -, miért jelentkeztél nyomban, mikor hallottad, hogy a hajóval utazni életveszélyes? Talán meg akarsz halni?
– Szó sincs róla! – felelte kissé ijedten Galamb. – Szeretem a veszélyt.
Hohó! Jó lesz vigyázni – gondolta. Egy kávémérésből levelet írt anyjának és húgának. Özvegy édesanyja és a tizennégy éves Anette Párizs villanegyedében lakott az Harrincourt-ok családi házában, amely becsértéken felül volt megterhelve kölcsönökkel. Előkelő párizsi ismerőseik nem is sejtették, hogy a fiatal Harrincourt Marseille-ben kocsmai énekes, és az ő jövedelméből tartják fenn a köztiszteletben álló, finom, úri család szerény háztartását.
Harrincourt a tengerészeti akadémia növendéke volt. Itt is szerették, mert némely ember már úgy jön a világra, hogy mindenütt szeressék. De az olyan mogorva egyének, mint Lauton Tracy márki tengerészeti felügyelő, minden kedvességnek ellenállnak kőkemény szívükkel. Lauton Tracy magányosan élt Lyon környéki szőlőjében, és időnként megjelent néhány napra az akadémián vagy az iskolahajón, hogy csontos ujjait rázva, ráncos, sovány múmiaarcán bozontos szemöldökét összehúzva, zord prédikációt tartson.
A kadétok állandó elkeseredésben éltek miatta. A tanárok sem rajongtak érte. De magas családi összeköttetései révén bizonyos volt, hogy nyugállomány helyett egy díszszemlén fogja elragadni a végelgyengülés. Hogy mégsem így történt, annak az oka Harrincourt, akitől egy vizsgamanőver után a felügyelő megtagadta a következő iskolai rangfokozatot.
Harrincourt vidáman jelent meg aznap a kadétok hálótermében:
– Az öreg Tracy ma elvágta magát nálam. Nyugdíjazni fogom.
– Hülye vagy – vélte az egyik kollégája, nem minden alap nélkül.
– Fogadhatsz velem egy ezüst öngyújtóba, hogy a legközelebbi vizsgáig nyugdíjazzák Tracy bácsit.
– Tartom.
Harrincourt megnyerte az öngyújtót, de elvesztette az életpályáját. A tengerészeti főfelügyelő nyugdíjazása elég szomorú körülmények között történt. A világháború idején néhány tisztet kölcsönösen kitüntettek a szövetségesek. Angol lovastiszteket a franciák kineveztek a szenegáli gyalogosok kapitányának, az angolok viszont skót és ír csapatoknál adományoztak tiszteletbeli rangot a francia bajtársaknak. Tracyről mindenki tudta, hogy egy skót ezred tiszteletbeli kapitánya. A walesi herceg éppen Párizsban járt, és ebből az alkalomból Tracyt is meghívták tengerészeti akadémia báljára, amelyen őfensége volt a védnök. A kadétok éjjel-nappal dolgoztak. Harrincourt azok között volt, akik a meghívókat címezték. Az államtitkár, aki valamennyit aláírta, természetesen nem olvasta el egyenként az összes meghívókat, különben észrevette volna, hogy az egyiknek más a szövege. Egyébként éppen olyan volt, mint a többi. Csak a legalján ez állt:
“Az angol hadsereg tiszteletbeli tagjai
kéretnek a megfelelő díszegyenruhában
megjelenni.”
Hogy milyen feltűnést keltett a fényes bálon a vén, kopasz Tracy, midőn kockás szoknyában, meztelen térddel, skót kapitányi uniformisban megjelent, ezt úgysem lehet leírni. Az eseményről még évek múlva is beszéltek. A miniszterelnök szerint a látvány feledhetetlen volt. Botrányt nem okozott senki, őfensége a walesi herceg néhány elfogulatlan szót mondott a félholt Tracynek, és megköszönte a frappáns figyelmességet, amellyel a főfelügyelő ebben az egyenruhában tüntet a hagyományos francia-angol barátság mellett.
Akik nem bírták visszafojtani a nevetést, azok egy szomszéd helyiségbe mentek át. Ezeket később felkereste a walesi herceg is.
Most már általános mozgalom indult meg, hogy az öreg főfelügyelőt nyugdíjazzák. A család magas rangú tagjai sem exponálták magukat szívesen, és Harrincourt megkapta az öngyújtót. De Tracy meghívója, ha az öregember naivitását nem is mentette, bizonyítéka volt annak, hogy bűnös is van az ügyben. Így történt, hogy Harrincourt pályafutása a haditengerészetnél véget ért.
Nagy csapás volt ez a családra. Harrincourt tudta, hogy mit idézett elő meggondolatlanságával. De elhatározta, hogy helyrehozza a hibát. Az anyja és a húga ne szenvedjenek miatta. Feláldozza magát értük. Volt egy életbiztosítása tízezer dollárra. A biztosítás arra az esetre szólt, hogy “ha hivatás közben baleset érné Jules Manfred Harrincourt haditengerész kadétot”.
Elhatározta, hogy ezt a tízezer dolláros életbiztosítást anyja és húga megkapja. Majd gondoskodik, hogy “hivatás közben” halálos baleset érje.
Mindenét pénzzé tette, szerény apai örökségét is hozzácsapta, és fél évre kifizette a biztosítási díjat. Azontúl nagyon vigyázott magára, mert hivatása teljesítése közben kell elhaláloznia, fél éven belül. Ha tehát elüti egy autó, vagy összeszurkálják az utcán, nem ér vele semmit.
Így került Marseille-be, és ezért jött kapóra állása a rozoga Brigittán. Matróznak lenni “hivatás”. A tízezer dollár elegendő lesz ahhoz, hogy anyja és húga boldoguljanak.
A mulatók közönsége nem is sejtette, hogy az érzelmes és vidám dalokat egy olyan ember énekli, aki halálra ítélte önmagát.
2
Kiderült azonban, hogy élni ugyan nehéz, de meghalni sem könnyű.
Este nyolc óra volt, és a Brigitta éjfél előtt készült felszedni horgonyát. A kormányos, a vitorlamester és Galamb kis búcsúmulatságot rendeztek a “Kedélyes hullaház”-ról elnevezett szórakozóhelyen.
Galamb még utoljára előadta legszebb kupléját. Fergeteges taps zúgott fel, hullott a virág és az aprópénz, de mivel a kormányos és a vitorlamester már előrement, Galamb is meglengette szalmakalapját, bambuszbotját hóna alá csapta, és távozott. Vidáman vágott neki a kikötő felé vezető keskeny sikátornak. Egy kapumélyedésből Yvette lépett melléje:
– Galamb úr – turbékolta könnyázott babaarcával.
Harrincourt kedvesen rámosolygott:
– Csókolom a kezét, nagyságos asszonyom. Hogy önt nem láthatom többé, ennek emléke örökké élni fog bennem.
Udvariasan kezet csókolt. És továbbment.
Illetve továbbment volna.
De a nyolcvankilós, teljesen babaarcú démon sűrűn hulló könnyek között, szívének minden gyengéd féltését összeszedve, úgy vágta fejbe egy gumibottal, hogy Galamb úr csak hajnaltájt tért magához. Ott feküdt az elhagyott sikátor kövezetén.
És a Brigitta már nyílt tengeren járt.
Harmadik fejezet—>>>