Az előretolt helyőrség

1

Benid Tongut, a legdurvább goumier körüljárta a lehullott rongyként pihenő foglyokat, akik még szörnyűbb helyzetben voltak, mint a katonák. Eddig már vagy tucatot temettek el a sivatagban. Létszámukat az indulásnál úgy állítják fel, hogy harminc százalékkal kevesebb fog megérkezni belőlük.

Ápolatlan, cinikus külsejű, vigyorgó, torzonborz halálfejek, vadul villogó, bennszülött tekintetek, fáradt, szomorú, intellektuális arcok, valamennyien a biztos halál apatikus tudatában, utálkozó, fásult grimasszal állták a goumier-k csattogó korbácsát.

Barbizon, egy zömök, bronzbőrű korzikai bandita volt a legtekintélyesebb ember a rabkolóniában. A pihenő közben éppen dalolt valami szerelmes olasz nótát a naplementéről, és amikor befejezte a dalt, egy majomállkapcsú, borjúszemű, vastag, borostás ember lépett hozzá:

– Engedje meg, hogy fejedelmi énekért megajándékozzam egy fél tábla bagóval. Én költő vagyok.

– Köszönöm. Nevem Barbizon. Bandita voltam Korzikán.

– Ennek is örülök – mondta a vastag költő – ugyanis sokan mondják, hogy hasonlítok Napóleonra. – És előrehúzta deres, hosszú, ritkás haját a homlokára.

– Csakugyan emlékeztet rá… Különösen a hangja… Kérem, itt mögöttem fetreng egy sikkasztó, azt hiszem, napszúrása van, és nekem már nincs meg a vízadagom, nem adna a magáéból?

– Parancsoljon… – A jólelkű Troppauer odanyújtotta kulacsát. Barbizon gyorsan megitatta a sikkasztót, de egyszer csak olyan korbácsütést kapott, hogy kiejtette a kulacsot, és a víz kifolyt.

– Piszok bandita! Hát ha elfordulok, máris pimaszkodsz… te… te… – és a megdühödött Benid Tongut még kétszer csapott le.

Mielőtt harmadszor is üthetett volna, valaki megfogta a karját. Troppauer volt. Szelíd, lírai hangon mondta:

– Csendőr úr… A biblia azt mondja: Ne menjen le a nap a te haragoddal…

– Mi?… Menjen a fenébe! És eressze el a kezemet… – Kirántotta a csuklóját, de a másik a zubbonyát fogta meg:

– Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!… Legyen istenes, csendőr úr… hiszen maga is csak ember…

A csendőr szitkozódva mellbe taszította a költőt:

…Később, mikor magához tért, két társa egy csöbör felett tartotta, és az orrát törölgették. Az edényben a víz piros volt, és Benid Tongut sohasem akarta elhinni társainak, hogy a költő mindössze egy pofont adott neki.

Ez a pofon kissé mozgalmassá tette az egyhangú tábori életet. Először is Galamb, mikor meglátta költő barátját a goumier-öklök között, hogy elsősegélyt nyújtson addig is, amíg odaér, a tízliteres kannát belehajította a goumier-k közé. Ez mindjárt egy kis levegőt csinált, mert ketten a földre zuhantak, és a többi szétrebbent.

…Általános verekedés kezdődött. Az egyik csendőr, akinek tüzet fogott a ruhája, üvöltve verte magát a földhöz, egy másik pisztolyt rántott, de ennek az arcába vágtak egy bőristránggal, hogy felismerhetetlen lett.

Futólépésben érkezett Latouret őrmester, mögötte a megerősített őrség, szuronyt szegezve.

– Fixe!… En joue!…

Egy pillanat alatt nem volt verekedés.

Ilyesmiben nem ismertek tréfát a sivatagban. Jött az orvos a vörös szanitéccel. A sebesülteket elvitték. A többi állt…

A vizsgálat gyorsan ment. Az ítélet is. Barbizont kikötötték. Troppauer és Galamb egy hétig fele vízadaggal menetel, a többi katona és a goumier-k, akik részt vettek a verekedésben, kettős szolgálatot látnak el huszonnégy óráig.

– Megőrültél! – szidta Galamb Troppauert, amikor a kaszárnyaáristomnak megfelelő tábori szolgálatot látták el söprűvel. – Mit vered a csendőröket? Gyere a századhoz verset olvasni, ezeket már megnevelted.

– Nem akartam neki verset olvasni. Csak bántott egy jóravaló banditát, és tudod, hogy milyen rajongó vagyok… Idéztem a bibliát ennek a baromnak… Mit tehet ilyen helyzetben egy költő?

– De minek kellett úgy szájon vágni, hogy fejest repüljön az oázis másik végébe?

Troppauer elfogódottan morzsolgatta az ujjait.

– Istenem… Költő vagyok. Mit csináljak?

2

– Bizonyos vagy benne, hogy eljutunk Aut-Taurirtig? – kérdezte Gardone kapitány Finley hadnagytól gyakorlat előtt a sátorban.

– A felszerelés megfelelő. Ellátták a csapatot mindennel. Sajnos, az emberanyag rossz.

Gardone nagyon szenvedett. Arcán a sápadt, napégette kreol szín sárga, egészségtelen vegyüléke ült. Nehezen lélegzett, és patakokban folyt a verejték róla… Pedig idáig lovon tette meg az utat.

– Azután – folytatta Finley hadnagy – félek, hogy nem egy gyanús alak van itt, különleges megbízatással. Ezt az őrületes útépítést a dzsungelen át angol Guineáig szívesen megakadályozná néhány nagyhatalom. Gyanús, rejtélyes esetek fordulnak elő. Például a két titokzatos lövés… Csak az nyugtat meg, hogy valószínűleg a francia titkosszolgálat tisztjei közül is vannak itt néhányan.

Gardone szemhéjai fáradtan hunyódtak.

– Mi?… Tisztek?… Ugyan! Hol?

– Mit lehet azt tudni. Talán a szabadcsapattal, de lehet a légionisták között is vagy a transzporttal…

– Ezek rémregények! Francia tiszt nem áll be közlegénynek, nem, nem hagyja verni magát mint rab a goumier-ktől… Ilyesmi lehetetlen.

A hadnagy mosolygott.

– Hogy mennyire lehet, azt bizonyítja Poisson kapitány esete, aki tavaly még Ain-Szefrában volt parancsnok. Egy évig szolgált Yves őrnagy mint közlegény, hogy megtudja a lázadás igazi okát. Jelentése után Poissont nyugdíjazták. Két hadnagyot, akik állandóan vadászgattak, és az őrmesterre bízták a szolgálatot, kidobtak Szudánba.

– Én nem lennék ilyesmire képes…

Nagyot sóhajtott, és egy vizes kendőt borított az arcára.

A tábor élénk nyüzsgésén látszott, hogy ez az utolsó pár óra vonulás előtt. Mindenki elkészült a bizonytalan ideig tartó menetelésre. Akiktől elvonták a fél vízadagot, azok utoljára még ittak egy jót. Ezek közé tartozott Galamb is. A jókedvét ismét visszanyerte. Az ő kedélyén az sem fogott, hogy szédelgett a saját szagától a nyakára öntött kmirha miatt.

Egyszer csak a barnabőrű, ősz bajuszú arabot pillantotta meg, aki Murzukban jósolt. Nini! Hát ez hogy került ide?!

– Halló! Öreg varázsló! Maga autóbuszon jött?!

– Én a szabad harcosokkal vagyok, rumi úr – mondta a varázsló. – Megyek veletek mindenhová.

– Nagyon okos, legalább nem unatkozunk. De hol hagytad a kis kacskaringós barátodat?

– Képzeld, uram, ellopták. Hallottál még ilyet?

– Miért ne? A vadnyugaton lovat lopnak, a Szaharában viperát. Egész kedves kis állat.

– Én aggódom – csóválta a fejét a varázsló -, sok gazságot követtek már el kígyóval. Akinek szarvasviperája van, az bárkit megölhet. Elég, ha ellopja az ingét…

Galambnak tátva maradt a szája:

– Mi … Mi ez már megint… Ingét? Mit mondasz?

– Ha valakit itt meg akarnak ölni, akkor az illető viselt ingét betömik egy zsákba, amelyben vipera van. A kígyónak nem adnak enni, döfködik a zsákot, szóval kínozzák az állatot. Azután éjjel, közel ahhoz a helyhez, ahol az ing tulajdonosa van, kibocsátják a kígyót. A vipera száz ember közül is azt fogja megmarni, akinek az inge a zsákjában volt.

– Mi? Nem rossz…

– Ez évszázados módja a gyilkolásnak, mindenki ismeri errefelé, és egy úr azt mondta, hogy… messze Indiában is csinálják… Szálem…

Az arab mélyen meghajolt, azután elvegyült a nyüzsgésben.

Hopp!

Persze! Már tudja, hol látta. A meghajlás… Megvan!

A lakáj!

Az Avenue Magentán, doktor Brétail villája előtt, mikor azt a női szellemet, akkor látta először… A nő a villa hátsó kapuján csengetett, és a lakáj eresztette be. Ez volt! Hiszen ez csak bemázolta magát. Ez fehér ember! Halló! No, megállj, te büdös filmszínész!… Merre van… Nem láttak, kérem, egy kígyóbűvölőt, aki barnára van festve, de lakáj… Marha maga!… Halló… Nézd csak, hát hová tűnt!… Meg kell fogni! Ez tud valamit a kísértetről, aki mostanában is sűrűn megjelenik előtte, de csak álmában, és nagyon kellemesen viselkedik… Hé!…

De hiába kereste. Az álarabot mintha a föld nyelte volna el. Senki sem tudott róla, sehol sem látták…

Az a dolog, amit az ingről mondott, marhaság. Neki mindig ilyen izéket mesélnek. Egy kígyó nem véreb. Majd Sherlock Holmes nyomozni megy, és pórázon vezet egy viperát, hogy szagolja a tettes nyomát. Mindenfélét beszélnek itt egy hiszékeny embernek. Olyanok, mint a matrózok, akik halálhajóról meg tengeri kígyókról regélnek az újoncoknak. Még szerencse, hogy nem esett a fejére. Valaki ellopta az ingét, mert bukott a szép mintára.

Takarodó után mindenki lefeküdt, mert tudták, hogy másnap mennek tovább. Éjféltájban iszonyú ordítás verte fel a tábort. Négyen aludtak egy sátorban, közöttük Galamb is. Egy Kramartz nevű közlegény rohant ki üvöltve… Szarvasvipera harapta meg, és olyan mélyen mart bele a katona felsőkarjába, hogy nem bírta visszarántani a fogát. Csak kint a sátor előtt hullott le róla, és nyolc puskatus csapott egyszerre a hüllőre.

A szerencsétlen Kramartz néhány perc múlva meghalt. A szarvasvipera ellen nincs védekezés…

Galamb ijedten állt ott. Amikor az általános riadalom lecsillapodott, egy távoli pálma alá ült. A többiek ismét visszafeküdtek. Holnap menetelni kell.

Galamb azonban kissé megrendült. Nem értette teljesen a dolgot, mert hiszen ha az ő ingét lopták el, akkor miért marta meg a vipera Kramartzot? Vagy elromlott a kígyó szaglása?… Végeredményben vipera is lehet náthás… Milyen egyszerű lett volna minden, ha őt marja meg. Most már nem volna gondja rá, hogy milyen módon patkoljon el.

Lehet, hogy Kramartz halálának ő az oka?… De hát ha az ő ingével váltották meg a viperát, hogy került a kígyó Kramartzhoz? És ki lopatta el az inget?… Csak a szellem lehetett! A nő! A háromszögű anyajeggyel… A sivatag szelleme… Na, csak kerüljön a szeme elé…

Valaki megérintette a vállát:

– Jó estét.

A lovaglóruhás kísértet állt mellette.

Tizenhatodik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.