Az előretolt helyőrség

1

Ezalatt a különítmény szépen tovább tisztogatott, most már Hilliers hadnagy vezetésével. Az erőd mellett táborozó portyázók is veszélyesek lehettek. Barbizon tudta a rablóktól, hogy kik ott a főkolomposok.

Váratlanul géppuskák meredtek feléjük az erőd falából. Néhányan tevére ugráltak, de amikor tűz alá vették őket, és elhulltak, akik menekülést kíséreltek meg, valamennyien leültek, és várták, mi lesz a sorsuk. Egy csendőrt küldtek az erődből azzal az üzenettel, hogy tíz percen belül rakják le a fegyvert, különben halomra lövik valamennyiüket.

Tíz percen belül kapituláltak. Azután egy őrjárat fogta körül őket, lövésre kész fegyverrel. Hilliers egy céduláról harminc nevet olvasott fel. A főkolomposok voltak. Ezeket elvezették. A törvények szerint “nyomban és helyben” – mint tetten ért lázadókat – főbe lőtték valamennyit.

A többivel közölték, hogy visszakapják a fegyverüket. Lehet, hogy éjjel harcra kerül a sor. Ha nem harcolnak elég jól, akkor egy szálig lekaszálják őket, mert mögöttük golyószórók lesznek, lőtávolban.

Ezután az erődudvaron Latouret beosztotta a szolgálatot, majd így oszlatta fel a sort:

– Fiúk! Most mindenki megérdemel egy jó pohár bort. Maga, Harrincourt, velem jön kihallgatásra.

– Mehetünk, öregem – felelte szokott pongyolaságával, és Latouret-nek megremegett a bajsza, valami leopárdszerű morgást is hallatott, de különben nem szólt semmit.

2

A nap lebukott a sivatag felett, és Kobienszki, a corvée vezetője várta a jeladást: egy kigyúló fényszórót az erőd falán.

De a kis fehér vár némán meredt az alkonyuló sivatagban, mintha elhagyta volna minden élőlény.

Valami balsejtelemféle szorongás nehezedett az emberekre. A rabok odagyűltek a műút kezdetére, készenlétben, hogy a fényszóró jeladására egyesüljenek a corvée embereivel. Az állítólagos dr. Borden és a másik két idegen: Lorsakoff és Macquart vezették a rabokat. Kiosztottak néhány fegyvert is, keveset, csak amennyit az autón becsempészhettek magukkal. Ott hevert mellettük két ládában az ekrazit.

Hiénák röhögtek bántó hangon, és felragyogtak az első halovány csillagok a Szahara sárga dombjai felett.

– Az ördög érti… – mormogta Kobienszki, a néma, ijesztően elhagyatottnak rémlő erőd felé nézve.

– Valami baj lehet, – mondta az egyik katona.

– De mi?

Hallgattak.

– Kiderül rövidesen – szólt át a rabok felől Lorsakoff -, ha a corvée-t leváltják.

Senki sem felelt. A rossz előérzet lidércnyomása nehezedett a kis csoport katonára, ahogyan vártak a sivatagban, ennek a félelmetes napnak az estéjén.

Már elmúlt az őrségváltás ideje. És semmi. Sötét este hullott a Szaharára. A rabok és a katonák csak szemben álló, ormótlan árnycsomónak látták egymást.

Végre nyílt az erőd kapuja. Jól látták a messzeségből is, a belső lámpák kiszűrődő fényénél, hogy az erődből egy katona jön…

Egyetlenegy!

És a kapu nyomban becsukódott mögötte. A hosszú úton, miközben a porhullámok el-elfedték, lassan, nyugodtan közeledett az árny… Már csak néhány lépés választotta el a corvée-től.

Most végre felismerték.

– Troppauer! – kiáltotta az egyik katona.

Valóban a költő volt. Most már bizonyossá vált, hogy valami történt.

– Fiúk! – mondta, amikor az őrséghez ért. – Azért küldtek engem, mert én a rabokkal is jóba vagyok… Baj van. A katonák többsége az utolsó percben meggondolta a dolgot. A főbűnösöket bezárták, a többi elhatározta, hogy nem csinálja ezt a marhaságot, és megvédi az erődöt…

Nagy csend támadt. A fülledt, nyomasztó éjszaka még félelmetesebben nehezedett a lázadókra.

…Az erőd falán kigyúlt a fény. De nem jeladásból. Nyolc-tíz reflektor pásztázta egymást, keresztezve a sivatagot…

– Ostobaság! – kiáltotta Lorsakoff. – A katonák nem fognak ránk lőni…

– Azt üzenik a fiúk – jegyezte meg Troppauer -, hogy aki fegyvertelenül jön, azt bebocsátják. Különben lőnek. A vízcsapot lezárják, és nem nyitják ki, csak ha mindenki megadta magát…

Döbbent szünet következett. Az erdő felől egy rekedt hangú madár folyton azt ismételgette: Kirágá… kirágá… kirágá… Szél rohant át a Szaharán, és zizegve röpült a por…

– Azt üzeni nektek az őrnagy, hogy a corvée térjen vissza az erődbe, a rabok foglalják el a munkahelyüket, és akkor nem vesz tudomást arról, amit terveztetek… Csak a vezetőket bünteti meg – és sóhajtva tette hozzá. – Magát, Kobienszki, valószínűleg felkötik… De hát ilyen az élet; egyszer lenn, egyszer fenn. És végre is: odafenn már nem fáj semmi.

– Ne hallgassatok erre az árulóra! – üvöltött Kobienszki. – Csupa hazugság, amit mond…

– És nálunk az ekrazit! – kiáltotta Lorsakoff. – Ha kell, akár az egész erődöt a levegőbe röpítjük!

Kevés lelkesedéssel találkozott az elszánt bíztatás. Csak Troppauer felelt, hasonló harsány hangon:

– Majd hülyék leszünk meghalni magukért! Minek másszunk bele a csávába, ha ép bőrrel szabadulhatunk?! Ne jöttek volna ide…

– Te kutya! – horkant fel Kobienszki, és Troppauer előtt termett. – Majd megtanítlak, hogy a hülye verseiddel törődj, és…

Verseinek gyalázására Troppauer természetesen pofon ütötte Kobienszkit, aki azután hosszú ideig csendesen feküdt a földön.

Lorsakoff revolvert rántott, de az egyik rab kiverte a kezéből. Macquart-t két katona ragadta meg.

– Nem vagyunk bolondok meghalni magukért! – kiáltott a Mikulás-szakállú. – Troppauernek igaza van.

– Egyék meg, amit főztek… – mondta egy másik csontváz, és aszott karját magasra emelve, az öklét rázta dr. Borden felé…

Tíz perc múlva a corvée fegyver nélkül visszatért az erődbe, és magával hozta megkötözve Kobienszkit, Lorsakoffot, Macquart-t és dr. Bordent.

A rabok a bungalow-jukban ültek és csendesen várták, hogy döntsenek a sorsukról…

Huszonhetedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

18 + 18 =