Az előretolt helyőrség

1

A trombitás alarmot akart fújni, de kiverték kezéből a kürtöt.

– Nem kell, hagyd abba! Elég volt!

Adrogopoulosz, a görög birkózó, és Benid Tongut, a csendőr, Hildebrandt főkolomposai voltak, és most a békétlenkedők zömét összegyűjtötték az udvaron úgy, hogy az elősiető katonákat közrefogták.

Valamennyi elkeseredett, halálosan fáradt, ideges ember, legtöbbje beteg is… Már hat óra volt, és utolsó hévvel tombolt körülöttük a sivatagi hőség.

Hildebrandt felállt egy padra:

– Emberek! Elég volt a Szaharából! Nem akarunk a sivatagban megdögölni. Kitörünk a rabokkal együtt, akiket éppúgy pusztulásra ítéltek itt, mint bennünket! Rövidesen megérkezik segítségünkre sok harcossal a szokota törzs, és elvezet valamennyiünket egy titkos átjárón angol területre, ahol szabadok vagyunk. Nem akarunk mást, csak ezt. Biztosítani kell szokota megmentőinket. Ezért birtokunkba vesszük az erődöt, hogy ne lőjenek innen rájuk. Senkit nem bántunk. A tisztek is menekülhetnek, ha tetszik. Velünk vagy egyedül, ahogy akarják. De ha ellenállnak, leölünk mindenkit. Vízhiánytól nem félünk. Estig megoldottuk. Este lesz ekrazitunk, hogy felrobbantsuk a vízcsap páncélját. De ha erre sor kerül, ha nem adják ki a zár nyitját, meghal mindenki, aki nem tart velünk! Addig fegyelmezetten viselkedünk, nem bántunk senkit… – Nyugtalanul kereste a szemével Pencroftot, de nem látta közeledni. – Hol lehet? – Én felmegyek az irodába. Beszélek a tiszt urakkal. Lehet, hogy sokáig fog tartani. Várjatok fegyelmezetten és türelemmel. Nem vért, nem felfordulást akarunk, csak elmenni ebből a pokolból!

– Úgy van! – zúgtak rá az emberek.

– A goumier-k is velünk tartanak! Csak három akadt közöttük – folytatta Hildebrandt -, aki megtagadta a csatlakozást.

Benid Tongut, a hatalmas őrmester ott állt a lázadók között. A légionisták veregették a vállát. Barbizon a mellvéden vágyakozó szemmel dörzsölte össze a tenyereit.

– Amíg visszatérek, tartsátok fenn a rendet! Ha egy óra múlva nem vagyok itt, akkor végeztek velem odafenn. Ebben az esetben egyetlen embernek se irgalmazzatok! – fejezte be Hildebrandt a beszédet, és elszánt léptekkel a törzsépület felé indult. A katonák ordítoztak.

…És hol volt Galamb? Hol volt Latouret, Battista és a többiek?

Mikor eldördült a lövés, Latouret és Battista az irodához vezető lépcsőházban voltak. Az őrmester elővette revolverét. Battista is. Ebben a pillanatban valaki hátulról elkapta a kezét, és kicsavarta a pisztolyt. Ugyanez történt Battistával is. Galamb, Troppauer, Spoliansky és Nadov lefegyverezték őket.

– Megkötözni! – mondta Galamb. – Rajta, Spoliansky!

A lengyel kötelet vett elő, és a tehetetlenül szitkozódó őrmesterhez fordult:

– Ha megengedi… – mondta udvariasan, és érthető rutinnal szorosan megkötözte. Azután Battistához fordult, mintha táncra kérné fel: – Szabad?… – de mielőtt még az olasz megtagadhatta volna a beleegyezését, már megkötözte. Bevitte őket a mosdóhelyiségbe.

– Nyugodtan, öreg Latouret – bíztatta Galamb -, nem lesz semmi baj, jó fiú vagyok, és gondolok magukra, csak pillanatnyilag kell beraktározni önöket.

– Tudja, Harrincourt – mondta megvetően az őrmester -, eddig azt hittem, hogy csak fegyelmezetlen és elbizakodott. Még sajnáltam is, mikor en crapaudine megkötözték. De most látom, hogy maga egy közönséges hazaáruló, hitvány, gyáva fráter, és bánom, hogy valaha egy jó szót szóltam magához.

– Csak dörmögjön, öreg. Azért tudom, hogy kedvel. Ne féljen semmit, Galamb jó fiú. Szereti a katona bácsit. Mehetünk, gyerekek.

Ezután felmentek a legénységi szobába. Itt gyűlt össze a Harrincourt-különítmény, Pilotte vezetésével. Minkusz, Pilotte, Hlavács, Rikov és még nyolc megbízható ember.

– Gyerekek! Valamennyien Hlavács őrnagy vezetése alatt állunk. Most lemegyünk, és úgy teszünk, mintha csatlakoznánk a lázadókhoz. Betörjük a raktárt, és mindenki ihat rumot, meg ami ital van!

– Úgy van! – kiáltott lelkesen Hlavács.

– Előre! – A siető Hlavácsot visszatartotta. – Maga itt marad. Nem kell kockáztatni az életét. Arra való a közlegény…

– De ha felhozzák a rumot – hebegte csalódottan -, szeretnék ott lenni…

– Elismerem, hogy hősiesen az élünkre akar állni, de felelősek vagyunk őrnagy úr életéért. Gyerünk, fiúk! – Hlavácsot eltolta, és rázárta az ajtót. A cipész kétségbeesetten bámult maga elé, azután dühös lett. – Micsoda beszéd ez? – siránkozott. – Az én ötletem volt a rum, és nekem nem adnak semmit… Disznóság!

De nem tehetett semmit…

Galamb pedig így szólt a lépcsőn:

– Fiúk, aki közületek rumot iszik, az eldobta a katonai becsületet, és szavamra mondom, hogy nyomban lelövöm.

– Kicsinyesség – dörmögte Troppauer, a poéta -, azért egy pohárkával igazán lehetne… – de Galamb úgy nézett rá, hogy gyorsan elhallgatott.

Futva érkeztek az udvaron nyüzsgő katonák közé:

– Halló! – kiáltotta Galamb. – Végre itt a szabadság!… Megyünk haza! És addig is, amíg kinyitják a vízcsapot, ne szomjazzunk! Fiúk! A raktárban ott a rum! Megérdemlünk ennyi nyomorúság után egypár korty italt!

– Úgy van! – kiabálta Troppauer.

– Úgy van! – zúgták az alkoholisták.

Egy perc múlva felfeszítették a raktárt.

A nagy hordókat bajonettel, baltával lékelték, ahogy jött. Pillanatok alatt mindenfelé folyt a rum, röhögtek, kiáltoztak…

– Hohó! Ez whisky! – mormogott most az egyik, és tolongtak, mint a csorda… A szájharmonika is megszólalt rövidesen…

A sok elviselhetetlen egyhangúság visszahatása félelmetes volt. Rikácsoltak, énekeltek, némelyik annyi rumot ivott egy hajtásra, hogy lezuhant a kezéből kihullott üveg mellé, mintha gutaütés érte volna.

– Mi történik itt! – kiáltotta Adrogopoulosz a lépcsőlejáratnál. Ez veszélyes ember! Hetek óta Pencrofttal meg a másikkal suttog – villant át Galamb agyán.

– Emberek! – üvöltötte rémülten a görög -, nem szabad berúgni! Vége mindennek, ha…

Galamb tántorogva, mintha részeg lenne, eléje állt:

– Mit beszélsz bele… Gyere, igyál te is… Majd éppen te fogsz parancsolni… mit képzelsz? Mi… nesze, igyál…

A görög dühösen eltolta a poharat, mire Galamb felordított:

– Megütöttél! Ezért megöllek, te kutya! – És míg a görög csodálkozott, mert hiszen nem ütötte meg Galambot, olyan rúgást kapott, hogy először hátraesett, azután mintha szánkázna, lecsúszott a pincébe. Azonnal felugrott, de egy zúgó ököl úgy orron vágta, hogy elsötétedett előtte néhány másodpercig a világ. Galamb tudta, hogy a görög felboríthat mindent. Végezni kell vele!

A légionisták azt hitték, hogy szokványos verekedésről van szó. Röhögtek és kiáltozva állták körül őket.

Adrogopoulosz hirtelen elkapta az ellenfelét. Galamb aggódva érezte, hogy túlerővel áll szemben: Adrogopoulosz karjai, mintha márványból volnának. Máris kapott egy ütést alulról az állkapcsára, hogy elszédült, de vaktában rögtön lesújtott egy horogütéssel, és szerencsére talált. A görög megtántorodott egy pillanatra… Nekihátrált a hordóknak, és ugrásra készült. Szakállas arca rosszindulatú vigyorra torzult, és…

Az egymásra halmozott hordók tetejéről, hogy, hogy nem, talán mert a nagy test odadőlt, egy kisebb, kéthektós a fejére esett, és kásává lapította a koponyáját…

A katonák néhány másodpercig ámultan álltak.

…Troppauer ezalatt leguggolt a nagy hordók mögé, mert ha kitalálják, hogy ő billentette le Adrogopoulosz fejére a kéthektóst, abból nagy baj lehet.

– Most legalább… megtanultad… – utánozta a részegek hangját Galamb – hogy parancsolgass a légionistáknak… Piszok… Elég volt az ilyenből!

Valaki elrikkantotta magát, hogy konyakot talált. A többi artikulátlan ordítozással tolongott körülötte, és lassan egyedül maradt a hordók alján a görög holtteste.

Galamb szájharmonikája rázendített a kedvenc dalra:

“Le sac, ma foi, toujours au dos!…”

Énekeltek és ittak. Némelyik más edény híján a sapkájával merte a rumot. A fele elfolyt. A háttérben elintéznek egy kisebb nézeteltérést rohamkéssel. Néhányan a földön hevernek öntudatlanul, rekedt rikácsolás tölti be a pincét, és a szájharmonika szól…

Már sötétedett. Galamb rendületlenül játszott. Egy csomó goumier összeverekedett néhány katonával. Lövések dördültek… Már négy-öt áldozata volt a mulatságnak. Senki sem törődött Hildebranddal és a corvée-vel… Spoliansky, Troppauer, Minkusz, Pilotte meg a többiek nem mertek inni. Hiszen ott ül Galamb a lépcsőn, harmonikázik, de az ölében egy nagy altiszti revolver.

Fél hét volt, és a század már elázott. Hihetetlenül nagy mennyiségű rumot ittak…

…Battista és Latouret megkötözve hevertek egymás mellett. Körülbelül tisztában voltak a sorsukkal, hallották a veszett kurjongatást… Egyszercsak szép kettős sorban néhány katona jött, feltűzött szuronnyal. Elöl Troppauer és Pilotte, egy-egy kályhacsőszerű lángszóróval. Galamb vezette őket. Gyorsan elvágta mindkét altiszt kötelékét. Latouret felugrott.

– Nyomorult söpredék… Piszok hazaáruló gazok!

– Ha befejezte, öregem – mondta csendesen Galamb -, szóljon, mert még sok dolgunk van. Vagy nem volna kedve gorombáskodás helyett átvenni az őrjárat vezetését, és lefogni a lázadókat?

Mialatt ezt mondta, mindkét altisztnek átadott egy-egy revolvert.

– Mi ez? – kérdezte bután Battista.

– Ha nem kötözzük meg magukat az előbb, akkor kijöttek volna az udvarra nagyképűsködni, és a lázadók mindkettőjüket megölik. Pedig szükségünk van két jó altisztre, ha egyik-másik kissé öregszik is már… fordult Latouret-hez. – A lázadókat lefegyvereztük, de ők nem tudnak róla. Felfeszítették a depót, kiitták a rumot, és alig állnak a lábukon. Őrmester! Vezesse az őrjáratot, hogy elfogja őket… De gyerünk! En avant, apuskám! Marche! – kommandírozott sajátos katonai nyelvezetén.

– Ha ez igaz… Harrincourt… akkor nem szégyellem magam… hogy néha sajnáltam… amikor nyúzták… – A szeme felcsillant, néhány szál macskaszerű, ősz bajusza harciasan meredt előre, és a kis csapat élére állt: – A mon commandemant!… En route! Marche!

Már alig állt a lábán egy-egy katona, amikor a nehéz léptek döngve közeledtek kintről. Az ajtóban megállt az őrjárat. Két lángszóró meredt rájuk, ami magában véve elég ahhoz, hogy pillanatok alatt halálra pörköljön mindenkit a pincében.

– En joue! – recsegte Latouret, és szuronyok szegeződtek a lázadókra. Néhány részeg ámultan látta, hogy eltűnt a fegyvere.

…Tíz perc múlva lelakatolták a pince ajtaját, és a lázadók ott feküdtek a földön szorosan megkötözve. A goumier-khez olyan hirtelen nyomultak be, lövésre kész fegyverrel, hogy ezek nem is gondolhattak ellenállásra. Gyorsan megkötözték őket. A három foglyot, akik nem csatlakoztak a lázadó csendőrökhöz, eloldozták. Ezek is fegyvert kaptak. Benid Tongut még idejében kilépett a hátsó ablakon… Az erőd egy elhagyatott részén felkapaszkodott a mellvédre… Kötél volt nála… Lemászik a túlsó oldalon, és bevárja az érkező négereket… A szokoták holnap vagy holnapután itt lesznek a sivatagban.

De nem számított arra, hogy egy ember a mellvédről órák óta figyeli… Valaki, akinek elintézetlen ügye volt az őrmesterrel. A hanyatló nap ferde szöge alatt hosszú árnyak terültek el a köveken, amikor Benid Tongut felért a lőrésekhez. A homályból valaki melléje lépett, és torkon ragadta. Barbizon könyörtelenül kemény vonásait pillantotta meg az őrmester egész közelről.

– Egy percre, kamerád… – suttogott a korzikai.

Benid Tongut csak azt érezte, hogy belehasít egy sajgás a tarkójába, és reccsen valami. Azután átröpül a mellvéden, tizenöt méter magasból…

2

Amikor Finley lenézett az ablakból, és látta a gyülekező katonákat, megfordult.

Gardone verejtékező, rémülettől sárga arcát törölgette.

– Mi a véleményed? – kérdezte a hadnagyot.

– Meg fogunk halni – felelte egykedvűen. – Ha van ekrazitjuk, akkor nem tarthatjuk sakkban őket, mert felrobbantják a csövet. Azután csakugyan megérkeznek majd a szokoták, és ha a lázadók nem ölnek meg, akkor fejbe lőhetjük magunkat, mert természetesen eszemben sincs, hogy a négereknek megadjam magam…

– Kérlek… hadifogság…

– Ugyan! Nyomban lemészárolnak.

– Nem bizonyos, sőt… Mi érdekük lenne?

Finley undort érzett. Ha gyáva is valaki, azért uralkodhatna magán, amikor látja, hogy meg kell halni, és nincs segítség. És ez az ember hordja a francia tisztek egyenruháját!

A kretén hangja hallatszott kívülről:

– Légy szíves, és megállj, mert különben a közlegénynek lőni kell… Ez a parancs…

– Eredj a pokolba – mondta valaki, és úgy látszik, félretaszította a bolondot, mert nyílt az ajtó, és Hildebrandt lépett be.

– Közlegény! – rivallt rá Finley. – Ki engedte, hogy engedély és kopogtatás nélkül…

– Várj! – szólt közbe a kapitány. – Én vagyok a parancsnok. Mit akar itt? – fordult Hildebrandthoz.

– Kapitány úr! A legénység küldött, hogy tárgyaljak a tiszt urakkal. Megtagadjuk az engedelmességet! Haza akarunk menni, és haza is fogunk menni. Nem gátolhatnak meg senkit ebben. A tisztek nem bántottak bennünket, mi sem bántjuk őket. Az erődöt sem. Megmondják a kombinációt, ellátjuk magunkat vízzel az útra, és megmarad Franciaországnak ez a helyőrsége, életben maradnak a tisztek. Ha nem tesznek így, akkor elfoglaljuk az erődöt. Ha kell, felrobbantjuk az egész törzsépületet, van elég ekrazitunk, és ez reménytelenné teszi a tisztek részéről az ellenállást. Így is, úgy is hozzájutunk a vízhez. De akkor felrobbantjuk a vízvezetékcsöveket, elpusztítjuk az erődöt és mindenkit, aki önökkel tart. Ezt határozta a fellázadt helyőrség.

– Takarodjon! – kiáltotta Finley. – Lázadókkal nem tárgyalunk, és valamennyien…

– Csendet kérek! – mondta erélyesen a kapitány. Nem érezte a közvetlen halálveszélyt, és ez nagyképűvé tette. – Miféle szerepük van az ügyben bizonyos szokota négereknek?

– A szokoták útban vannak Aut-Taurirt felé. Az erdei törzs főnökével üzentek, hogy ha az erődöt elfoglaljuk, és így a francia katonaságtól nem kell félniük, akkor ők elvezetnek bennünket egy rejtett úton Angol Guineába. A szokotákat nem bántjuk, de megvédjük önöket is, ha nem kényszerítenek más eljárásra.

– Menjen ki – felelte Gardone Hildebrandtnak -, és várakozzék a folyosón!

Hildebrandt tudta, hogy nyert. Katonásan megfordult és kiment. Kréta dugta be utána fejét:

– Tiszt úr… nem kell lelőni a közlegényt?

– Hordd el magad!

Kréta vigyorgott és eltűnt. Gardone fensőbbséggel mondta Finleynek.

– Kérlek, szerintem diplomáciai érzék kell ehhez az ügyhöz. Itt nem hősködésre van szükség. A helyőrség és az út az első. Így szól a parancs. Menjenek hát ezek a zendülők, ahová akarnak. Az erőd pusztulásáért nem vállalom a felelősséget.

Gardone felfújta magát, és gőgösen nézett helyettesére.

– Csak nem akarod kinyitni a csapot, kapitány úr? Vagy elárulni a kombinációt?

– De igen! Ezek jó fiúk, csak elkeseredettek. Egy kis diplomácia, kérlek… Menjenek el… és így legalább megmarad az erőd. Ha felrobbantják a csövet, akkor végeznek a helyőrséggel is… Nem adhatjuk fel ezt a fontos hadászati, stratégiai pontot…

– Nem osztom a véleményedet, kapitány úr – felelte táguló orrcimpákkal, dühösen Finley.

– Úgy? Hát ez nem is fontos… Engem azért küldtek ide, mert tudták, hogy kényes feladatról van szó… Hadnagy úr, parancsot adok önnek, hogy vezesse a lázadók követét a csaphoz, és közölje vele a páncélszekrény kombinációját.

A tiszt habozás nélkül felelt:

– Megtagadom az engedelmességet!

– A kardját!

Finley rövid, gyors mozdulattal lecsatolta a kardját, és az íróasztalra tette.

– A szobájába megy, és további parancsomig ott marad. Én fogom megmondani a zár nyitját, és saját felelősségemre kinyitom a vízcsapot… Közlegény!

Minden szó hallatszott a vékony ajtón, úgyhogy Hildebrandt örömmel beugrott a szobába, és Gardone valamit mondani akart, de – ijedten hátralépett.

A szemben álló Hildebrandt mellkasából hirtelen kibújt egy szurony… A katona tágra nyílt szemmel, tátott szájjal meredt maga elé… azután felbukott. Mögötte, puskával a kezében, Kréta állt, a fegyver szuronyáról csepegett a vér.

– Yves őrnagy vagyok – mondta csendesen, és egyenesen Gardone szemébe nézett. – Kapitány! Adja át a kardját. Finleynek! Hazaárulásért letartóztatom…

Huszonhatodik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.