Az előretolt helyőrség

1

Galamb elhatározta, hogy soha többé nem lesz rokonszenves. Egy teljes hetet veszített drága idejéből Marseille-ben, ahol a légionárius semmiképpen nem lehet hivatásának áldozata. A vén katona is megbánta már, hogy ezt a gyerekes külsejű katonát igyekezett rövid időre megóvni a sivatag borzalmaitól. Az újonc ugyanis, mióta elindult nélküle a menet, kizárólag a legmodernebb dzsesszdalokat fütyülte a raktárban, és azokat is olyan hamisan, hogy a káplárnak állandóan sajgott a fejlövése. Így azután rövid idő múlva a “Légió Atyjá”-ról elnevezett gőzösön útban volt Oran felé.

A kis, piszkos hajó nyugtalanul táncolt a Földközi-tenger hullámain. A légionisták a fenékben ültek, és csajkájukból az örökös feketét itták. A Caporal cigaretta rossz szagú füstje mint sűrű köd ülte meg a helyiséget.

A rácsos lámpa csikorogva lengett, a katonák dermedten gubbasztottak a homályos helyiségben batyuik, ládáik és pokrócaik között.

A nyugtalan tenger állandó harsogása zúgott be kintről. Egy öreg légionista, aki második öt évét kezdte, és így jutott két hónap szabadsághoz Marseille-ben, az újoncokkal együtt tért vissza Afrikába. Hosszú, őszes, barna bajusza volt és nagy ádámcsutkája. Pilotte-nak hívták. Most csendesen pipázgatott, és halk hangon mesélt tapasztalatlan társainak eljövendő sorsukról.

– Eleinte nagyon rossz odalent, de később ha az ember látja, hogy sohasem lehet megszokni, hát beletörődik mindenbe…

A katonák nyugtalan, sötét tekintettel hallgatták. Csupa tanulmányfej. Sovány, vértelen suhanc fejek, szemük alatt sötét gyűrűkkel, napbarnított, elszánt, markáns arcok. Csak egy ember nem figyelt oda. Egy sovány, elálló fülű légionárius. Két párhuzamos ránc vonult az orra és a szája sarka mellett hosszában. Ha vigyorgott, ez a két ránc barázdává mélyült, és mert állandóan vigyorgott, a két különös barázda szinte odadermedt az arcára. Fényes, fürge szeme örökké ide-oda mozgott, és a homlokába fésült haja csak jobban kihangsúlyozta azt, hogy degenerált. Minden keze ügyébe kerülő tárggyal állandóan rajzolgatott, ezért elnevezték Krétának. Rövid idő alatt Kréta lett a durva tréfák célpontja. De erről, úgy látszott, nincs tudomása.

– Milyen az élelmezés? – kérdezte valaki.

– Az kitűnő. Csak meneteléskor kissé egyszerű. Ha nincs idő főzni, akkor mindenki kap egypár marék lisztet meg hagymát, és megeszi, ahogy tudja.

Pilotte-tal szemben ült a légió legkülönösebb figurája. Középtermetű, groteszken vastag ember. Nem volt kövér, csak vastag. Köpcös nyak, deszkányi váll, nagy csípőcsontok, irtózatos gorillaállkapocs és kopaszodó fején néhány sűrű, hosszú fekete hajcsomó gubancolódott össze. Igen keveset beszélt, mindig melankolikus szomorúsággal nézett a környezetére, és olykor piszkos papírlapokat olvasgatott, amikkel minden zsebét teletömte.

– Azt hallottam – szólt közbe rekedten, borízű hangján -, hogy a légióban sok művész is szolgált már.

Pilotte köpött.

– Két évvel ezelőtt együtt szolgáltam egy norvég erőművésszel, bizonyos Krögmann-nal. Szegényt egy ártatlan kocsmai összetűzés közben agyonverték. Azonkívül ismerek a Meknésben állomásozó sapeuröknél egy kárpitost, aki szépen trombitált. Több művésszel nem találkoztam Afrikában.

– Maga talán művész? – fordult a vastag felé egy újonc.

A kérdezett elgondolkozva simogatta hatalmas gorillaállkapcsát, amely borotválatlanul erős, fekete borostákat termelt:

– Igen… – felelte sóhajtva – én művész vagyok.

– Miféle művész maga?

– Troppauer vagyok, a költő…

Ezt úgy mondta, mint aki döbbent ámulatot vár. De semmiféle elfogódottságot nem mutattak ezek a rezignált katonák. Inkább olyasféle megértéssel néztek össze, mintha orvosok volnának, és megállapodnának valamiben egy konzílium után.

– Ha megengedik – közölte szerényen Troppauer, a költő – elolvasom egy ismertebb versemet.

És mielőtt még határozatot hozhattak volna kérését illetően, már előhúzta piszkos papírcsomói egyikét, nagy élvezettel szétteregette, és bajtársainak legnagyobb megdöbbenésére olvasni kezdett:

– Én egy virág vagyok, írta Troppauer Hümér.

És olvasott. Nyugodt, öntelt mosollyal, időnként megkuszálva hosszú sötét hajfürtjeit…

Mikor elmondta az utolsó sort, diadalmasan nézett körül. Iszonyú csend honolt a fenékben. Pilotte a rohamkésen tartotta a kezét.

Csak egyetlen hang szólalt meg harsány elragadtatással:

– Bravó! Igazán gyönyörű!

Galamb volt. Szinte fülig vigyorgott a műélvezettől. Troppauer Hümér bágyadtan hajlongott, szerény mosollyal, majomállkapcsát mellére szegezve, fürtjeit rezgetve.

– Igazán nem tudom… mivel érdemeltem… ki elismerését – mondta elfogódottan. – Talán azért szép ez a vers, mert szegény anyámra emlékezve írtam… Isten nyugtassa… – A katonák hüledezve látták, hogy Troppauer szeméből két könnycsepp gördül le, és megcsuklik a hangja. – Ha megengedik, anyám jellemzésére felolvasok egy rövid kis verses elbeszélést…

– Halljuk! Halljuk!

Galamb kiáltotta ezt lelkesen, és tapsolt.

– Halljuk! Halljuk… – sipította egy cérnavékony hang. Kréta volt. De ő nem tudta, miről van szó.

A könnyező költő azonban nem kezdhette meg újabb műve felolvasását, mert néhány elszánt katona felemelkedett, és odajött elébe.

– Azonnal hagyja abba ezt a marhaságot – mondta egy kanadai óriás.

– De, uraim… Hát nem szépek az én… verseim? – Úgy látszott, hogy nyomban sírva fakad.

– A maga versei unalmasak és hülyék… – kiáltotta öklét rázva egy görög díjbirkózó.

Ami azután következett, az olyan volt, mint valami rossz álom. A költő úgy vágta szájon a görög díjbirkózót, hogy az repedt állkapoccsal röpült egy vasoszlopnak, és elájult. Azután egyetlen könnyed mozdulattal a kanadai favágót fél kézzel nekicsapta a társainak.

Még néhány zord kritikus sietett az erélyes költő ellen… De hiába. Troppauer úgy dobta egyiket a másikhoz, mint apró forgácsot.

A katonák döbbenten, ijedten nézték…

A harc befejeződött, a művész egymaga állt a helyiség közepén, és szemrehányó pillantással körülnézett.

Valaki nyöszörgött, de különben csend volt.

A költő visszaült a helyére, kisimította piszkos papírcsomóját, és fennkölten így szólt:

– Anyám, te vagy árva fiad csillaga, írta Troppauer Hümér. Első ének…

A több mint huszonkét oldalas verset azután már feszült figyelemmel hallgatták végig a légionisták.

2

Távolról feltűnt Oran. Az afrikai part fehér, dobozszerűen különálló házaival, pálmáival elmosódottan terült el a merőleges délelőtti napfény ködszerű megvilágításában.

– Sorakozó! – kiáltotta az altiszt a fenékbe.

Mindenki megjelent holmijával a fedélzeten. Egy hajóstiszt látcsövön át nézte a partot.

A katonák szeme is a közeledő kikötőhöz tapadt.

Ott jön Afrika!

A hajóstiszt közömbösen nézett végig a legényeken.

Azután hirtelen meghökkent.

– Harrin… court…

Galamb is csodálkozott.

– Cham… bell… – hebegte.

Együtt jártak az akadémiára!

– Az őrmester úr majd megengedi, hogy kivételesen kilépjen a sorból. Néhány szót szeretnék beszélni magával – mondta a tiszt.

Harrincourt kilépett, és odébb ment a tiszttel együtt.

– Harrincourt… megőrültél? – kérdezte idegesen, mikor eltávolodtak a sortól.

– Kérem, hadnagy úr…

– Mondd csak, hogy Jean, mint régen.

– Hát kedves, Jean. Mi kifogásod lehet az ellen, hogy a légióba léptem?…

– Nagyon jól tudod, hogy mi a légió! Ide csak az jöjjön, akiért nem kár, ha egy beduin golyó leteríti a sivatagban. Ide hallgass: nekem igen jó összeköttetéseim vannak, Cochran táborszernagy, az orani városparancsnok nagybátyám, és talán ha beszélnék vele…

Harrincourt elsápadt.

– Eszedbe ne jusson! Én meg akarok halni és kész! Magánügyem! Nagyon kérlek, hogy semmi körülmények között se avatkozz a dolgaimba…

Csörgés és csobbanás hangzott, amint ledobták a horgonyt. A tiszt gyorsan kezet fogott egykori bajtársával, és Harrincourt beállt a sorba.

A kis híd legurult, és a partnak ütődött. A kapitány kardja egyet villant, azután megindult végig a deszkán, és mögötte sorra dobogtak a súlyos bakancsok.

Chambell szomorúan nézett a napfényben táncoló porfátylak között eltűnő osztag után, amíg egykedvű poroszkálással az utolsó katona is befordult az úton, amely sárga házak és zöld pálmák között Fort St. Thérèse-ig vezetett.

Szegény Harrincourt – gondolta és felsóhajtott.

Ötödik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

1 × 4 =