Az előretolt helyőrség

1

– À terre!

Megismétlődött a jelenet.

Ki-ki a földre tette fegyverét, és a hadnagy a kapitánnyal végigment. Galamb kilépett a sorból, és feszesen megállt.

A kapitány végignézte:

– A puskád?

– Nem találom, mon commandant!

A hadnagy meglepetten felismerte a katonát:

– A te fegyvereddel azt a vastag embert is megsebesítették. Hol voltál, mikor a lövés történt?

A merénylőnek megint nem sikerült Galambot eláztatni. Öten is jelentkeztek, hogy az áldozat mellett futott.

Egy altiszt jött puskával a kezében.

– Itt a domb mellett, ötven lépésre a sebesülttől találtam.

– Ez a te puskád? – kérdezte a hadnagy Galambot.

– Oui, mon adjudant.

– Különös. Neked mindig alibid van, és közben a puskád gyilkol.

Semmit sem tudtak megállapítani, de Galambot, habár teljesen igazolták a katonák, a megmagyarázhatatlan gyanú, a bizalmatlanság rosszindulatú homálya fogta körül.

A menetoszlop folytatta útját. A Kölyök bal vállát érte a lövés, és a tüdőt is megsértette. Az ezredorvos és a vörös szanitéc ápolás alá vették.

A Szaharának olyan vidékén meneteltek, amerre évekig nem vetődik el ember. Vergődve, küszködve haladtak. A lábuk olykor bokán felül süppedt az izzó talajba, elégette, felsebezte a bőrüket, és a napi másfél liter poshadt vízadag nem enyhítette nyomorúságos állapotukat. A végsőkig ingerlékeny és ideges volt ember, állat egyaránt. Még Galamb is dühös lett. Sok vacak por ment a szájharmonikájába, és vagy egy fél hanggal hamisan fújt. Később egészen eldugult. Pillanatnyi lelkiállapota is kissé emlékeztetett egy eldugult szájharmonikára. Szerette ezt az ijedt, sápadt gyereket. Szegény. Milyen szomorú eset, ha az ember ilyen fiatal korában az alkohol élvezete miatt gyilkos lesz. De egyszer csak kiszabadul innen ez a fiú, és akkor majd azt a tanácsot adja neki, hogy járjon zenés kávéházba, az jót tesz lelkiismeretfurdalás ellen. Igen! Ezt a tanácsot fogja adni, ha már ez a kedves gyerek hozzá fordult bánatával. És majd azt is ajánlja neki, hogy ne csavarogjon állandóan Afrikában, mert ez nem vezet jóra, inkább nézzen valami állás után, mondjuk, legyen vasutas vagy hírlapíró, és a szolid élet idővel helyrehozza.

Fene ezt a szájharmonikát!

– Közlegény… – kérdezte a kavargó homokzivatarban hörögve a káplár, aki végigment a szakaszon… – Maga rinocérosz?!… Pléhből van?! Hőőő… Az emberek rakásra döglenek, és itt szájharmonikákkal bíbelődik?… Hőőő… khm… Khm… Szétszakad a tüdőm!

A déli áramlás sűrű portölcséreket kavart.

Galamb udvarias érdeklődéssel nézett rá:

– Valaki rosszul lett?

– Ember! Négyen kaptak hőgutát délután!

– Az a naptól lehet.

Az emberek rogyadozva köhögtek, a kavargó portölcsérek az ötvenfokos, izzó légáramlásban jajgató pokollá tették a menetoszlopot, és Galamb a körömpiszkálójával a szájharmonika oldalán egy srófot próbált meglazítani…

Mennél közelebb értek az egyenlítőhöz, annál kínzóbb volt ez az állandó vándorlása a pornak. A passzát zónájában jártak. Mintha a forró talaj füstölögne, úgy röpköd állandóan a homok, és az összezsugorodó nap parázsszerűen izzik a porfátylak mögött.

– Zárkózni! Zárkózni! – ordítja a káplár, mert percenként felbomlik a menetoszlop.

– Nincsen srófhúzója véletlenül? – szólítja meg kedvesen Galamb.

– Nom de Dieu… – Az altiszt szitkozódva, köhögve botladozik tovább a porban. Egy katona kizuhan a sorból, többen a fejüket fogják és jajgatnak… A páncélkocsi a kis kaliberű ágyúkkal leállt. Három szédelgő mechanikus a gépből kirezgő benzinpárák fölé hajolva dolgozik az óriási gépezetben… Valaki megérinti a félájult szerelőt. Galamb áll mögötte:

– Legyen szíves, kérem, hogyha ezzel a munkával kész, akkor hozza rendbe a szájharmonikámat is…

…Csak az mentette meg az életét, hogy hirtelen lehajolt, és így a kalapács néhány centiméterrel a feje mellett zúgott el.

2

Este, mikor lehűlt a levegő, erőltették a menetelést. Az egyenlítő felől szüntelenül szállongó portölcsérek jeges, fehér sugárzásban terjengtek.

A gróf úr, aki aránylag jól bírta az utat, a hidegtől ideges lett. Hlavács, a suszter ment mellette. Egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy előkelő bajtársának vacog a foga.

– Sohasem hittem volna, hogy emberek erre képesek – mondta Hlavács.

– Én jól bírok mindent, csak a hideget nem – felelte vacogva. Előkelő külseje most először sínylette meg a szolgálatot. Magas homloka körül őszülő haja, klasszikus arca és remek, férfias alakja semmivé váltak ebben a didergésben.

– Kedves Hlavács kolléga… Én nem sajnálnék tizenöt frankot magától, ha szerezne nekem egy… inget… amit felvennék ez alá… Nincs több fehérneműm… és két ingben kevésbé fáznék… Nem… valami úri dolog… kettős fehérneműt hordani… De itt olykor… fel kell adni… az etikettet…

– Csakugyan ennyi pénzt áldozna? – kérdezte Hlavács.

– Szavamra… Van talán egy felesleges inge?

– Az nincs, de lophatok éppen egyet – morfondírozott a cipész. – Milyent szeretne?

– Nem vagyok barátja az ilyesminek… de az eset oly kivételes, hogy eltekintek!… Ha szabad választanom a század ingei között, akkor… ezét a Harrincourt-ét szeretném. Úgy is mindegy, hogy kitől lopja. Vagy sem?… Harrincourt-nak finom inge lehet…

– Kérem. Legyen Harricourt-é, de akkor húsz frankot fogok kérni.

– Miért éppen húszat?

– Micsoda kérdés? Egy finom ing mindenhol drágább. Nadov ingét olcsóbban is számíthatom.

Ez ellen a gróf úr nem tudott érvelni.

Nyolcnapos menetelés után elérték az utolsó térképezett oázist, Agadirt. Erről is inkább csak tudták, hogy van. A század fele beteg volt. Pokoli zaj, bőgés, csörömpölés töltötte be a kis oázist, amely már porral betemetve, elképzelhetetlen légyfelhőkkel feküdt a vigasztalan Szahara egyhangú, sárga síkján…

Az állatok nyerítettek és üvöltöttek, mert a legyek fürtökben csüngtek róluk. Mindenféle védekezés hatástalannak bizonyult ellenük.

A portyázók és a légionisták között helyezkedtek el a rabok és a hatalmas bennszülött csendőrök. Nem volt ajánlatos a szabadcsapatot a katonasággal összeereszteni… Még így is kiütött a ribillió, mert kávézni a legionáriusok most is csak odajárnak a vén kávéfőzőhöz, egy pohár meleg italra. Titokban még pálinkát is kaptak, bár ez a kantinos szabadalmai közé tartozott. De a kantinosnak nem volt kmirha pálinkája. Ez egy szörnyen átható, pomádé- és keserűmandula-illatú, erős szesz, amit mindenféle virágból erjesztettek. A kávéfőző körül mindig egy kis karéj légionista ült törökülésben, és megvitatták az eseményeket. Örömmel üdvözölték a közeledő Galambot. Mint ő mondta, az arabbal együtt Zenés Kávéházat nyitnak a Szaharában.

De ma nem a szokott bakugrásokkal jött. Komoran bandukolt, és nem vette elő a hangszerét sem, miután leült…

– Elszomorít a helyzet – mondta sötéten.

– Engem is… – legyintett az óriási Nadov, mert igazán reménytelenül állomásoztak itt, betegen, rongyosan, egy ijesztően halálos pontján a világnak, elzárva a társadalomtól.

Galamb élénken emelte fel a fejét.

– Szintén ellopták egy ingedet? Elképzelhetetlen, hogy milyen meglepetések érhetik az embert a Szaharában… Ellopták az ingemet… Mindössze két ingem volt… Egész finomak… A másik is ilyen kék-sárga csíkos volt, fehér pöttyökkel, mint ez, itt rajtam. Valódi műselyem… – Nagyon szomorú volt.

– Parancsolsz kávét, rumi úr, vagy kmirhát… – rikácsolta fülsértő, rekedt, sipító hangján a vén arab. – Erős szagú, jó ízű kmirhát… vagy finom kávét…

– Kávét adjon, kisfiú – mondta búsan. Ha valakit magázott, az feltűnő jele volt nála a rosszkedvének.

– Nekem kmirhát – lépett oda izzadtan Rikajev, a dán borbély -, de gyorsan… phű… a hőség… – ő is kigombolta a zubbonyát, mint a többiek – … és a legyek… a legyek megölnek… – Ezrével zsongtak, kinyíló szájakba, szemekbe repültek, a kávéfőző hiába lengette rongyát. Tömött csomókban zsongtak. Galamb megkapta a kávéját, és búsan kevergette. A kávéfőző bement az udvarba, és hozott egy nagy kannát, ebben tartotta a tartalék pálinkáját, de most megcsúszott és szörnyű!… az egészet Galamb nyakába öntötte. Végigfolyt rajta a maró szagú ital tetőtől talpig.

– Hülye! – kiáltotta kétségbeesetten Galamb, és felugrott. – Ez a szörnyű szag most napokig gyilkolni fog.

– Bocsáss meg, rumi úr – rikoltotta papagájsirámát az öreg, és rongyával törölgetni kezdte. – Ó, de átkozott ügyetlen vagyok…

A katonák röhögtek. Legalább valami derűs mozgalom kavarta fel az oázis áporodott, rekkenő melegét.

Ekkor harsant fel Troppauer Hümér csataordítása:

– Ide hozzám, katonák!

Ötven goumier-val verekedett a költő.

Tizenötödik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.