1
Valahol egy felriadt papagáj rikoltozott. Különben néma csend. A kísértet itt áll vele szemben…
– Nos? – kérdezte hűvösen a nő.
Galamb vigyorgott.
– Jó, hogy jön, éppen most gondoltam, hogy furcsa dolgok történnek a tábor körül, és ha legközelebb hazajárni látom, akkor megkérdezem, nem tud-e közelebbit…
A nő idegesen kiáltott rá:
– Mondja kérem! Maga nem érez semmit, ha így szemtől szemben áll egy nővel, akit meggyilkoltak?! Akinek a haláláért ön is felelős!
– Ezt a gyanúsítást a legerélyesebben kikérem magamnak!
– Nézze, kérem, én régen figyelem magát – mondta remegő hangon a nő. – Elismerem, hogy bámulatra méltó idegei vannak, csodálatosan színészkedik, és amit tesz, az meghaladja a hírét, de mégiscsak van szíve, azt hiszem… Láttam, hogy segít a gyengéknek.
– Asszonyom! Én lassan megszoktam, hogy időnként sürgősen közölnek velem valamit, amit nem értek, és amihez semmi közöm sincs… Beletörődtem, hogy ne higgyék el azt, ami igaz, és tudjanak rólam valamit, ami nem igaz, de most talán mégis mondhatna valami közelebbit!…
– Felesleges, hogy színészkedjen előttem… Én tudom, hogy maga ki!
– Nem mondaná meg nekem is? Hadd tudjam én is!
– Ön Yves őrnagy!
Galamb elkeseredetten kiáltott:
– Hát ezzel az őrnaggyal a sírba visznek, és akkor majd én is hazajárok, mint nagysád.
A nő egy pillanatig bizonytalanul nézte.
– Szóval, kicsoda maga, a saját bevallása szerint?
– Harrincourt. Jules Manfred Harrincourt elcsapott tengerészkadét és filharmonikus. Ezek után szabad tudnom, hogy az ön személyében kit gyászoljak?
A nő önkéntelenül elmosolyodott. De azután megvetően lebiggyesztette a száját:
– Ezt a mesét akarja elhitetni velem? Ne próbálkozzék ilyesmivel…
– Kérem, elmondok magának őszintén mindent. Remélem, megbízhatok egy kísértetben, hiszen odalent talán mégsem pletykáznak… Hát tessék meghallgatni.
…És Galamb elmondott mindent. Az akadémián kezdte, folytatta a főfelügyelővel, és leszámítva apróbb mellékvágányokat, amikor kitért néhány hölgyismerősére, vidám nótákra, aránylag összefüggően előadta az ügyet…
A nő állandóan gyanakvással nézte… Kissé alátámasztotta az elbeszélést a fiú állandó, gyerekes vigyora. Végül bizonytalan hangon megszólalt:
– Hiszen könnyen bebizonyíthatja, hogy maga nem Yves őrnagy… Ez esetben a maga számára nem bír értékkel egy ócska óra…
– Sajnos, odaadtam Macquart-nak…
– Mi?! – A nő sápadtan, reszketve nézett rá. – Hiszen nekem azt mondták… hogy Macquart… Nem megy el…
– De sebaj. Azért ott volt. És elvitte az aranyórát…
– Ki beszél itt aranyóráról? Egyszerű karóra, krokodil fejjel…
– Az megvan! Boldogan odaadom, bár nem az enyém… Tessék… Ördög és pokol!… Kérem – mondta Galamb -, az órát ellopták…
Az óra nem volt a csuklóján…
2
A nő felkacagott.
– És én már kis híján elhittem ezt a komédiát…
– Kérem, esküszöm…
– Ne esküdjön!… És én elég bolond voltam… Még kételkedtem abban, hogy kicsoda… Nem akartam hinni, hogy színészkedik… megtévesztett a komédiázása…
– Kérem, higgye el…
– Ugyan!… Az órát majd eljuttatja oda, ahol várják, és én vagyok az oka, mert megmentettem.
– Mitől, kérem?
– Ember! Ha magát nem önti le az arab kávéfőző kmirha pálinkával, akkor most halott. Én ostoba, megmentettem magát!
A kmirha! A kígyó hiába kereste az ing tulajdonosát, mert a szörnyű kmirha szaga fogta őt körül. Hogy dolgavégezetlenül ne távozzon, megmarta szegény Kramartzot. Tehát az ő életét az arab kávéfőző mentette meg.
Illetve, ez a nő… Elég rosszul tette! De mindenesetre a szimpátia jele a megboldogult részéről…
– Kérem, higgyen nekem… – könyörgött a férfi. – Nem örülök, hogy az életemet megmentette, mert ez nálam sorscsapásnak számít, de boldog vagyok, hogy foglalkozott velem… és… rokonszenvesnek talált. Ugyanis én nagyon sokat foglalkozom magával gondolatban.
Megfogta a kezét. Jó meleg női kéz. Halottban ritkaság. De ez ingerülten kiszakította a csuklóját.
– Ne merészeljen hozzám nyúlni.
A nő ismét eltaszította, és futott… Galamb utána… Most nem tűnsz el, mint a sivatagban!… Hopp! Ott a fordulónál nem mehet tovább, mert egy mimózasövény zárja el az útját.
A nő futott… a sövényhez ért, Galamb nagy ugrásokkal követte, és már szinte elérte, amikor a fák közül úgy csapták fejbe, hogy ájultan zuhant a földre.
Tizenhetedik fejezet—>>>