Az előretolt helyőrség

1

Delahay szobájában voltak együtt. Az őrnagy kissé jobban érezte magát. Az ágyban könyökölt és szivarozott. Délután rohama volt, így csak most értesült az eseményekről. Kréta, illetve Yves őrnagy, Finley és Hilliers hadnagy ültek körülötte.

– A becsületet tehát megmentettük – mondta az őrnagy. – De az erőd mindaddig nincs biztonságban, amíg a szokotáktól tartani kell.

– Ha tudnánk, honnan jönnek, gyerekjáték lenne visszaszorítani vagy bekeríteni őket – jegyezte meg Finley.

– De nem tudjuk – mondta Yves. – És kevés remény van rá… Pedig az óra, ami annál a fiúnál van… az óra a nyitja mindennek.

Nem is vette észre, hogy milyen csodálkozással nézik. Kréta ugyanis megdöbbentő változáson ment át. Soványsága most energikusnak hatott. Angolosan szikár, napbarnított ember volt, és a szemei okosan, tisztán csillogtak.

– Mikor leplezted le magad Finleynek? – kérdezte Delahay.

– Amikor azt a kedves fiút, akit összetévesztettek velem, en crapaudine-re ítélték. Meg kellett mentenem. Akkor szóltam Finleynek, hogy jelentse neked az ügyet, Gardone megkerülésével. Előbb kénytelen voltam igazolni magam. Azután Finley szerezte meg a viaszosvászon zsákot a pénzszekrényből, amit egy másik barátom visszacsempészett a fiúhoz: Grison tárcája volt benne, az én szolgálati számom és néhány írás. Versek. Az írásokat akartam olvasni, mert még az én Troppauer barátomról is kiderülhet, hogy komédiázik, és közben hírszerző. Hála istennek, a versek ez irányban megnyugtattak.

Latouret lépett be Galambbal.

– Jöjjön ide, barátom… – mondta az őrnagy. – Maga nagy szolgálatot tett ma a hazájának, és különleges jutalomban lesz része…

– Őrnagy úr! Szóra sem érdemes, jutalomra még kevésbé. A hazájáért minden embernek meg kell tenni a magáét. Különben is az egész siker Yves őrnagy érdeme… Szent isten!

– Micsoda?… Mi van?… – érdeklődtek ámultan a tisztek…

– Őrnagy úr! Tisztelettel kérem, hogy bocsásson el néhány percre. Egy tisztet még kora délután bezártam valahová, és lehetséges, hogy az illető szeretne enni vagy inni…

Az őrnagy csodálkozva intett, hogy elmehet. Kréta újra előjött.

– Ez a fiú azt hiszi, hogy egy Hlavács nevű cipész azonos velem, és borzasztóan kínozta a szerencsétlent…

Ez így is volt. Hlavács éhesen és szomjasan ült a szobában. Amikor Galamb kinyitotta az ajtót, a cipész újabb bonyodalmaktól tartva, rémülten elrohant a kantinba.

Odalent az őrséget váltották. Felhallatszott a vállról leperdülő puskák koppanása és Battista kommandója.

Éjfél volt…

2

Galamb nem ment nyomban vissza az őrnagyhoz, úgy látszott, hogy végleg feladja a katonai fegyelmet. Léhaságát nem mentette semmi, talán csak az, hogy szerelmes volt, s ez az érzelem viszont már igen komoly embereket is károsan befolyásolt.

A kantin felé igyekezett, de még félúton sem volt, amikor valahonnan egyszer csak feltűnt az udvar sötétjéből az arab suhanc, Magde!

Megölelte a leányt, és magához szorította.

– Na látja – suttogta -, mondtam, hogy az egész hecc nem tart sokáig.

– Nagyon aggódtam magáért – felelte a lány. – De most már, hála istennek…

– Távolról sincs befejezve az ügy. Elsősorban még nem tudjuk, hogy a rabokkal mi lesz. Azután a négerek is terveznek állítólag valami támadást.

Fent a mellvéden egyhangúan kopogtak a poszt léptei…

– Igaz… – felelte szomorúan a leány. – A négerek titka az átjáró, amely után apám kutatott…

– Igen, az átjáró – bólogatott Galamb. – Áldást jelentene ezen a vidéken, ha végre megtalálnánk… És csakugyan ebben az órában lenne a titok?

Odanéztek mind a ketten a csúf, ezüst krokodilfejre.

– Egész bizonyos… Meg kell őrülni tőle, de így van. Ebben a karórában rejtőzik az átjáró terve. Ezt akarta doktor Brétail átadni Corot kapitánynak azon az estén, amikor megölték.

Galamb búsan nézte az óra összekarcolt fedelét.

Azután egy ösztönös mozdulattal lenyomta a felhúzó gombját. Felkattant a fedél, és…

És ahogy egy pillantást vetettek a lapra, mind a ketten felkiáltottak a meglepetéstől.

Ott volt a térkép!

…Ilyen még nem volt. Az őrnagy szobájának küszöbén megbotlott egy rohanó ember, és bezuhant Delahayhoz, azután felugrott, nem törődött a feletteseivel, csak kiabált…

– A villanyt… oltsák el a villanyt!… Megvan! Itt van!… Azonnal… – és lihegett kifulladva a lépcsőktől. Galamb volt. Kréta eloltotta a villanyt.

…És zöldessárga fénnyel, kisugározva izzását az ezüst krokodilfejre is, ott világít néhány apró vonallal a Russel-átjáró miniatűr térképe!…

A sötétben csak ámuló emberek fojtott lélegzetvétele hallatszik…

3

Milyen egyszerű volt! A kutató valami sugárzó rádiumos vagy foszforos anyaggal rajzolta a térképet a karóra számlapjára. A számlap repedései között észrevétlenül bújtak meg azok a halvány, hajszálvékony vonalkák, amelyek úgyszólván láthatatlanok, csak éjjel világítanak, ha előzőleg napsütés érte a számlapot, és a foszforos anyag visszasugározza az elnyelt fényt. A kényes politikai ügyekben utazgató, térképező Russel első vázlatát erre a berepedt számlapra rajzolta fel, láthatatlan, illetve átlátszó anyaggal, amely elnyeli a sugarakat. Azután lefixírozta ragasztóval. Ha megtámadták, kikutatták, ezerszer is szétszedték az órát – nem találhattak semmit, mert a térkép csak akkor vált láthatóvá, ha erős napfény érte, és sötétben nézték.

Most valamennyien tágult szemmel, mintha túlvilági jelenést néznének, bámulták az órát.

A számlapon egész apró, szaggatott vonal jelezte az utat a Nigerig, egy ponttól, amely T betűvel volt jelölve. Ez csak “tábort” jelenthetett. Azt a helyet, ahol Russelék utoljára táboroztak. És itt épült Aut-Taurirt erődje. Lent ez állt: 1 mm: 2 km. Az utat mintegy kétcentiméteres vonal jelezte, szóval körülbelül 40 kilométernyire voltak az átjárótól. Az utat jelző kis csík keresztülhaladt egy pontozott vonalon, amelyet N. jelzett. Ez csak Niger lehet. Lent a másodperc mutató alatt ez állt felírva: III.10.-VI.25. Ez is világos és egyszerű volt. Harmadik hó tizedikétől hatodik hó huszonötödikéig a Niger vízállása olyan, hogy az átjárón lehetséges közlekedni, a többi hónapokban a folyó bizonyára elönti.

– Ha ezt előbb tudjuk – mondta a döbbent csendben Yves őrnagy -, sok-sok ember életben maradt volna.

Valaki felcsavarta a villanyt.

– Nézd csak, a hülye Kréta! – kiáltotta Galamb.

– Nem, barátom – mondta mosolyogva Kréta. – Én vagyok, az a bizonyos Yves őrnagy, akivel kapcsolatban magának annyi kellemetlensége volt. De csukja be a száját fiam, mert így nem hat valami előnyösen.

Galamb ugyanis akkorára nyitotta a száját, amennyire az egyáltalán lehetséges volt. Nyakát előregörbítette, a szemét kimeresztette, és hol a meglepően fesztelen modorú Krétára, hol a nevető tisztekre nézett, ijedten kapkodva a fejét jobbra-balra.

– Hűűű! – mondta azután.

– Ismétlem, amit Delahay barátom mondott: maga nagy szolgálatot tett a hazájának. Maga a világ legkönnyelműbb és legjobb katonája. Ami pedig Krétát illeti, a szerencsétlen hülyét, az ő nevében külön hálásan kezet szorítok most magával.

Keményen megrázta Galamb kezét. Ez még mindig pislogva nézett egyik tisztről a másikra, és csak azt ismételgette zavarában és meglepetésében:

– Szép kis cirkusz… Szavamra, szép kis cirkusz.

– És ráadásul a mi Galamb barátunk még szerencsés is – szólt közbe Finley. – A véletlen hozzájuttatta az óra titkához, amit annyi hozzáértő ember hiába keresett…

– Jó, hogy említed! – mondta Delahay, felkönyökölve az ágyban, mert valósággal újult erőre kapott a megviselt kis öregember. – Csak ne pihenjünk a győzelem babérjain, amíg a szokoták támadása váratlanul érhet bennünket.

– Ez most már nem olyan veszélyes – legyintett Yves. – Elsősorban ma március nyolcadika van, és nem valószínű, hogy négy-öt napnál előbb járható legyen a Batalanga-földre vezető út. Russel térképe tizedikét jelzett. Azután, a térkép birtokában, megszállhatjuk az átjáró nyílását. Bizonyára a Niger medre alatt vezet az átjáró, ahol elég erős a sziklás meder, és nem szakadhat be a folyó ágya.

– Ágy! – kiáltott ismét vadul Galamb, és a homlokára csapott, – Egy Laporter nevű bűnöst az ágy alatt felejtettem valahol.

– Laporter! – ugrott fel Kréta. – Hol van? Esküdni mertem volna, hogy kisiklott a kezemből. – Jöjjön, fiam! – Galamb és az őrnagy a kantin mögötti folyosóra siettek, és benyitottak abba a szobába, ahol a gengszter maradt megkötözve.

Mikor eloldozták, Pencroft tagjai úgy hulltak ki a kötélből, mint valami felbomlott batyuból a széteső rongyok. Félig halott volt már.

Galamb a fejét csóválta:

– Alaposan megviselte a magány…

Huszonnyolcadik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.