Az ellopott század

REJTŐ JENŐ

AZ ELLOPOTT SZÁZAD

ELSŐ fejezet.

A welszi herceg már négy napja nem ment ki a kapun, mert rongyos volt a nadrágja. Nem a jó megjelenés szabályait becsülte ennyire, hanem inkább attól tartott, hogy a káplár, akitől nagyon félt, kihallgatásra küldi és két hét cellule-büntetésre terjeszti fel. Őfensége nem szerette a magánzárkát, különösen a százlábuak kevéssé vonzó társasága miatt.

Furcsa és igazságtalan a helyzet itt a légióban.

A welszi herceg polgári életében szakács volt egy luxusgőzösön, Port Said és Batavia között. Egy alkalommal állítólag olyan csirkeragout főzött a welszinek, hogy ez elkérte a receptjét és tíz percig beszélgetett vele. Hogy mi igaz a históriából, azt a légionisták nem tudhatták, de miután a szakács az izgalmas történetet minden kimenőnapon elmondta a kocsmában, elnevezték welszi hercegnek és a név rajta maradt.

Őfensége most elharapta a cérnát, mert már varrt is közben és körülnézett. Wieland, a zenebohóc pőrén feküdt a földön, mert azt hitte, hogy a beton kevésbé meleg. Legyek zsongtak a bagó- és hagymaszagú szobában. Mennyi légy… Kroll, aki egyszerűen csak fuvarosnak vallja magát, ha ugyan beszél, mert ezt ritkán teszi és olyankor is csak egytagú szavakat felel a kérdésre, Kroll, mint mindig, hanyatt fekszik az ágyán nyitott szemmel, nem olvas, nem alszik, csak néz… Az ördög tudja mit…

A sarokban Vligny olvas. Mindig olvas. Vagy sóhajt. Vlignyről kiderült, hogy lefokozott tiszt. Ő nem mondja. De kiderült. Két napja. Azóta ő a szenzáció. Az irnok mesélte, mert kihallgatott egy beszélgetést. Valami magasrangú tiszt járt itt a kapitánynál és azt mondta, hogy van a helyőrségben egy lefokozott francia tiszt a legények között. Többet nem mondhat. Ezt sem hivatalosan. És a felettesekre bizza, hogy felismerjék ennyi baka között azt, aki igazi tiszt volt. Nem kér semmit a számára, csak valamivel jobb bánásmódot… Nyomban tudta a kapitány is, a hadnagy is, hogy ez csak Vligny lehet.

Most új ember lép a szobába. Délben érkezett Saidából, az utánpótlással. Hudniczka, egy angolos, rókaképű, szikár katona vezeti. Ha lehet, barátsággal fogadják az ujoncot. Ők itt már tudják, hogy mi vár szegényre ebben az istenverte Timbuktuban…

Napbarnított, kis hetykebajuszú legény az új katona. Ferdevágású mandulaszeme vidáman, okosan csillog. Vastagnyakú, kissé zömök, de jó alakú fiú. Gazdálkodónak, civilbe öltözött csendőrtiszthelyettesnek látszik. Megpödri keskeny, angolos kis bajuszát, összecsapja a bokáját és azt mondja:

– Jónapot.

Senki sem köszönt vissza, ami megfelelt a légióban a bevett társaságbeli formaságoknak.

– Azt mondta a tizedes, hogy ott lesz a helye – mutatott Hudniczka az egyik ágyra.

– És kicsoda az, aki sáros bakanccsal fekszik a helyemen?

– Landondery, a gengszter. Kíméli az ágyát, ezért nappal a máséba fekszik. Eleinte szóltak neki érte, de ezeket félholtra verte, most inkább eltürik.

– Érdekes – felelte a barnaképű és mandulavágású szemeivel egy laposat pislantott az ágy felé, azután ismét meghuzogatta a bajuszát, mintha sürgetné a növésben.

Odament az ágyához és megrázta az alvó gengsztert a vállánál.

– Hé! Rabló úr!… Menjen le az ágyamról.

A gengszter felemelkedett. Álmos, dühös szemekkel nézett a jövevényre, kitolta a mellét, hogy roppant vállai csak úgy feszültek.

– Mit akar itt?… Menjen a fenébe!

– Nem hinném. Ez az én ágyam. Legyen szíves és hagyjon lepihenni.

A gengszter megragadta a barnaképű fiú torkát, de nyomban elengedte, mert egészen hirtelen egy akkora pofont kapott, hogy a szomszéd ágyon keresztül, hanyatthomlok zuhant a földre és úgy érezte, hogy a mennyezet szakadt rá. Szédelegve állt fel.

– Ugyanis – mondta csendesen a barnaképű, miközben egyengette a lenyomott ágytakarót, – a fekhelyemre kissé kényes vagyok. Nevem Péter Bronc, gascognei vagyok.

Valaki a szoba másik oldaláról kissé késve, de annál őszintébb nyájassággal, visszaköszönt:

– Jónapot.

*

Abban valamennyien megegyeztek, hogy a pofon hibátlan, sőt ideális volt a maga nemében, Landondery, a gengszter később maga is beleszólt a társalgásba és úgy emlékezett, hogy ezzel egyenrangú pofont csak egy cirkuszi erőművésztől kapott, néhány év előtt egy szabadtéri előadáson. Kroll nem szólt semmit. Öregedő ember volt, szokatlanul nagyfejű. Duzzadt, de apró orra, mint valami paradicsom feküdt az arca közepén. Vastag alakja igazolta, amit egykori foglalkozásának vallott, hogy: fuvaros. Ritkán mondott többet egyetlen szónál, azt is csak akkor, ha kérdezték. Biribi, az orvos, akit általában tiszteltek, mert tudós ember még a légió szedett-vedett népsége között is ritka, azt állította Krollnak erről a feltünő hallgatagságáról, hogy fuvarosok között általános idegállapot a melankólia.

Most egy szeplősképű, hirtelenszőke fiatalember jött be, hangosan fütyörészve. Igen rendetlen katonának látszott. Nyitott zubbonyát hamuval szórta be dohányzás közben és világos haja a homlokára lógott. Henry Dauville, közlegény. Népszerű tagja volt a garnizonnak. Mindig fütyült, énekelt, hangoskodott, harsányan nevetett és hátbavágta azt, aki valami tréfát mesélt. Felugrik most is a bolond, lábbal az ágyra, hogy levegye a polcról a derékszíjját és miközben felcsatolja, teleharsogja a szobát hülyeséggel:

– Gyerekek! Elsőrangú italt fedeztem fel az arab negyedben. Valami növényből erjesztett pálinka és négy nő citerázik hozzá! Csodás ital, csodás nők… Hoppla! – Ezt a sapkájának kiáltotta, miután feldobta, hogy kétszer átfordult a levegőben és úgy állt alája, hogy a fejére esett.

– Soup! – kiáltotta be az őrvezető. Cihelődtek vacsorázni. Az altiszt szétnézett, azután csendesen odaszólt De Vlignynek: – Önnek mától kezdve egyes koszt jár.

– Köszönöm – felelte a leleplezett degradált főhadnagy.

Egyes kosztot lábadozó betegek kaptak. Nagy kedvezménynek számított ez. Szobatársai is tudatában voltak annak, hogy Vligny nem közönséges katona. Tisztelettel utat nyitottak a finomarcú, szomorú embernek: lefokozott francia tiszt!

A szeplősképű is leugrott az ágyról. Mindenki ment vacsorázni, hamar kiürült a szoba. De mielőtt kilépett volna, észrevette, hogy egy távoli ágyról felkel valaki. Pedig azt hitte, hogy csak ő van már a szobában. A barnaképű gascognei legény volt. Lassan előrejön. Amikor a szeplős meglátja, először visszahőköl, azután mozdulatlanul áll, képtelen szólalni. Megdöbbenve nézi. A barnaképű összecsapja a bokáját:

– Alázatosan jelentkezem, főhadnagy úr…

– Péter! – dadogta ámultan, – hogy a csodába kerülsz ide?… Megbolondultál? Otthagytad a kék huszárokat?!

– Őszintén megmondom: magát kerestem, főhadnagy úr…

– Ne mondd mégegyszer, hogy főhadnagy! Nem szeretem az egyes kosztot. Tejbekását, meg ilyeneket…

– Megtudtam, hogy a légióba jött és gondoltam, a hűség se kutya, hát lemondtam a közlegényi rangomról. A tábori lapján láttam, hogy itt az állomása, mert tisztelt édesanyjánál érdeklődtem, ott láttam a lapját. Aztán jelentkeztem a légióba. Kétszáz frankkal elértem, hogy ide irányítsanak Oranból.

A volt főhadnagy furcsán csillogó szemmel nézte a barnaképű gascognei fiút…

– Nagy bolond vagy te, Péter…

– Az vagyok, főhadnagy úr…

– Nem vagyok főhadnagy. Engem lefokoztak.

– Az nem én voltam… Levághatják egy főhadnagyról, amit az ezredszabó a gallérra varr, de az igazi tiszt lelkéről a rozettát meg a láthatatlan színarany csillagokat ember nem távolíthatja el… mert nem is ő tette oda.

Hallgattak. A hirtelenszőke, nagy, csontos ember, keserves, meredt komolysággal nézett a barna fiúra és az arcán néhány ránc vonódott össze, mintha nap sütne a szemébe. Pedig nem is volt nap. Azután kinyujtotta a legény felé mindkét hatalmas kezét és kissé rekedt, halk hangon mondta:

– Jó… pofa vagy te, Péter!…

MÁSODIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.