1
Lorsakoff mint egy ketrecbe zárt vad sétált a szobájában. Ablaka a halászkikötő bágyadt, poros, tengerparti pálmáira nézett. Hajnalodott. A piszkos kis külvárosi ház néma és csendes volt. Az arab kávéfőző a földszinten már régen bezárt, és most kint aludt pokrócán a bolt előtt.
Recsegett kint a falépcső. Az orosz a hátsó zsebébe nyúlt. Kopogtak. Kinyitotta kissé az ajtót.
– Végre-valahára! – mondta és beeresztette a látogatóját, azután ismét bezárta az ajtót. – Elhozta az órát?
– Itt van – felelte Macquart, mert ő volt a látogató. Nem ismerték volna meg, akik a bálon látták. A kikötőmunkások világoskék overallját hordta és fűző nélküli, piszkos teniszcipőt, amelyből kikandikált a mezítelen lába.
Átadta az órát. Lorsakoff mohón nyúlt érte.
– De hiszen… Yves azt mondta, hogy karóra…
– Ezt adta ide.
– Oltsa el a villanyt!
Macquart engedelmeskedett. Egy másodperc múltán ismét megszólalt az orosz:
– Gyújtsa meg!
Miután kattant a kapcsoló, és világos lett, egy revolvercső szorult Macquart gyomrához, és Lorsakoff halálsápadtan sziszegte:
– Ide a karórát! Ne próbáljon egy szó ellenvetést sem tenni! Tisztában vagyok magával, Macquart. Már egy éve tudom, hogy ugyanilyen módon adta el a Junghans fivéreket. De most rajtavesztett.
– Megőrült? – kérdezte nyugodtan a másik. – Megkérdeztem tőle, hogy hány óra van, ő megbeszélés szerint felkattintotta az óra fedelét, én elvettem tőle, és átadtam neki a cigarettadobozt.
– Yves kifejezetten azt mondta a telefonba, hogy karóráról van szó. Doktor Brétail órájáról.
– És ez miféle óra? Nézze meg legalább alaposabban!
– Vegye fel az órát – mondta a másik, még mindig Macquart-ra irányítva a revolverét. – Maradjon ott állva, és nyújtsa ide… Ne piszkáljon a zsebe felé, mert lelövöm.
Megnézte az órát és csodálkozva mormolta:
– B. Y. Kétségtelen, hogy az őrnagyé. Bertram Yves.
Lorsakoff kissé bizonytalanul tartotta a revolvert. A másik gúnyosan mosolygott.
– Nézze, Lorsakoff, én nem félek magától. Eddig is könnyen elintézhettem volna – és miközben ezt mondta, hüvelykujját összeszorította a tenyerében, mire nagy, köves gyűrűjéből valami folyadék lövellt ki hosszú, vékony sugárban, és sisteregve habzott az asztalterítőn, másodpercek alatt hatalmas foltot marva a vászonba. – Kénsav… Mialatt az órát nézte, végezhettem volna magával. De nekünk szükségünk van egymásra. Különösen most, miután világos, hogy Yves a saját szakállára dolgozott, és bennünket csak eszközül használt.
– Akkor miért magyarázott nekem tüzetesen a telefonban egy különös karóráról, amelynek felkattintható fedele van és krokodilfej a kerete?
– Mert időre volt szüksége, hogy eltüntessen minden nyomot.
Lorsakoff leeresztette a pisztolyát:
– Zavaros… De belátom, hogy magát illetően valószínűleg tévedtem. Az egészben az a legnagyobb hiba, hogy egyikünk sem ismeri személyesen az őrnagyot.
– Én ma láttam.
– Honnan tudja, hogy ő volt az?
– Aubert tábornok karonfogva lejött vele a lépcsőn, és később a szökőkútnál a megbeszélt helyen Lambertier vicomte-tal találkozott.
– Milyen ember?
– Különb, mint a híre. Megesküdött volna rá, hogy egy huszonkét éves, léha kölyök. Jóképű, kicsit szeplős, folyton vigyorog, és hülyének tetteti magát. Úgy játssza a részeget, hogy minden színész megirigyelheti.
– De miért mondta volna telefonon, hogy nála van a terv, a krokodilos órában, ha az volt a szándéka, hogy becsapjon bennünket?
– Amikor telefonált, akkor még nem volt ez a szándéka. Közben történt valami.
Lorsakoff káromkodott.
– Ha így van, akkor megkeserüli. Rövidesen a kezemben lesz a nyaka!
– Hogyan?
– Maga szamár! Hát nem tudja, hogy miben állapodtunk meg? Dr. Brétail tervét a helyszínen kell hitelesíteni. Oda kell utaznia. És akkor a kezemben van. Értesítse még ma Laportert és Hildebrandtot.
– Szerintem elsősorban Grisonnal kell beszélni. Egyedül ő állott személyes összeköttetésben az őrnaggyal.
– Igaza van! Megyünk Grisonhoz.
Zsebre tette az órát, eloltotta a villanyt, Macquart-ral együtt elmentek. A kapu előtt az orosz egy pillanatra megállt:
– Hm… Az imént még itt aludt az arab kávéfőző. Hol a fenében van?
Néhány percig gyanakodva néztek jobbra-balra, de végre is sürgős volt az útjuk, és elsiettek.
…Az arab kávéfőző óvatosan lejött a falépcsőn.
Ugyanis egész idő alatt az ajtónál hallgatózott.
2
Párás, szürke hajnal bontotta szét fokonként az éj árnyait a fák és a házak körül.
Siettek.
A tengerpartig nyúló, hosszú sikátor kihaltan tátongott végig. Váratlanul azonban szembejött valaki. Egy katona. Igen részeg volt. Dúdolt, és minden második házfalnak nekiütődött. Azután vad, csúnya káromkodással szidta az arabokat, és hívta őket ki az utcára, hogy összetörje valamennyit… Az egyik házfalnak megtámaszkodott, és cigarettát kapart elő a zsebéből. Már messziről barátságosan intett a két közeledőnek:
– Jöjjenek csak, uraim… egy szegény katonának… aki holnap talán meghal a civilizációért, adjanak egy kis tüzet, a haza nevében… Vive la France!
Lorsakoff és Macquart éppen abba a házba igyekeztek, ahol a legionárius megállt. Az orosz nevetve vette elő az öngyújtóját, és sokáig csiholt, mert úgy látszik, kevés volt a benzinje. A katona részeg emberek módján egészen az arcához hajolt a cigarettával.
– Ne menjenek fel…
– Nincs itthon Grison?
– Itthon van. Holtan. Megölték.
– Gyere a halpiachoz…
Végre meggyulladt az öngyújtó, a katona néhány szippantás után félrecsapta a sapkáját, és tántorogva továbbment, artikulátlan énekhangokat üvöltve…
– Szegény Grison – mondta Macquart. – Igaza volt, Lorsakoff. Valaki beleköpött a játékba, és Yves ellenünk fordult.
– Vigyázzon, Macquart, mert más nem beszélt vele közülünk, csak maga ismeri személyesen, és ő tudja ezt…
– Engem ne féltsen, hiszen…
Lövés dörrent. A golyó Macquart feje mellett fütyült el. Mindketten egy kapu alá ugrottak. Vártak.
Csend.
Macquart óvatosan kinézett. Az utca néma és elhagyatott volt. Sehol egy ember.
– Nom du nom… – csikorgatta Macquart a fogát. – Úgy látszik, a gazemberek életre-halálra kezdik a játékot.
A halpiac hajnali sürgés-forgásában ismét találkoztak a katonával, aki megszólította őket, hogy fizessenek neki egy pohár pálinkát, mert ő indul a sivatagba. Beültek egy csapszékbe.
– Beszélj, Hildebrandt – súgta az orvos.
– Éjszaka Grisonnal volt találkám – mondta a katona. – Amikor kopogtam a lakásán, senki sem nyitott ajtót. Lenyomom a kilincset. Az ajtó nyitva. A lakás felforgatva, minden a földön, az ágynemű széthasogatva, és a szoba közepén szétroncsolt fejjel, összeszurkálva ott fekszik Grison holtan.
Hallgattak.
– Ma reggel indul? – kérdezte Macquart.
– Igen. Aut-Taurirtba megyünk. Ezt nagyon jól kiszagolta Grison.
– Figyelj – szólt közbe Lorsakoff -, amíg újabb értesülést nem kapsz, jegyezd meg, egy karóra, amely krokodilt ábrázol, ötvenezer frankot jelent neked, ha megszerzed. Laporterrel is beszélni akarok. Még hallasz rólam ma. Addig is tegyetek mindent úgy, ahogy megbeszéltük.
A katona visszament a kaszárnyába. Indulás előtt reggelig kaptak kimaradást. Miközben az őrparancsnokkal beszélt, az őrjárat behozta Galambot. Vigyorogva nyújtotta oda a csuklóját, hogy megbilincseljék.
Hildebrandt elsápadt!
A szökevény csuklóján egy karóra volt, amely krokodilt ábrázolt!
3
Latouret őrmester, aki az ügy következtében önmagával meghasonlott, egy szót sem szólt hálátlan, gaz pártfogoltjának. Csak pörkölt macskabajuszát simította meg olykor, és dülledt szemmel nézett a fiatalemberre… Nom du nom… – ez volt a tekintetében.
– Megbolondultál? – förmedt rá Troppauer, a költő, aki az ügyből kifolyólag indokoltnak vélte, hogy tegeződjék bajtársával. – Olyan úri dolgod volt itt, mint Dante kollégámnak a paradicsomban, és elhülyéskeded!
Galamb vállat vont.
– Nem azért álltam be a légióba, hogy unatkozzam. Megszoktam és megszerettem a költeményeidet, és hallani akarom őket ezentúl is, tűzön-vízen át!
– Ezt komolyan mondod? – kérdezte meghatottan a költő.
– Nagyon komolyan. Gyermekkorom óta a költészetnek élek, és úgy érzem, valaha büszke leszek arra, hogy én voltam a nagy Troppauer egyik első híve.
A gorillaállkapcsok körül mozogtak a rágóizmok, és a nagy üres tekintetű szemeket könnyek homályosították el.
– Biztosíthatlak, hogy terjeszteni fogom ezt a tényt, ha valaha nagy költő leszek. Megértem a csodálatodat, de hogy követsz a sivatagba is… ez, ez… igazán gyengéd figyelem…
– Tűzön-vízen át a költészetedért! – kiáltotta lelkesen Harrincourt. – Megszoktam, megszerettem ezeket a verseket, és nem akarok nélkülük élni.
Troppauer elpirult, és lesütötte a szemét:
– Örülök, hogy egy világgal ajándékozhattalak meg… – rebegte és elfogultan, reszkető, roppant nagy kezével előkotort zsebéből egy hevenyészett eposzt. Kisimította a papírt, nagy élvezettel nyelt egyet, és drámai hangon jelentette: – Holnap vonul az ezred, hahó! Írta: Troppauer Hümér.
Galamb élvezettel tudta átadni magát gondolatainak Troppauer egy-egy hosszabb költeménye közben. Szokásává vált, hogy a borízű hang zsongása kísérje elmélkedését, és ha a költő elragadtatott arccal szünetet tartott, találomra megölelte:
– Gyönyörű! Csodálatos! Feledhetetlen! Nincs még egy?
– Ebből még négy éneket írtam!
– Kevés! Olvasd gyorsan! Te! Te Puskin!
A költő élvezettel nyalogatta görbe, széles száját, zavartan simította meg borostás, kék állát, és folytatta. Galamb pedig tovább tűnődött azon, hogy mit kellene tenni a tizenötezer frankkal. Világos, hogy nem az övé. Nem vághatja zsebre más ember pénzét csak azért, mert tévedésből hozzá került… Elsősorban tehát át kell néznie tüzetesen a tárcát, amelyet a meggyilkolt ember több holmijával együtt kénytelen volt zsebre tenni a fürdőszobában. A kalyibában, átöltözés után, ezeket magához vette. A zubbonya zsebében van minden, azonban a holmikat megnézni csak “légmentesen” biztos helyen lehet. De egy ilyen kaszárnya csodálatosan megépített valami. A mosdóhelyiségeknek például nincs ajtajuk. Nehogy egy pillanatra ellenőrzés nélkül legyen, akit ellenőrizni akarnak. Hol nézhetné meg a tárcát? Mégiscsak képtelenség, hogy itt van a zsebében, és nem kukkanthat bele. A legénységi szobában mindig tartózkodik néhány ember, ott nincs alkalma, a kantinban még kevésbé… és a városba nem engedik ki…
Átkozott dolog.
– Na?! – kérdezte diadalmasan Troppauer.
– Nem találok szavakat… Ember! Hogy te ezzel a zseniddel itt vagy, és nem Svédországban ülsz a Nobel-díjadon!…
– Mit várhat egy költő manapság a korától? – kérdezte tragikus megadással, és ujjaival végigszántott ritkás, de hosszú fürtjein. – Szóval, tetszett?
– Óriási! Csak az utolsó két sor mintha, tudj’ isten…
– Igen!… Ez az – lelkendezett a költő -, nagyszerűen látod a lényeget! Magam is éreztem, hogy ennél a résznél kissé hanyatlott a kedvem, és ott kell befejezni, ahol egyedül maradok a mindenségben mint egyetlen csillag…
Kivett egy tintaceruzát, megnyálazta, és nyomban kihúzta a két sort.
– Most jön a harmadik ének, kissé hosszú, de felülmúlja az eddigieket.
– Mit nekem hosszú, ha egy Troppauer-versről van szó! Olvasd, mert ledöflek! Te… Te halhatatlan!
A kaszárnyaudvaron két tiszt sietett át. Nagy felfordulás volt. Délután felrobbant egy kézigránát a mosókonyhában, és a katonák közül csak egy maradt életben, súlyos sebekkel. Most izgatottan várják az ezredparancsnokságról a vizsgáló bizottságot a szakértővel. De közben telefonértesítés jött, hogy a bizottság csak reggel száll ki, addig hagyjanak mindent úgy, ahogy most van. Felelősek azért, hogy a bizottság érkezéséig semmit se mozdítsanak el a helyéről.
Nyomban elzavarták a kíváncsiskodó katonákat a mosókonyha környékéről, és egy hadnagy harsányan rendelkezett:
– Latouret őrmester!
– Oui, mon commandant.
– A bizottság érkeztéig őrséget állít a mosókonyhába! Minden úgy maradjon, ahogy most van. Senki sem léphet be a helyiségbe.
…Galamb ott tartott a gondolatban, hogy a fene egyen meg minden rejtélyt. Neki már sohasem lesz ehhez való érzéke, Troppauer viszont ott tartott versében, hogy “ha megrendül majd a mindenség, és valahonnan felcsendül egy átok…”
Felcsendült!
– Troppauer, maga bárgyú, nyolcpúpú teve, hogy az a…
Szóval, felcsendült az átok Latouret őrmester ajkáról, hogy valóban megrendült a mindenség, és ha csak a fele igaz annak, amit állított, az is elég lett volna ahhoz, hogy a Troppauer család legtávolibb felmenői is elsüllyedjenek szégyenükben.
A költő, irataival és zilált fürtjeivel, porig alázva vacsorázni ment. Galamb állt, mint a cövek. Latouret a bajuszát húzogatta és nézte. Arcán kigyúltak a sebhelyek.
– Közlegény!
– Oui, mon chef!
Kis hatáspauzát tartott.
– A mosókonyhában nyolc halott fekszik, illetve az, ami megmaradt belőlük. Hatórás őrséget áll. Öt perc múlva teljes menetfelszerelésben jelentkezik az őrparancsnokságon.
Kegyetlen dolog volt. A hadnagy nem is gondolt arra, hogy magányos posztot küldjenek ki éjszakára a szörnyű helyre. Még kevésbé olyan embert, aki hajnalban indul a sivatagba.
– Megértette?
– Megértettem, őrmester úr!
– Mit vigyorog!!? – üvöltötte magából kikelten, mert azt várta, hogy Galamb elsárgul az iszonyattól és dühtől. – Talán örül az őrségnek?
– Örülök, őrmester úr! – mondta őszintén, mert csakugyan örült. Ezen a magányos helyen nyugodtan megnézheti a zsebében őrzött tárcát. Biztos, hogy nem zavarják.
Az őrmester pulykavörös lett a méregtől.
– Őrült! Maga őrült!… Majd megtanítom én búsulni, ne féljen!… Maga… maga… Rompez! Rompez! Mert széthasítom!
Szegény, hogy mérgelődik – gondolta Galamb, miközben felment a szobába. Pilotte az ágyán ült, és azzal foglalkozott, hogy éjszakára alaposan bedörzsölje a lábát faggyúval. Ő már tudta, hogy mit jelent az, ha egyszer a század elindul!… Hildebrandt levelet írt, de közben figyelte a készülődő Galambot, és lopva egy társára nézett, aki látszólag aludt.
Ez Pencroft volt. Sovány, nagy orrú, de szélesvállú ember. Amerikából jött át. Ha a gőzösnek csak öt perc késése van, akkor villanyosszékbe kerül. Így nem tehetnek ellene semmit. Politikai gyilkosságba keveredett, és Cherbourg-ban futni hagyták… Hildebrandttal jóformán sohasem látták együtt. Az amerikai egy görög kecseszkecsken-bajnokkal, Adgropoulosszal barátkozott. Sportbarátság volt. Pencroft valamikor Európa különböző országaiban önvédelmi bokszolásra képezte a rendőrséget, mint hivatásos ökölvívó. Hildebrant a gróf úrral volt legtöbbször együtt. Magas homlokú, komoly, kissé fanyar ember volt a gróf úr. Látszott rajta, hogy a jobb társadalmi osztály valamelyikéből került ide. Sohasem beszélt civil múltjáról.
Galamb mindenkivel barátkozott. A katonák között is népszerű volt, és egy marseille-i pincér révén követte őt Afrikába is a Galamb név. Mikor a légióba beállt pincér először szólította így, nevettek. Később megszokták és Harrincourt megtartotta a csúfnevét. Első számú barátja mégis Troppauer volt, a költő. Krétával is barátkozott, ha ugyan barátkozás az, hogy valaki felkarol egy szerencsétlen félhülyét. Kréta arcára az öröklött degeneráltság koravén ráncai ültek ki, ha mosolygott. Most aludt, sapkájával a szemén, ruhástól, tarkója mögött összekulcsolt ujjakkal, és holmija szanaszét hevert körülötte. Galamb felrázta:
– Öregem! Reggel indul a század! Gyerünk a cókmókkal! Aludni azután is lehet…
– Aludni mindig lehet… – és vigyorgott. – Mit akarsz, Galamb, kérlek. Most még nem indulunk…
– De ha sorakozót fújnak, már nincs idő.
– Akkor már nem is kell… Akkor már indulunk. – Ezzel szemére húzta a sapkáját, és tovább aludt.
Mit csináljon?
– Hildebrandt! Csomagolja be ennek a szerencsétlennek a holmiját. Nekem jelentkezni kell őrségre a mosókonyhába.
Mind rábámultak.
– A nyolc halotthoz? – kérdezte Adrogopoulosz, és megborzadt.
– Oda hát. És nincs időm már rendberakni Kréta cókmókját.
Pilotte odament, és hozzálátott, hogy az idióta hátizsákját felszerelje, de közben zord arccal dörmögött valamit.
– Ide hallgass, Galamb! Ez itten a légió, és nem az Üdvhadsereg…
Azért csak rakta a holmikat dühöngve.
De Galamb rohant az őrmesterhez. Latouret végignézte tetőtől talpig. Ha nem kellett volna a mosókonyhában sürgősen őr, akkor bizonyára talált volna hibát. Így csak azt mondta figyelmeztetőleg:
– Ez az őrség éppolyan szigorú, mintha a kormányzóság előtt posztolna. Három lépés után szabályos fordulat és újabb három lépés. Ha leül vagy rágyújt, haditörvényszék elé állíttatom… Megértette?
– Igenis!
…Hát ez… hát ez… úgy mondja azt, hogy igenis, mintha megdicsérték volna. Csak úgy sugárzik.
Most már azt sem bánta, hogy eljárása kissé szabályellenes, és vészjósló mosollyal folytatta:
– A világítást természetesen nem pocsékoljuk, sötétben lesz! Egy légionista nem ijed meg nyolc halottól, és nem fél a kísértetektől!… Mit?… Mit örül? Mit vigyorog? Rompez… Rompez!… Mert felhasítom a gyomrát!
És kénytelen volt megtágítani a gallérját, mert úgy érezte, hogy nyomban gutaütést kap.
…Pedig Galamb őszintén örült. Mert így a hajnal első világításánál átnézheti a tárca tartalmát anélkül, hogy meglepetéstől kellene tartania, mert ha sötét van, akkor kívülről nem látni be, ő pedig messziről megpillantja azt, aki közeledik.
Jó tíz perc gyalogút választotta el a mosókonyhát az erőd többi épületétől. Még nappal is ritkán járt erre katona, ha nem volt kimondottan mosnivalója, mint a felrobbant gránát áldozatainak. A hatalmas, kihalt, éjszakai gyakorlótér túlsó végén állt a házikó.
Ebben az épületben tehát nyolc halott van. Úgy látszik a sors specializálta magát arra, hogy szegény Galambot ijesztgesse – gondolta magában kuncogva. Na, akkor strapálhatja magát. A sötét mezőről nyugodtan, szinte vidáman lépett be az elhagyott mosókonyhába.
Távolról takarodót fújtak, és nemsokára az idelátszó törzsépületek sárga fényű ablakai is elsötétednek. Néhány dermedt pálma között magányosan állt a kis ház, roppant mezőség végében.
Becsukta az ajtót. Lassú léptekkel megindult fel és alá, ahogy az őrmester megparancsolta.
4.
Tíz óra… A moszkitóháló nélküli ablakon betűz a hold, és lassan kúszik előre keskeny fénykörével a padlón.
Egy, kettő, három… Koppanás, fordulás… Egy, kettő, három…
…Unalmas ezzel a fel és alá járással, az bizonyos. Legalább rágyújthatna az ember. Vagy egyáltalán sejtené, hogy körülötte milyen a világ.
Messziről tompa kondulások hallatszanak. A néma csendben recseg léptei alatt a padló. Nem valami kellemes őrség, ideges embernek. Még szerencséje, hogy ilyesmiről a Harrincourt családban nem tudnak. Éppolyan egykedvű, mintha a kantinban volna. Néha azon veszi észre magát, hogy hangtalanul fütyörészik…
Most valami reccsent a sarokban. Éspedig duplán. Azután csend. Persze, régi a padló, és ahogy éjszaka lassan lehűl a levegő, a nappali hőségben kitágult deszka ismét összehúzódik. Ettől a reccsenés.
Ha valaki nem tanult fizikát, az most frászt kap.
Messziről elnyújtott vonatfütty hallatszik. Az ablakon át az elhagyatott mezőn egy kóbor kutya fut keresztül, és minden csendes, csak valahonnan cseppek hullása hallatszik. Valószínűleg egy vízcsap szivárog… Most újra reccsenés. Hm…Miért mindig ugyanazon az egy helyen recsegteti a padlót a lehűlés?…
A holdfény előresiklik a padlón, és most egy hanyatt fekvő emberi fejet világít meg. Krétafehér, halott arc, kék szájjal, nyitott szemmel.
Csúf vagy, öregem, ez nem kétséges. De ne félj semmit, Galamb nem bánt, csak őrködik. És holnap szépen eltemetnek mind a nyolcatokat, akkor azután átadhatjátok magatokat nyugodtan az enyészetnek. Egy nap ide vagy oda az örökkévalóságban már nem diferál… Szegény jó Latouret őrmester. Isten nyugosztalja, ha a sors kifürkészhetetlen jóakaratából úgy adódna, hogy szélütés érje; ő most mérgelődne, mert azt hitte, hogy ilyesmitől egy átlagembert az epilepszia kerülgeti… És ahogy továbbsiklik a hold, egy barna folt is látszik, egy tépett, véres zubbony, amelyet hevenyészve ráborítottak a tetemre.
Egy, kettő, három… Koppanás, fordulás… Egy, kettő, három…
…Azért ez túlzás, kérem, ezzel a folytonos reccsenéssel, hosszabb-rövidebb időközökben. Nem azért… De hát valaki itt tartózkodik, és ez tilos. Miféle marhaság ilyen helyen elbújni? Ámbár az is lehet, hogy valami rágcsáló van a padló alatt.
Reccs.
A hold most egy hófehér, ökölbe szorult kezet világít meg, ahogy a fénykör lassan átsiklik a fejen… Távolról újabb negyedet harangoznak, és valami madár sikolt fel egy pillanatra az éjszakában. A hold most a dermedt pálma koronájából is odarajzol néhány hosszú levelet a padlóra…
Megint reccsen kissé… Azután duplán és élesen…
Mindenségit a hazajáró öregapádnak!
Csináljuk szabályosan. Egy mozdulat, és a fegyver súlyban van, egy kattanás a závárzaton, és hangosan kiált:
– Halte!…
Csend…
Előveszi a zseblámpáját. Villanyt nem akar gyújtani. Ha csakugyan egy rágcsáló mocorog a rothadt deszka alatt, akkor nagy baj lehet a parancsellenes kivilágításból. És még azt hinné az a szálkásbajszú, hogy fél. Pedig erre igazán nincs oka. Mi a fenét félne, szuronnyal a kezében?
A zseblámpa fénye végigtáncol a helyiségben, a padlón, a falon, még a mennyezeten is. Sehol semmi. Az ajtó mellett a robbanástól szétrepedt egy hordó míniumfesték, amivel a bádogtetőket szokták bemázolni. A rozsdás színű, nyúlós ragacs mint valami ősköri csúszómászó terült végig egyik faltól a másikig. A sarokban, amerről a recsegések hangzottak, egy pasas fekszik arcra borulva, nagy vértócsában, feje búbjáig letakarva egy köpennyel. Ez a szegény már nem recseg… Ez itt balra, felhúzott térdekkel, aránylag épségben megúszta… De hol a feje?… A vakolat telefröcskölve kis repeszdarabokkal és vérrel, mindenféle tépett, foszlányos rongyok és mozdulatlan, szinte természetes helyzetben odavetett testek a padlón… Nyolc.
Nem is… Kilenc… Nem nyolcat mondtak? Hm. Az bizonyos, hogy itt kilenc van… Nézd csak. De fura!
Az ördög tudja. Akárhogy nézi: ez kilenc ember és egy láb… Lehúzta a zseblámpa gombját. Visszatette puskáját a vállára, és tovább sétált. Majd leltárat csinál itt a halottakról!… Nyolc volt vagy kilenc, nem mindegy?… Több nem lett azóta, és kevesebb sem lehet, mert nem valószínű, hogy valaki errefelé lopja a halottakat…
A csoda van ezzel a padlóval!…
Két gyors reccsenés, egy nesz… és csend…
…A hold most jó darabon bevilágította a helyiséget, és odatűzött az arcra borult katonára a sarokban… Ott recseg a padló, az bizonyos, és…
Mindenesetre erős idegzet kell ide… Mert például esküdni mert volna, hogy a katona, ahogy arcra borulva feküdt az előbb még mindkét karját kinyújtotta. Most pedig az egyik… Na, mindegy…
Mit fog itt részletkérdésekkel törődni? Minden halott úgy fekszik, ahogy akar! Éppen tizenkettőt kondul… A padlón holdfénnyel világított, mozdulatlan testek… Félhomály, néha egy csepp hullása hangzik fel, és kint látszik az elhagyatott éjszakai mező…
Egy, kettő, három… Koppanás, fordulás… Egy, kettő, három…
…Vajon mit csinál most Colette – gondolta igazán profán eszmetársítással, egy párizsi táncosnővel kapcsolatban. Ezzel még beszélt is, mielőtt elutazott…
Nagy reccsenés.
Most újra lekapja a puskát, és a sarok felé fordul. Aztán döbbenten áll meg.
Egy sötét tárgy zuhan feléje… A vállát érte az irtózatos ütés, pedig a fejének szánták. Előredöfött, de levegőt ért a szurony. Közben Galamb is kívül esett a fénykörön, és a kilencedik halott második irtózatos ütése sem találta el a fejét, csak vállon sújtotta… Fájdalom hasított a karjába, kiejtette a fegyvert, és most már tudta, hogy a harmadik csapással szemben védtelen. De nem!
A harmadik ütés nem csapott le, mert…
…Valahonnan Galamb háta mögül két lövés dörrent! Nyílt a mosókonyha ajtaja, és a kilencedik halott kiugrott, menekült… ott fut az árnya a mezőn.
Galamb, bár a válla és a jobb karja bénultan sajgott, egy kézbe fogva fegyverét, utánarohant…
Trará! Trará!
Az őrség a lövés hallatára riadót fújt. És nyomban utána a vezénylő altiszt harsány hangja süvöltött fel az éjszakában:
– Aux armes!
A sötét mezőn vagy harminc lépéssel Galamb előtt futott a támadó. Csak az árnyéka látszott. Ahogy az erőd felé ért, tétovázás nélkül átvetette magát az alacsony kőkerítésen…
A kilencedik halottat elnyelte az éjszaka sötétje.
Mire Galamb visszatért a faltól, az elhagyatott mező benépesedett. Jött az őrség, acetilénlámpákkal és futólépésben, lövésre kész fegyverrel, jött egy csomó altiszt, rohanva csatolták a derékszíjukat, és ugyancsak jött a kapitány, néhány tiszt kíséretében.
Latouret őrmester rohant legelöl, és a legvéresebb ütközetben kellemesebben érezte magát, mint pillanatnyilag.
Az őrparancsnok nagyot kiáltott:
– Halte! Fixe!
A mosókonyhába kirendelt poszthoz értek, aki sapka nélkül áll, és bal kezében fogja a fegyvert.
– Közlegény!
– Alázatosan jelentem: körülbelül tizenöt perccel ezelőtt valaki rám támadt a sötétben, egy kemény tárggyal többször megütött és elszaladt.
– Eltalálta, mikor utánalőtt?
– Nem lőttem utána.
– Hát ki lőtt?
– Még valaki volt a mosókonyhában elbújva.
– Nom de Dieu! – sziszegte fogai között a kapitány, mert ennyi botrányos rejtelem és disznóság egy kaszárnyában példátlan volt.
– Alázatosan jelentem, mon commandant, a posztoló fickó félt, és megrendezte ezt a heccet a lövöldözéssel. Ez az alak amúgy is megszökött, dacára annak, hogy én pártfogoltam. Alattomos, gyáva, és színlelő…
A körösztanyád – gondolta Galamb. Az egyik tiszt hajlott Latouret véleménye felé. De mielőtt folytathatta volna a vizsgálatot, olyasvalami történt, amitől a kapitány jobban megrémült, mintha a nyolc halott egyszerre felkelt volna, hogy még egy pipadohányt elszívjon ezen a világon. Ugyanis a kapuőrség altisztjének harsány hangja ismét belerikoltott az éjszakába:
– Aux armes! Aux armes!
És felharsant a trombita, de nem riadót fújt, hanem sorakozót. Szent Isten! Ez egy feljebbvaló érkezését jelenti!
A városparancsnok volt!
5.
Cochran táborszernagy, amikor meghallotta a riadót, ezer átkot ordítva ugrott ki az ágyból, hogy: Ez a szemétdomb, ez a gyarmati hadsereg szégyenfoltja, hát mi ez, kérem?!… Előretolt helyőrség a sivatagban?!… Ez nem Oran volna? A legfelsőbb katonai törvényszéknek és a gyarmati hadsereg hadtestparancsnokságának a székhelye? Na várjatok! Na várjatok, ti bohém, katonaruhába bújtatott civilisták… – Ilyeneket lihegett, miközben magára kapkodta az uniformisát, és a felesége sírva kérte, hogy ne izgassa fel magát.
– Hallgass, Josephine! – kiáltozta zordan a feleségére. – Te, vagy az oka az egésznek! Mert az örökös vendégeskedés elveszi az időmet attól, hogy ezeknek az elhízott lógósoknak a körmére nézzek… Ezek azt csinálják, amit akarnak. De ennek vége lesz, Josephine! Hol a kardom!?
– Szent Isten! Mit vétettem?!
– Ne idegesíts már! Nem miattad kell a kardom!… Antoine! Antoine! A sofőrt… Gyerünk!
…Amikor az autó tülkölve nekihajtott az erőd bejárójának, elhangzott a “fegyverbe” kiáltás, megszólalt a trombita, a széles, rácsos kapu mindkét szárnya kitárult, és a tiszteket távoli helyőrségek sötét előérzete nyomasztotta…
– Alázatosan jelentem a létszámot…
Lihegve intette le a hadnagyot:
– Tartsa meg a létszámot! Gyerünk! Lámpát kérek, és előre, oda, ahol az a sok kis fény mozog… Majd én… Majd itt más rendszer következik… illetve én megírom egy anzixon az uraknak, a Kongó mellé… Altiszt! Altiszt! Lefújni, maga gazember! Mit állítja nekem sorba a világ összes légionistáját! Rompez!… Rompez!
Mint a számum vonult végig az erődudvaron csörtetve, fújtatva, könyökhajlásba csapott kardmarkolattal. Sápadt, ijedt tisztek csoportja követte.
Ott állt a mosókonyha előtt az őrség, a közrefogott Galambbal. Mikor a magas vendég húsz lépés távolságra ért, a kapitány kardot rántott:
– Garde à vous!
Egyetlen zörejjel csapódtak össze a bokák, egyetlen süvöltéssel villant elő a tisztek kardja… Cochran lihegve, szó nélkül, tetőtől talpig végigmérte őket, azután fel és alá futkosott egy ideig.
Az egyik tiszt előtt megállt. Ez nyomban jelentette:
– A létszám három.
– Nem fontos… A létszám meg fog változni… úgyis leváltjuk itt az egész helyőrséget… Arról beszélj, kérlek – fordult a kapitányhoz – hogy mi volt a gránáttal, hogy történt a riadó és ez a lövöldözés… Én ugyanis, kérlek, már több éve abban az illúzióban élek, hogy Afrikának az északi része, megboldogult barátom, Lyautey marsall óta pacifikálva van, viszont úgy látom, hogy Oranban éjszaka még riadók és lövöldözések fordulnak elő. Hát erről szeretnék, ha lennél olyan kegyes… Rompez! Tessék csak a tiszt uraknak hüvelyébe dugni a kardot, majd rövidesen sűrűn kihúzhatják a haza védelmére… Most pihenj! Mindenki. Hát parancsolj, kérlek…
A kapitány tiszteletteljesen, de hangjában egy árnyalat hűvösséggel felelt:
– Kérlek, excellenciás uram. Valószínűnek látszik a feltevés, hogy ez az ember félelméből hamis riasztást adott le.
– Őrszem! – mondta Cochran. – Gyere ide! Miért lőttél?
Galambban meghűlt a vér. Ráismer.
– Alázatosan jelentem, nem én lőttem. A sötétben egy ütés oly erővel érte a vállamat, hogy elejtettem a fegyvert.
– Lámpát! – recsegte a táborszernagy. Maga ragadta meg a lámpát, és odavilágított Galamb arcába. Egy másodpercig bután nézte. Ráismert. De csak egy másodpercig látszott, hogy meghökken, azután éles hangon rászólt: – Add ide a fegyvered… Fehér papírt… – Belekotort a puska csövébe a papírral. Azután megszagolta. – Ebből a fegyverből nem lőttek. Mutasd a vállad!
Mi ez? Egész bizonyos, hogy meg kellett ismernie őt Cochrannak! Hát itt mindegy, hogy ő mint frakkos úr vagy mint közlegény jön elő?… Mi a csoda ez? A táborszernagynak már egy arcvonása sem mutatja, hogy ráismert. Most odavilágít a vállára, ahol hatalmas véraláfutás látszik.
– Valószínűnek tartod, kapitányom, hogy ezt a friss és roppant erős ütést öncsonkításból alkalmazta az ifjú és utána kilőtte a fegyverét?
A kapitány Latouret őrmesterre nézett, kissé álmatagon és szomorúan, de mégis valahogy úgy, hogy az őrmesternek a veséje is beleremegett. Néhány gyors kérdés következett:
– Mikor állították ide?
– Pont nyolc órakor.
– És miért teljes menetfelszereléssel?
– Mert reggel indul a századom.
– Úgy… roppant érdekes… érdekes… – kiáltotta Cochran. – Szóval, az egész Fort St. Thérèse-ben csak egy század van, mert különben fel sem tételezem, hogy tízórás őrségre a menetszázadból állítanak embert… Őrparancsnok!
– Alázatosan jelentem – állt elő Latouret -, ez az ember büntetés alatt áll, szökésben volt tegnap.
Éppen őexcellenciája – gondolta Galamb.
– Ahá! Ahá!… – bólogatott Cochran. – Büntetés alatt áll… És így intézkedett a haditörvényszék ítélete, illetve a másik lehetséges eset szerint a mai parancsban benne volt ez a szokatlan büntetés!… Vagy csak úgynevezett őrmesteri bosszúról van szó?! Személyes ellenszenv egy szökevénnyel szemben?… És nincs tisztában az őrmester azzal, hogy ilyen helyen magányos posztot nem állítanak?!… Közlegény! Hogy nézett ki, aki megtámadott?
– Nem láthattam. Sötét volt.
– Hát nincs villany a mosókonyhában? Miért volt sötét?
– Alázatosan jelentem, úgy szólt a parancsom, hogy a villanyt ne pazaroljam.
– Mi?!
Cochran akkorát nyelt, hogy az ádámcsutkája tízcentiméteres síkban mozgott fel és alá a nyakán, a szeme kidülledt, és megállt, mintha két gomb nyomulna elő az agyából.
– Mi?… Mi volt ez?!… Ismételd!… Különben ne ismételd… ezt az altisztet, aki ilyen takarékos, nyomban el kell indítani oda, ahol harcok dúlnak! Ott a legnagyobb pocsékolás folyik! Oda kell az ilyen! Kérlek, kapitányom, ez az őrparancsnok levált egy altisztet a menetszázadnál… Most már értek mindent! Az őrmester bosszúja! Hogy sötétben, egyedül és menetelés előtt ideállítson egy bakát, akire haragszik, hogy egész Orant felforgatta, és holnap vezércikkben fognak rólunk megemlékezni a lapok! Hát kérlek, a menetszázadot a sivatagban ez az őrmester állandó őrjárattal előzi meg. Parancsa: minden menetelési etap előtt az őrmester földeríti az utat nyolc emberrel a legközelebbi pihenőig. A nyolc embert minden etapnál váltják, az őrmestert nem. Ez a legény, akit ideállított az őrségre, mint invalidus végig a vöröskeresztes kocsin megy… Majd én megtanítom az őrmester urakat!… És ha lehet, ma éjjel már ne legyen több riadó. Ajánlom magamat!… Jó éjszakát! Gratulálok!!…
– Garde à vous!
Kardsüvöltés, bakancszörrenés és a táborszernagy csizmáinak lomha kongása, ahogy a néhány sápadt tiszttől követve elcsörtetett.
6
…A legénységi szobához vezető sötét lépcsőn Hildebrandt és Pencroft ültek egymás mellett suttogva.
– Hogy az ördögbe történt?… – kérdezte Pencroft.
– Elsősorban – mondta még mindig lihegve Hildebrandt, mert jó másfél órát futott, amíg visszatért a főbejáraton át, részegnek tettetve magát -, elsősorban az a tejfelesszájú vagy hülye, vagy nagyon is okos, és nincsenek idegei. Azt akartam, hogy mire megtámadom, már félőrült legyen a félelemtől. Hiába volt minden… Azért leütöttem volna, mert észrevétlenül rohantam rá. De az ördögbe! Valahonnan a közelből két lövés dördült.
– Ez hogy lehet?
– Úgy, hogy nem ketten voltunk a mosókonyhában, hanem hárman. Én elbújtam, mialatt a siheder az őrmesternél lejelentkezett. De úgy látszik, valaki megelőzött, és mivel a lövések a kemence felől jöttek, valószínű hogy a mögött bújt el az illető. Tehát van valaki még itt a légióban, aki ezzel az üggyel foglalkozik… És ez most már ismer engem, mert ő ott volt a sötétben, mikor én a félhomályban beléptem, hogy elbújjak.
– És ki ez a tejfölösszájú?
– Azt nem mondta Lorsakoff. Csak vagyont ígért a krokodilusos karóráért. Bizonyára összefügg az üggyel… De holnap megtudjuk. Indulás előtt még a pályaudvaron beszélünk vele.
– Meg kell tudnunk, hogy ki van itt, aki az órára vadászik. Az is lehet, hogy a fiú cinkosa.
– Nekem van egy feltevésem. Vedd sorra azokat, akik a szobában voltak, mikor Galamb megmondta, hogy hová megy őrségre. Én nyomban átláttam, hogy a mosókonyhában nyugodtan megtámadhatom, és aztán elbújhatok, míg ő jelentkezik az őrparancsnoknál. Ugyanez másnak is az eszébe juthatott körülöttünk. Ki volt a szobában? Te, Adrogopoulosz, a gróf úr, Troppauer, Pilotte, Jazmirovics, a hülye Kréta, Lindmann és én.
Pencroft élénken felelt:
– Talán megtudhatjuk, hogy ki ment ki ezek közül…
– Tudok jobbat. A robbanáskor szétvetett a légnyomás egy nagy hordó míniumot, és a festék kifolyt. Az én cipőm tele volt vörös ragaccsal. Azt remélem, hogy az ismeretlen, aki rám lőtt, nem vette észre cipőjén a vörös festéknyomokat, és erről felismerjük…
– Ezt az embert kell elsősorban elintézni…
Néhány légionista jött a kerti útról, csoszogva, dörmögve. Elhallgattak. Mire az egyik katona meggyújtotta lent a villanyt, Pencroft, az amerikai, már hanyatt fekve aludt úgy, hogy lábai messze lógtak a lépcsőn, szája szélén egy habfoszlány rezgett, és hortyogott. Hildebrandt nyitott zubbonyban ült, derékszíja a nyakáról lógott le, kepije az orra hegyét fedte, és félig elnyelt szavakkal magyarázott valamit egy igen tisztelt pénztáros kisasszonynak, miközben olyanokat csuklott, hogy szinte bukfencet vetett. A hazaérkező katonák maguk sem voltak sokkal józanabbak, kivéve az altisztet, aki megvetően köpött egyet a két alak láttán.
Legutolsónak jött Troppauer, sapkája helyett babérkoszorúval a fején, és karját messze kinyújtva hirdette a szörnyű vészt, amely a költő személyében holnaptól kezdve minden lázadó arabot fenyeget. Épp ott ment el mellettük, és ormótlan, vastag lábszáraival kis híján rálépett Hildebrandtra, azután bedülöngélt a hálóterembe.
…Két bakancsát feltűnő vastagon vörös míniumfesték borította…
Kilencedik fejezet—>>>