1
– Nono…
Ezt suttogta félhangosan, miután visszahőkölt. Nono. Észnél légy, Harrincourt. Úgy látszik, a sors ellenállhatatlanul sodor bele valami szörnyűségbe. Vigyázzon, uram! Nem megőrülni!…
Lehajolt a tetemhez. Mióta fekhet itt ez az ember?
Hogyhogy mióta? Szent Isten!… Hiszen a vér meg sem alvadt, egy csík lassan folyik a tócsából, és most ér össze a szőnyeggel. Megfogta a kezét. Még nem is hűlt ki teljesen. Letérdelt a halott mellé, és a hátára fordította. A hályogosan elfehéredett tekintet kétségtelenné tette, hogy a halál már beállott.
Negyven év körüli férfi lehetett az áldozat. Vagy félméternyire a testtől ott feküdt a tőr, amivel szíven szúrták. De hiszen nem is tőr! Ez egy éguille! Keskeny, légionista bajonett. Fölvette…
Ha most detektív volna, már elindulhatna egy nyomon. A légionisták minden felszerelési tárgyukba belekarcolnak valamit, hogy aki elveszíti, vagy elhagyja az oldalfegyverét, az ne lophassa el a másikét.
A bajonett markolatát egészen az arca elé tartotta, hogy megkeresse a kis fabetéten a jelet.
Döbbenten ejtette ki a fegyvert.
A saját szuronya volt!
Nono!
Nem megőrülni. Harrincourt! Szedd össze magad! Mi történhetett itt? Hollá!
Hiszen ezt a bajonettet ő bedobta az ablaküvegen át, amikor a riadóautó szirénája szólt.
Tehát?
Tehát mialatt a folyosón bolyongott, és megtalálta a hátsó kaput, azalatt valaki beugrott a kertből, az ő bajonettjét magához vette, felrohant ide, megölte ezt az embert és…
És?
Egy ugrással kint termett, és rohant le a lépcsőn. Lehet, hogy a gyilkos még a házban van…
Meggyújtotta a hallban a villanyt. Mozdulatlan, poros bútorok, némaság, a saját lépteinek visszhangja és a szikkadt parkett recsegése.
Azután távolról finoman egy női hang dúdolását hallotta… Dermedten állt. Mégis… lehet, hogy vannak kísértetek?…
Ostobaság.
Fülelt. Valahol nagyon halkan egy nő dúdolt.
Si l’on savait… Si l’on savait…
És bölcsődalszerűen, dúdolásban folytatódott a dal, szöveg nélkül…
Ment a hang irányába. Fel a falépcsőn…
A nyitott ajtón át látta a padlón fekvő, mozdulatlan testet. Továbbsietett.
Világosan hallotta, hogy abban a szobában dúdolnak, amely szomszédos a gyilkosság színhelyével. Odaszorította a fülét az ajtóhoz.
Kétségtelen volt, hogy bent valaki finoman dúdol. Egy őrült nő van ott bent, vagy mi a csoda?
Nono!
Nono, Harrincourt. Mi ez az érzés a gégéd körül? Bent dúdolnak. Ez biztos. És te itt kint állsz, kissé hűvös és nyirkos kézzel. Benyitni, közlegény. Benyitni, a mindenségit, mert kiköttetem, maga úri csirkefogó!
Belökte az ajtót és…
Abban a pillanatban a szobában néma csend lett. Ott halt el az utolsó énekakkord a füle hallatára, mellette.
És a szoba üres volt!
A szoba, ahol abban a pillanatban, mikor ő fogta a kilincset, még énekelt valaki, most üres volt, a padlót belepte vastagon a por, és egyetlen lábnyom sem látszott rajta.
De hát ki énekelt?
Nem fontos. Nem kutatjuk. Ezt hagyjuk. Mi köze neki hozzá? Kiment, becsukta az ajtót. Magához kell venni a bajonettjét, hogy ne maradjon itt bűnjel, és gyerünk.
Si l’on savait… Si l’on savait…
A szobában ismét dúdolt a nő.
Mi?!
Nahát, a mindenségit, ezt majd én… Mint a villám nyitott be. És ahogy benyitott, az utolsó hangot még tisztán hallotta, de a szobában nem volt senki, a dal sem hallatszott.
Hátrafordult. A hatalmas, kivilágított hallban minden néma és mozdulatlan volt. Becsukta az ajtót, és a korlátnak dőlt. Egy tengerész akadémiát járt ember idegei nem mondhatják fel oly könnyen a szolgálatot. És különben is.
Si l’on savait… Si l’on savait…
Újra felcsendült a dal a szobában.
Karba tett kézzel fixírozta a csukott ajtót. “Tévedsz, te ajtó, ha azt hiszed, hogy én ki foglak nyitni. Kísértetekben nem hiszek. Az egész dolgot nem értem, és megállapítom, hogy a mellkasom bal oldalán bizonyos nyomás észlelhető.”
Visszament abba a szobába, ahol a meggyilkolt feküdt. A dúdolás most már állandóan hallatszott.
Egy kis, félig nyitott tapétaajtó mögött halk csobogást hallott. Benyitott. Fürdőszoba volt. A csapból folyt a víz, és már túlömlött a kádon. Gyorsan elzárta, azután körülnézett. Egy székre fehér frakk volt odakészítve, minden hozzávalóval. A tükör előtti üveglapon borotvaecset és zsilett. Nemrég használhatták, mert a szappan még nedves volt… A kisasztalon apróbb tárgyak, óra, zsebkendő, töltőtoll…
“Na, köszönöm. Most innen elmegyünk szépen. Ezzel torkig vagyok.” Kilépett a fürdőszobából.
Egy hadnagy toppant eléje díszegyenruhában, összecsapja a bokáját és tiszteleg:
– Alázatosan jelentem: fél tizenkettő.
Lábainál a halott. A másik szobában dúdolnak. És itt egy hadnagy jelenti a közlegénynek, hogy fél tizenkettő van.
Ösztönösen érezte, hogy itt valami homály van, és ha ezt eloszlatja, abból baj lesz.
Kissé megköszörülte a torkát.
– Csakugyan már fél tizenkettő volna?
– Pontosan őrnagy úr.
Szeretett volna megfordulni, mert az az érzése volt, hogy a háta mögött egy őrnagy áll. De minden idegszálát megfeszítve igyekezett közömbös és nyugodt maradni.
– Igen, igen… – mondta, és ismét meg kellett köszörülnie a torkát.
– Az autó a kiskapunál vár. Kegyeskedjék felöltözni, addig én mindenütt eloltom a villanyt. Ez most a legfontosabb.
Igen? Közömbösen felvonta a vállát, bár lelke legmélyén úgy érezte, hogy a hadnagy magatartása kissé érthetetlen, midőn egy frissen meggyilkolt ember teteme mellett állva legfontosabb teendőjének azt véli, hogy mindenütt eloltogassa a villanyt…
Mialatt a hadnagy elment a villanyt oltogatni, Harrincourt két kézzel dörzsölgette a homlokát. Ide acélidegek kellenek. De mit tehet az ember, ha görcsöt kap úszás közben? Az ostoba kapálózik és megfullad. Az okos mozdulatlanul végigfekszik a vízen, mert amíg nem mozdul, addig a felszínen marad.
Bement tehát a fürdőszobába, és szép nyugodtan öltözködni kezdett. Felvette az odakészített fehér frakkot. Kissé bő volt, de nem feltűnően.
Ugyanez a szerencse a cipőnél is megnyilvánult. Mindössze egy számmal volt nagyobb, mint a lába. Saját holmiját magához vette a zsebeiből, azután körülnézett. A fogason trópusi sisak lógott. Feltette. A toalettasztalkán nagy, arany cigarettatárca, néhány holmi, zsebkés tiszti lánccal és más apróságok hevertek. Zsebre rakta a holmit, egy gentleman erkölcsi undorával. Más ember tulajdona! De mit csináljon?
A selyemzsebkendő alatt még egy óra volt. Karóra! Ki hallott még olyat, hogy valakinek két órája legyen? Úgy látszik, az idő ebben a félhülye mesében különleges szerepet játszik.
Úszni az árral, úszni az árral – ismételgette magában és felcsatolta karjára az órát. Ízléstelen, barokk vacak volt. Cirádákkal díszített ezüst krokodilfej. Az állat szájából az óra felhúzója állt ki. Ilyennel csak hülyék járnak estélyre. De mit lehet itt tenni?
Kilépett a fürdőszobából.
A hadnagy már ott állt a holttest mellett. Most haptákba vágta magát.
– Indulhatunk? – kérdezte. Galamb egy tétova mozdulatot tett a halott felé.
A hadnagy legyintett.
– Ezzel ne tartsuk fel magunkat.
Kérem. Úgy látszik ő nagyon felfújta ezt a dolgot a halottal. Ment le a nyikorgó lépcsőn. Átsiettek a hallon, a folyosó irányába, és megindultak a kiskapuhoz.
Most nyitva volt!
A kiskapu a mellékútra nyílt. Néhány dús lombú fa árnyékában valószínűtlenül kicsi, csukott autó állt. A tiszt kinyitotta az ajtaját.
– Parancsoljon, őrnagy úr… tizenkét óra múlt.
Beszállt. A tiszt a kormányhoz ült, becsapta az ajtót, és elindultak.
Az autó végigfutott az Avenue Magentán, és rövid kerülő úton egyenesen odasiklott egy kivilágított kapu elé…
Hujjé.
A városparancsnokság! Na, most jól néz ki…
De már nyílt a kocsi ajtaja, a portás tiszteletteljesen állt, amíg a hadnagy és mögötte Harrincourt bementek az előcsarnokba. A vakítóan kivilágított hatalmas helyiségben sujtásos lakájok fogadták.
Ez olyan biztos tíz év várfogság, mint egy nap – gondolta Galamb, tekintetét közömbösen jártatva a hatalmas, fekete márványoszlopokon.
Egy ezredes sietett le a Jákob lajtorjájára emlékeztető, távolba nyúló márványlépcsőn. Galambnak megrezdült a bokája. Egy másodperc választotta el attól, hogy összecsapja és megmerevedjen.
– Isten hozott, kedves barátom… – üdvözölte örömmel az ezredes.
Galamb kalimpáló szívvel ragadta meg a kezét és olyan módon mosolygott, mint akinek vidám arcot kell erőltetnie, pedig valaki hátulról egy hosszú tűvel döfi.
De az ezredes máris felvezette a piros szőnyeggel fedett Jákob-lajtorján.
Ez olyan biztos életfogytiglan, mint egy nap…
Talpig vasban.
Egy rendjeles, bagariaképű úr jött szemben, fehér frakkban, vörös fezzel a fején. Valami pasa lehetett.
Az ezredes futtában bemutatta Galambot:
– Francois Verbier márki.
Hogy itt mi van! Tiszta téboly!
Hatalmas terembe értek, ahol csak néhány idősebb hölgy és egy-két magas rangú katona lézengett a csillogó parketten. Ősz óriás közeledett, rendjelekkel borított, fejedelmi díszegyenruhában.
Egy táborszernagy!
– Excellenciás uram – mondotta az ezredes -, bemutatom Francois Verbier márkit, régi barátom.
– Örülök, hogy megismerhettem… Cochran vagyok. Ennek a szép városnak a katonaparancsnoka.
Hajnalban főbe lőnek – mondta magában Galamb.
Az ezredes most egy alacsony, kövér, harcsabajuszú tábornokhoz hurcolta és közben odasúgta Galambnak:
– Na, itt legalább nem kell bemutatkozni…
Mi van? Miért nem kell ennek bemutatkozni?
Most már mindegy. Ha nem, akkor nem. Erőszakoskodni nem fog. Az ezredes jelentősen bólint, és magukra hagyja őket. Mi ez? Hová megy?… A tábornok mosolyogva a vállára vereget, és félhangosan azt mondja:
– Jó színben van, barátom. – Aztán gyengéden belekarol, és továbbsétál vele.
Hajnalban falhoz állítják. Most már biztos.
Hatalmas erkélyre érnek, ahonnan márványlépcső vezet a palota mögötti parkba. A földrész legszebb virágritkaságai, pálmái, sok apró, színes égővel teliaggatva. És a lefelé vezető hófehér márványlépcső fokain egy-egy katona áll díszőrségen. Végig minden fokon.
– Nézze meg a szökőkutat – súgta gyorsan a tábornok. – Lehet, hogy Macquart nem jött el, de sebaj. Most csak azzal törődjön, hogy később felkérje táncra Colette-nét, a többit a szökőkútnál tisztázhatja. Lambertier vicomte majd megszólítja. Hát csak menjen. De mondom, lehet, hogy Macquart nem jött el.
– Sebaj. Ezt már tudom…
Irány a szökőkút! A tábornok bizonyára nézi, tehát oda kell mennie.
A roppant medence nedvesen csillogó márványszobrai felett ezres világítógömbök ontották a fényt. Táncoló vízsugarak sziporkáztak, és finom muzsika szólt a súlyos virágszagtól fülledt kertben. Valaki a vállára tette a kezét.
– Igazán örülök, hogy látom!
Galamb jól alkalmazott egykedvűséggel felelt:
– Boldog vagyok, vicomte Lambertier…
A másik halálosan elfehéredett, és megremegtek a térdei.
– Az Istenért! Megőrült?… A nevemen szólít?!
Na jó. Hát ezt most már hagyjuk. Itt egy megbeszélt szörnyű tréfáról lehet csak szó. Meg akarják őrjíteni. Csak ne lenne ez a pasas olyan fehér, és ne vacognának rémületében a fogai. De már mosolyog, és a szökőkút egyik nimfájára mutatva, vidáman mondja:
– Elhozta a vázlatot? Magánál van?
Galamb a szökőkút egy más nimfájára mutatott:
– Nincs nálam.
– Jól tette, hogy nem hozta magával. Egész bizonyos, hogy figyelnek bennünket. Viszontlátásra holnap, Macquart nem jött el.
Galamb fölényesen legyintett:
– Sebaj…
A vicomte eltűnt. Na, most gyerünk. Legfőbb ideje. Egykedvűen továbbsétált. Egy inas megállt előtte és szendvicseket kínált. Hohó, hiszen ő éhes! De milyen éhes!
Megevett két szendvicset. Egy másik inasnál néhány tortát. Most már kereste az inasokat. Végigette magát két-három sétányon, azután pokolian szomjas lett. Frissítőt is kínáltak. Galamb nem mert megállani sehol, mert elfelejtette a nevét, és így kerülnie kellett a bemutatkozást. Ezért minden útjába kerülő inasnál felhajtott egy pohár italt, és továbbment. Különleges koktélt gyűjtött magába. Pezsgő, málnaszörp, vermut, mandulatej, vörös chablis és egy kis pohárka erősen higított szalmiákszesz, amit szúnyogcsípés esetére hordtak körül.
Nézd csak, hogy forog lassan a park!
…Később, mikor a tapsoló vendégek harmadszor ismételtették vele a “Louis elment az Új-Hebridákra” című dalt, Galamb csodálkozva látta, hogy zongorázik, és a pódiummal szemben álldogálnak a zenészek hangszereikkel. Miért nem játszanak ezek?
Arra már nem emlékezett, hogy ő zavarta le őket. Szent Isten, hiszen előkelő helyen van… Őrnagy úr… Gyerünk azzal a c-moll etűddel… Hogy is van innen? Fene ezt a Chopint! Mindig baj volt vele… Hát amíg eszébe jut az a futam, addig, ha megengedik, eljátssza a “Vidám bányászok dalá”-t…
…Verbier márki meghódította a társaságot. Az ilyen bált úgyis csak az tette kedvessé, ha a vendégek között egy-egy közvetlen, vidám, spicces ifjú akadt.
Galamb most már elment volna, de egyre újabb társaságba keveredett, és folyton azt dúdolta a foga között:
“Gyerünk, fiam, gyerünk innen… baj lesz ebből… eredj haza…”
A gyomra, mintha koktélkeverőnek képzelné magát, kavargatta az italt. Ott valami oldalajtó féle van… Gyerünk…
Egy virágágy mögül kilépett valaki, és megfogta a karját.
– Macquart vagyok.
– Nekem azt mondták, hogy maga nem jön… – hebegte ijedten.
– Tévedtek. Három ember holnap útban lesz a terep felé. Lorsakoff engem küldött magához. Legyen szíves, mondja meg, hogy hány óra van.
Galamb kihúzta az arany zsebóráját.
– Egy óra múlt…
Macquart körülnézett, azután szó nélkül elvette az órát és zsebre tette.
– Rendben van… – súgta.
– Gondolja? – felelte Galamb szomorúan.
– Tessék – mondja a másik. – Itt egy doboz Simon Arzt.
És a kezébe nyomott egy dobozt.
Nem nagy üzlet. Egy aranyóráért húsz darab Simon Arzt… Legalább Caporal lenne…
– Viszontlátásra – búcsúzott, és halkan, gyorsan még azt mondta: – A dobozban tizenötezer frank van…
És otthagyta. – Halló! Kérem… Jöjjön vissza! – De Macquart elment.
– Sebaj…
Most hogy került ide megint a szökőkúthoz, a tömegbe? És ott van a kis, kövér tábornok, a nagy bajusszal… Ennek az arcát többször látta az éjszaka folyamán, amint figyeli…
Valaki megérintette a vállát.
– Fél kettő.
Megfordult. A tiszt volt, aki a villanyokat oltogatja, ha halott van a háznál. Ez mindig bemondja a pontos időt. Szó nélkül követte.
A kapu előtt ott állt a valószínűtlenül kis autó. Egy motoros babakocsi!
A tiszt indított…
Kanyargós utakon haladtak szótlanul, eleinte széles, ívlámpás útvonalakon, majd szegényes, elhagyott külvárosi sikátorban. Megálltak. Kóbor kutyák futottak szét az autó előtt. A tiszt fékezett, és halkan így szólt:
– Két óra van…
Ez olyan, mint a rádió. Mindig bemondja pontosan az időt.
Galamb kiszállt a barátságtalan, éjszakai, elhagyatott tájon, és várta a tisztet. Ez becsapta az ajtót, rákapcsolt és otthagyta.
Fehér frakkban! A mezőkön!
Na, most jól néz ki. Sehol egy teremtett lélek. A kóbor kutyák lassan visszatértek, és kíváncsian körüljárták. Nagyon finom kis vicc volt a hadnagy úrtól, mondhatom… – gondolta tanácstalanul.
Néhány lépésnyire tőle magányos csőszkalyiba állt. Hopp! Talán itt akad valami rongy, amit felvehet.
De mit csinál a ruhája és a holmija nélkül? Ő csak a menetszázadba akart bekerülni, de ha a felszerelése hiányzik, azért több évi kényszermunka jár.
Hű, de nagy bajba keveredett…
Nehéz szívvel és rossz szájízzel kinyitotta a kalyiba ajtaját.
Belépett a dohos helyiségbe, és gyufát gyújtott. Aztán ámultan kiáltott fel.
Egy padon szép rendben ott feküdt az egyenruhája, a sapkája, az oldalfegyvere és a pad alatt egy pár bakancs.
Nyolcadik fejezet—>>>