1
Harrincourt-nak mindössze öt hónapja volt még hátra az életéből. Ezalatt meg kell halnia, ha nem akarja, hogy dobra kerüljön az ősi ház, és hozzátartozói végképp elmerüljenek Párizs szegényei között.
Ezen gondolkodott szomorúan, a szegények ebéd utáni konfektjét rágva: néhány napraforgómagot egy padon a régi kikötőben.
Egyszer csak megpillantotta szemközt a Fort St. Jeant, a légionista újoncok erődjét, fenn a hegyen, szemben a Notre-Dame de la Garde templomával.
A légió!
Voltaképpen hivatás. Az ember szerződést köt a francia állammal, és fizetést kap érte. Ott azután nem gond meghalni.
De miért kell meghalni?
Hoppla!
Be a városba. A Cannebiere-en megtalálja a biztosítótársaság hatalmas palotáját. Eleganciája a kültelkeken fényűzőnek tetszett (különösen egyik cipője, amelynek gombos, fehér betétje jóformán teljesen ép volt), itt azonban nem engedték be az igazgatóhoz. Néhány életveszélyes fenyegetés, feltűnően durva becsületsértés és az altiszt személyes szabadságának nyakánál fogva elkövetett korlátozása mégiscsak egy cégvezető elé juttatta.
Harrincourt lelkesen előadta tervét.
– Elsőrangú ajánlatom van. Játsszunk nyílt kártyákkal. Ha én most olyan hivatást választok, amely elpusztít, tízezer dollárt fizetnek. Adjanak ötezer dollárt, és életben maradok.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha meghal – ajánlotta rövid megfontolás után jóindulatúan a cégvezető. – Szabályosabb az ügylet.
– De uram! Egy ember halála önöknek nem jelent semmit?
– Dehogynem. Egy kötvény likvidálását jelenti.
– Önök keresnek az ajánlatomon – magyarázta meggyőzően. – Ha nem egyeznek ki, akkor olyan hivatást választok, hogy a legrövidebb idő alatt meghalok, és ki kell fizetniük a teljes tízezer dollárt.
– Nem egészen így áll a dolog. Bizonyos levonásokat eszközölnünk kell hivatalból, és azonfelül hetvennégy centet felszámít kezelési illetékért a bankunk. – Ezt álmodozva mondta, ceruzájával egy papírlapon firkálva. – Ettől függetlenül, ma nincs olyan hivatás, amelyet megfelelő óvintézkedésekre ne kényszerítene a hatóság.
– És ha beállok a légióba?
A cégvezető meglepetten ütötte fel a fejét.
– Az nem hivatás… Várjon! – Felvette a kagylót, és lenyomott egy gombot. – Jogügyi osztály… Kérem avocat Lagarde-ot. Jó reggelt! Egy úr hivatásból eredő balesettel kapcsolatos életbiztosítást kötött, és beáll a légióba… Hogyan?… Köszönöm… – Letette a kagylót. – Önnek igaza volt. Ha meghal az idegenlégióban, akkor kirúgjuk azt, aki a biztosítást csinálta. Mert oda kellett volna írnia, hogy milyen hivatás ellen biztosítja. Ugyanis van hivatásos katonáskodás is.
– Hajlandó tehát kifizetni a biztosítás felét, ötezer dollárt? A légióban ugyanis gondoskodni fogok róla, hogy rövidesen meghaljak.
– Nézze, uram, ne változtassunk. Szolidabb az üzlet. Kerüljön inkább többe valamivel.
Lekötelező mosollyal felemelkedett, és az ajtóig kísérte a fiatalembert.
Galamb nagyon dühös volt.
– Jusson majd eszébe álmatlan éjszakáin az az ember, akivel itt ma beszélt! – mondta dühösen Galamb. – Furdalja a lelkiismeretét, hánykolódjék sírva a párnáin…
– Ha csak egy mód van rá – felelte lekötelező udvariassággal a cégvezető -, meg fogom önnek tenni ezt, uram. Parancsol még valamit?
– Semmit. Ön azt hiszi, hogy gyáva vagyok. Ebben téved. Bizonyos lehet benne, hogy meg fogok halni! Ajánlom magam!
A cégvezető udvariasan meghajolt: – Nyugodjék békében…
Galamb dühösen lerohant a lépcsőn. Nem is gondolkozott, nyomban jelentkezett az erődben, és felvétette magát a légióba.
2
Galamb idegesen figyelte önmagát. Mit vigyorog folyton? Egy ember, akinek meg kell halnia, az viselkedjék legalábbis komolyan, ha már ünnepélyességről nem lehet szó.
Pillanatig sem volt kétséges előtte, hogy mielőtt a biztosítás legközelebbi díjtételének befizetésére sor kerül, gondoskodni fog róla, hogy hivatásának áldozta legyen. Addig pedig tessék magába szállni! Emberek hasonló tragikus elhatározás után emelt fővel töprengenek vagy naplót írnak, de nem fütyörésznek állandóan. Azonban hiába próbálkozott a komorsággal. Reménytelen kísérlete, hogy közelgő elmúlása előtt megkomolyodjék, csődöt mondott.
Pedig két nap múlva elutazik az újoncszázad. A Fort St. Jeanban kell a hely, és gyorsan behajózzák az újoncokat.
Egy délelőtt éppen megkísérelte, hogy felhős szomorúsággal sétáljon, amikor odaordított az egyik altiszt, hogy jöjjön le a raktárba az alsónadrágokat szortírozni.
Régi, rokkant légiós káplár volt a raktárnok, keménykötésű emberevő, alkalmas arra, hogy a fegyelmezetlen civileknek fogalmat adjon a rendről. Ez az ember sohasem mosolygott, mert egy gépfegyvergolyó volt a fejében, amit nem lehetett kioperálni.
– Sorra dobálja ide a fehérneműt! Én majd jegyzem.
– Nagyon helyes.
– Csend! A légionista nem felel!
Galamb bocsánatkérően vigyorgott, és sorra dobálta a fehérneműt.
Azután hirtelen vigyázzba vágta magát. A káplár kérdően nézett rá.
– Alázatosan jelentem káplár úrnak: szeretnék fütyörészni.
Az emberevő meghökkent. Ez az ember katonaviselt, az látszik a kiállásán. És milyen fiatal… Voltaképpen le kellene hordania ezért a jelentésért, de van valami az arcában, ami egy kedves kutyára emlékeztet… Egye fene.
– Hát fütyörészhet éppen, ha kedve van rá, mikor holnapután Afrikába megy.
– Majd csak lesz valahogy… Ott sem eszik meg az embert, csak bizonyos vidékeken… – Aztán fütyörészett. Nem valami modern, cifra dalt, hanem egy régi párizsi kocsisnótát. Arra már nem kért külön engedélyt, hogy a fütyörészés ütemére először, mint valami fátyoltáncosnő meglengesse jobbra-balra kinyújtott kezében a hálóingeket, és egy kecses mozdulattal dobja oda a káplárnak. Nincs ennek a kölyöknek józan esze, az bizonyos.
Mikor elkészültek a munkával, nagy mogorván odavetette az újoncnak:
– Megihat velem egy pohár bort, ha szomjas.
Galamb jó emberismerő volt. Úgy csapta össze a bokáját, hogy megremegett a raktár:
– Köszönöm, mon chef!
Jelentkezni tud, az bizonyos…
A kantinban némi feltűnést keltett az embergyűlölő káplár, amint golyóval a fejében magányos asztalához leültette az újoncot.
– Azt az izét… Azt a nótát fütyülje el megint, maga taknyos!
– Parancsára, öregem… – felelte, és az “öregem” megjegyzést egy poharakat rezdítő bokacsattanás ellensúlyozta az asztal alól.
Még több dalt fütyült, és sok bordóit ittak. A negyedik üveg után a káplár bevallotta Galambnak, hogy még ma is szereti azt az átkozott nőszemélyt. Galamb átkarolta a vállát, odahajtotta fejét a zöld parolira, azután puha, érzelmes hangján válaszképpen elénekelte, hogy:
Nem szeretek ma sem mást, csak téged,
Szép Rue Malesherbes, szép Rue Malesherbes,
Örökre ég veled…
A káplár úgy látszik, náthás volt, mert sűrűn szipákolt, és a pipája sem akart szelelni.
Délelőtt Galambot ismét a raktárba hívták, de fehérnemű-válogatás helyett hazai felvágottat kellett ennie. Kellemes állapot volt az újonc részére, hiszen holnap elindulnak Oran felé és onnan a sivatagba.
Másnap névsorolvasás volt, sorakozó, és az újoncosztag elhagyta az erődöt, hogy a kikötőbe menjen, ahol egy Afrikába induló hajó vesztegelt.
Galamb hüledezve állt az erődudvaron.
Az ő nevét nem olvasták! Elvezették az osztagot nélküle. Éppen tiltakozni akart az érthetetlen szórakozottság ellen, mikor megjelent mellette a káplár, golyóval a fejében:
– Köszönje meg szépen, maga taknyos. Elintéztem, hogy átmenetileg itt hagyják a raktárban.
Negyedik fejezet—>>>