1
Különös nyugtalanság látszott a helyőrség katonáin, Itt is, ott is csoportok suttogtak. Kobienszki, ez a kegyetlen ember, most komázik a bakákkal, és Latouret-t meg Battistát sanda szemmel nézték, morogtak a hátuk mögött.
Finley este a beteg Delahaynál beszélt az altisztek jelentéséről. Ha az őrnagy állapota kissé javult, a tisztek beültek a szobájába egy csésze teára, mert még ebben a teljesen elgyengült állapotában is Delahay volt a helyőrség lelke.
– Így a száraz évszakban mindig nyugtalanok – mondta, amikor Finley az altisztek jelentéseiről beszámolt. – Az is lehet, hogy a cafard dühében megkísérelnek valamit… de végre is a vízcsap révén… félnapi szomjaztatással ebben a pokoli melegben megfékezhetitek őket…
– Nem gondolod – jegyezte meg Gardone -, hogy mégis sikerülhet nekik erőszakkal feltörni a páncélszekrényt?…
– Nincs rá… mód – felelte Delahay, és nagyot sóhajtott. – Csak ekrazittal… lehetne felrobbantai… Éppen ezért… robbantószer nincs az erőd… raktárában…
Delahay visszahanyatlott a párnájára:
– Itt azon múlik… a siker… hogy melyik esetben alkalmaztátok… a könyörtelen szigort, és mikor… hunytok szemet… Ezt tudni kell… Most hagyjatok… aludni…
Fáradtan visszahanyatlott.
Az irodában egy szemüveges, kövér civil várta a tiszteket.
– Dr. Borden vagyok. Egy vöröskeresztes különítménnyel jöttem Timbuktuból. A Niger-misszió engedélyt kapott arra, hogy orvosi vizsgálatot tartson a rabok között.
Gardone megnézte az írást. Szabályszerű engedély volt doktor Borden és kísérete számára, akik a Niger vidékén vérvizsgálatot vesznek, hogy ellenőrizzék az álomkór terjedését.
– Hányan vannak? – kérdezte fásultan a kapitány.
– Hárman. Az erődön kívül áll a tipróláncos autónk. Két ápoló jött el rajtam kívül. Három hónappal ezelőtt már voltunk itt, és a rabok örültek nekünk, mert hasznos dolgokat osztottunk ki közöttük.
Gardone aláírta az engedélyt, és intézkedett, hogy a corvée elkísérje a misszió embereit.
Doktor Borden visszament az autóhoz, és beült a sofőrülésre. Még két ember volt a kocsiban.
– Minden rendben van – mondta a társainak.
Macquart és Lorsakoff voltak vele.
Az autó belsejében négy-öt hatalmas csomag hevert, vöröskeresztes jelzéssel.
Ekrazit volt mindegyikben.
2
Reggel Spolansky félrevonta Galambot:
– Ma délután, ha a második corvée-t váltják, kezdődik! A rabok állítólag fegyverhez és ekrazithoz jutottak. Felrobbantják a vízcsapot. Egyesülnek a corvée-val. Kobienszki is velük tart.
– A pimasz…
– Nemcsak ő. Jóformán valamennyi katona. A többség mindenre képes, mert nem bírja idegekkel a tétlenséget, a fullasztó, forró egyhangúságot, és képesek a vesztükbe rohanni, csak azért, hogy tegyenek valamit. Ezt onnan tudom, mert egy időben lélektannal is foglalkoztam.
– Jól tette… Szóval, nem gondolja, hogy szólni kellene Finleynek… vagy valami?… – töprengett Galamb.
– Szerintem késő. Az embereket megvadították. Igazán nem kellett hozzá sok ezen a helyen. Az események most már úgy gördülnek, egyre nagyobb iramban, mint a lavina. Ezt egy regényben olvastam.
– Mi megpróbálunk majd mindent, ami emberileg lehetséges. Elsősorban haditanácsot tartunk. A délutáni eset felkészülten fog találni bennünket…
Galamb elment megkeresni Hlavácsot, és bekapcsolta Troppauert is a haditanácsba.
A száraz évszak legnyomasztóbb, utolsó ciklusában voltak. A levegő szinte érezhető súllyal nehezedett az emberekre, a csontok belülről feszültek, és a déli légáramlás félőrültté tette a helyőrség katonáit.
Délben jelentkezett az irodában Hilliers, és egy rab volt vele: Barbizon. A hadnagy utasítására a corvée keresztülengedte egy hatalmas műszertáskával. Hilliers azonnal Gardone-hoz sietett.
– Ez az ember Barbizon. A titkosszolgálat küldte a rabokkal. – Átadta Barbizon igazolását. Az állt rajta, hogy a bandita egy hazafias cselekedetéért kegyelemben részesült, és felvették a titkosszolgálathoz. Mint megfigyelőt beosztották az aut-taurirti rabok közé.
– Nos? – kérdezte Gardone, miután megnézte az írást. – Van valami jelentenivalója?
– Épp elég – felelte a bandita. – Ma kitör a lázadás. A rabok közé, mint vöröskeresztes emberek ügyes szervezők furakodtak be. Ekrazitot is hoztak.
Gardone elsápadt.
– A lázadást – folytatta Barbizon – nem lehet megakadályozni. Nagyszerűen szervezték meg a zavargást. Már Oranban készen volt a terv. A szabadcsapatokban és a corvée-ban a goumier-k és a rabok között túlsúlyban vannak az embereik. Egy megbízható őrjáratra való csoport sincs közöttük. Az ekrazit a legveszélyesebb. Ha az erdőn kívül felrobbantják a csövet, ahol elágazik a rabok tanyája felé, akkor mi itt víz nélkül maradunk. Ezenfelül egy erdei törzsfőnök is sokszor megfordul a rabok között, és azzal bíztatja őket, hogy a szokota törzs átjön a Niger túlsó oldaláról, és ha elfoglalják az erődöt, akkor a szokoták egy titkos átjárón Angol Guineába vezetik őket.
Gardone sápadtan dörzsölte az állát. Ez nagyon vigasztalanul hangzott. Finley kiszólt:
– Battista! – Mikor belépett az olasz káplár, parancsot adott: – Latouret intézkedjen, hogy négy gépfegyvert hozzanak fel és húsz hevedert.
Az olasz elsietett.
– A rabok este, megbeszélt fényjelre, a corvée-val egyesülnek, behatolnak a helyőrségbe, és gyorsan elintézik, aki még ellenáll…
– Hilliers – mondta Finley – menj légy szíves, adj parancsot, hogy zárják le az erődöt, Latouret vitessen fel a mellvédre gépfegyvereket, te meg Barbizon nem törődtök semmivel, ami belül történik, csak vigyáztok, és ha a corvée a rabokkal tér vissza, akkor lekaszálni őket! Ez még segíthet. – Hilliers és Barbizon elsiettek. Gardone tehetetlen volt. A halálfélelem jegesen nehezedett a szívére.
– De hát – mondta végre rekedten -, ha mindent tudtak… miért nem szóltak? Hogy segítséget kérjünk… Egy hét alatt Timbuktuból itt lehetnek… szpáhik…
– Azt hiszem – felelte Finley -, ezt a lázadást szándékosan hagyták így megérni… van itt néhány ember, akik a titkosszolgálattól ezeket a szokotákat követve akarják megtalálni a Russel-féle átjárót…
Hallgattak. Battista tért vissza a hevederekkel. Ledobta őket. Nyugodtnak látszott, és mégis nyomasztó volt, ahogy a golyóval kirakott öveket elrendezte.
3
Galamb az utolsó nagy haditanácsot tartotta Hlaváccsal és Troppauerrel. Természetesen bor mellett, mintha ártatlanul mulatoznának.
– Tizenhat emberre számíthatunk – mondta Galamb. – Bennünket is felszólítottak, hogy tartsunk velük. Kitérő választ adtunk. Most mi a teendő?
– Hát… – felelte bizonytalanul a cipész – elsősorban talán… tudni kéne… hogy mit akarnak… És hát hogy mit tehet tizenhat ember… ennyi ellen… Én nem tudom… Őszintén szólva… – Ő azt sem tudta, hogy miért kell a lázadókat leverni. De hát ki mer itt vitatkozni két őrülttel?
– Ma délután – mondta Troppauer – a corvée már rabokkal tér vissza. Jelt adnak nekik innen az erődből.
Pencroft jött be, és merőn nézte őket.
– Mit suttognak? – mondta kihívóan. – Ide hallgasson, Harrincourt! Legokosabb, ha belátja, hogy kár volt idáig fáradni. Maga megért engem! Nem fontos, hogy más is értse. Kár az ilyen okos emberért. Mert most már elkésett a sugdosással. Érti?
– Van egy érzésem, Pencroft – felelte vidáman Galamb. – Mi még rövidesen összeverekszünk egymással. Maga nagyon erős, és kitűnően bokszol. Mindig örülök, ha ilyen embernek kiverhetem a fogait…
Pencroft gúnyos mosollyal végignézte, azután kiment.
– Majd szólj, ha pofozod – mondta Troppauer Galambnak. – Én is szeretnék néhányat ütni rá.
– Még egy utasítást – szólt Galamb Hlavácshoz. – Mi történjék, ha kezdődik itt a hecc?
– Kérem… én nem szeretnék… tanácsot… adni – felelte nagy kínban. Mit akarnak tőle? Nem akar ujjat húzni ennyi lázadóval. – A leghelyesebb lenne talán… – nyögte ki végül – a rumot és alkoholt felhozni… a pincéből… Mert. Ugyanis a raktárban sok jó ital van…
Galamb felugrott:
– Zseniális! Remek!…
A távolabb ülő katonák felfigyeltek, ezért kissé halkabban folytatta:
– Köszönjük. Nagyszerű ötlet volt. Igen… a rum!
Csak tudnám, minek örül… – töprengett Hlavács. Ha lázadás van, és úgyis főbe lőnek mindenkit, legalább berúgnak előbb, ez logikus. De miért zseniális?
– Érted? – mondta Galamb Troppauernek, amikor kiértek az udvarba. – Elsőrangú ötlet. Ha itt elkezdődik a hecc, feltörjük a raktárt. Igyák le magukat, akik az erődben vannak, mi viszont nem iszunk rumot…
– Esetleg egy pár kortyot megkockáztathatunk – vetette közbe a poéta. – Mert ha már…
– Nem! Mi józanok maradunk – felelte erélyesen Galamb. Elvált Troppauertől. Négy napja nem látta a leányt.
Délben kis cédulát talált a tányérja mellett: “Ötkor várom” – csak ennyi állt a papíron.
Éppen öt óra volt. Sietett a kantin mögé. Amikor a szobához ért, az ajtó csendesen kinyílt, Magde várta.
Galamb boldogan vigyorgott. Az arab suhanc helyett a fehér bricseszes kísértet fogadta. A szép, szomorú arcú nő, aki énekelt a sivatagban.
– Csak rövid ideig lehetünk együtt… – mondotta Magde Russel. – Ezt sem szabadna megkockáztatni.
Galamb elsősorban megcsókolta a kezét.
– Nyugodt lehet. Bízzon bennem.
– Vigyázzon, mert itt lázadás készül…
– Tudok róla – felelte vigyorogva. – Most már elárulom magának, hogy Hlavács nem cipész, hanem francia őrnagy. Az ő segítségével leverjük a lázadást.
Magde félig sírva, félig nevetve fogta meg a fiú kezét:
– Az istenért, ne tegyen semmit, maga olyan gyerekes, könnyelmű, meggondolatlan…
– Téved – felelte öntelt vigyorral. – Azok az idők már elmúltak. Most jobb lenne, ha magáról beszélne valamit…
– …Azt már tudja, hogy Russel leánya vagyok. Az apám ideges, zsarnok ember volt szegény. Jószívű, zseniális, de szertelen, hirtelen haragú… Miatta elkerültem tizenhat éves koromban otthonról. Nem fértünk össze. Én is színésznő lettem, mint az anyám… Azután jött ez a tragédia… Az apám eltűnt… Ma már tudom, hogy megölték. Az anyámat úgy szerepeltették az ügyben, mintha megcsalta volna a második férjét, Brétail doktort. Anyám régen szerette Brétailt, és szenvedett az apám mellett, de mindig becsületes, tiszta nő volt. Ezért elhatároztam, hogy kiderítem az igazságot. Elsősorban szegény anyám ártatlanul meghurcolt becsületéért vállaltam ezt a keserves harcot. De az apám nagy felfedezése, az átjáró, amelyért annyit küzdött, elválaszthatatlanul hozzátartozott szegény anyám tragédiájához. És ebben a küzdelemben senki sem volt mellettem, csak egy régi szolga, egy félvér, aki eljött annak idején velem együtt az apám házából. Mahmud volt az, akit maga egyszer mint inast, egyszer mint bennszülött jóst látott, aki a viperával mutogatta magát Murzukban. Magam is jó munkát végeztem, színésznő voltam, értek a maszkírozáshoz. Megfigyeltem az apám expedíciójáról visszatért embereket. Tudtam, hogy a bűnös ezek között van. Hogy elvegyülhessek a külvárosban, ahol európai nő nem fordulhat meg feltűnés nélkül, burnuszt vettem fel, barnára festettem a bőrömet, és ami lehetetlenné tette, hogy felismerjenek: férfimaszkot tettem fel… Ha emlékszik még az öreg kávéfőzőre Oranban, az Avenue Magentán…
Galamb kis híján hanyatt esett.
– Mi?… Maga?… Csúf, vén férfi volt?… Szakállat ragasztott?… Hopplá! Megvan! Hát ezért nem láttam bemenni a házba, ahonnan kijött! Burnuszban ült ott… Szakállal! És amíg én a lábszárvédőmet varrtam… addig átöltözött nőnek, és úgy jött ki… Én meg követtem, és nem értettem… Maga volt az orani kávéfőző!
– És én voltam Abu el Kebir is, a trachomás, vézna nebuló, hosszú, ősz szakállal, rikácsoló hanggal…
Galambnak újra leesett az álla.
Azután magához rántotta a lányt és megcsókolta.
– Ne haragudjon – dadogta a katona -, maga az életemet mentette meg! Egy csókkal le sem róhatom a hálámat…
– Most… ne rója tovább a háláját. Mahmud mindenhová elkísért mint kígyóbűvölő is. Amikor rájött, hogy a viperáját ellopták, és a maga inge is eltűnt, figyelmeztette, hogy vigyázzon, pedig ő azt hitte, hogy maga hazaáruló, de én… én már akkor… akkor… Szóval, már gyanakodtam, hogy esetleg tévedés. Ezért még leöntöttem… magát kmirhával is… – hátraugrott. – Nem, most ne rójon hálát… Szóval, ezért volt…
– És a karóra?…
– Ez a karóra… rejti a tervet, hogy hol az átjáró, de senki sem tudja megfejteni az óra titkát.
Hallgattak. Galamb megfogta a kezét. Magde nem húzta el.
– Nem lenne jó, ha megnéznénk még egyszer az órát? – mondta a katona. – Talán kisütünk valamit… Várjon! Most jut eszembe… A szegény Kölyök firkált néhány sort.
A papírlap, amire a beteg írt, még ott volt a zubbonyában. Elfeledkezett róla. A nő kikapta a kezéből, és izgatottan olvasta:
“Figyelnek bennünket. Ha meg akarja tudni, hány óra van, igazítsa be a napon a mutatókat, és nézze figyelmesen a másodpercmutatót. Éjfélkor pontos órája lesz…”
– Az isten szerelmére, hogy lehet ilyen felületes… – suttogta remegő hangon a leány. – Hiszen ez nagyon fontos… Már régen tudni kellett volna…
Odavitte az órát az ablakhoz, és felkattintotta a fedelét. A nap rávilágított a repedezett számlapra. A nő forgatta a felhúzót… Talán kinyílik valami titkos hasadék… Percekig próbálta hiába…
– Egy ötlet! – kiáltotta Galamb. – Azt mondja az utasítás: “Éjfélkor pontos órája lesz…” Állítsa mindkét mutatót a tizenkettesre. Az éjfél.
– Lehet…
Sebesen forgatta a mutatókat. Mikor egymás fölé értek a tizenkettesre, várt. Semmi…
A nő sóhajtva visszaadta.
– Vegye fel… És kérem – mondta, mialatt Galamb megerősítette csuklóján a karórát -, nagyon kérem… vigyázzon magára, mert…
– Halló! Hát ez mi! – Pencroft lépett be. – No nézd csak! Igazán érdekes.
Galamb rosszkedvűen fordult a leányhoz.
– Bocsásson meg, Magde, de sajnos most kénytelen leszek ezt az urat félholtra verni… pedig nem illik így viselkedni egy hölgy jelenlétében – és mert közben Pencroft a közelébe ért, úgy vágta pofon, hogy beleesett fejjel a szekrénybe, áttörte az ócska bútor ajtaját, és mindenféle holmikkal együtt a földre esett.
Azonnal felugrott, és Galambra vetette magát. Négy-öt bokszütés ült mindkét részről, és Galamb látta, hogy emberére talált. Mintha pöröllyel sújtották volna fejbe, olyan súlyos volt Pencroft ökle.
Magde ijedten húzódott a szoba sarkába, és öklét a szájába gyömöszölte, hogy ne sikoltson.
Vadul csapkodtak. Egy ütés állon találta Galambot. Hátratántorodott, azután fejjel Pencroft gyomrának szaladt, majd rávetette magát, és két kézzel verte az arcát. Mindketten vérbe borultan tépték, csapkodták egymást. Most előkerül egy rohamkés… Magde halkan felsikolt… Galamb hátraugrik, de hiába. Pencroft döf. Megragadta a csuklóját. Dulakodnak… Ha az amerikai kiszabadítja a kézét a rohamkéssel, akkor vége… Galamb bal öklével alulról felcsap a gengszter állára… Ez hátraszédül. Ugyanaz az ököl még egyszer lecsap, és egy rúgás… Pencroft már támolyog, és a csuklóját még mindig nem bírja kiszabadítani. Galamb bal ökle most már, mint valami gép, nyugodtan, pontosan lecsap még egyszer… még egyszer, orrán, száján vagy állán találja ellenfelét, és Pencroft lehanyatlik… Egy rúgás… Nem mozdul… Galamb lihegve néz a leányra:
– Azt hiszem – mondta -, átmenetileg lezártuk ezt a nézeteltérést. Most elsősorban kötözzük meg az emberünket, és tegyük félre a kritikus időre… Az nem árthat.
Mialatt beszélt, máris letépte egy csomagról a kötelet, és összekötözte Pencroft kezét, lábát, jó szorosan, betömte a száját, és az ágy alá gurította.
– El van intézve. Mehetünk. Majd ideküldöm Troppauert, mert előjegyezte magát néhány rúgásra… – Csak most vette észre, hogy a nő rosszulléttel küzd. Gyengéden átölelte a vállát. – Csak nem idegesíti ez a hercehurca!
– Ne higgye, hogy gyenge vagyok. De annyi minden történt, és ez az éghajlat… Még nekem is szörnyű… Pedig itt nőttem fel Afrikában…
– Még akkor is sok egy nőnek. Hát kérem, most szépen szót fogad nekem, és a lázadás idejére lefekszik pihenni…
– Megbolondult? – mondta csodálkozva, mert Galamb úgy beszélt a lázadásról, mint valami jelentéktelen incidensről. – Hiszen lehet, hogy mindenkit lemészárolnak, és…
– Ugyan, kérem… – legyintett mosolyogva, miközben gyorsan rendbe hozta magát kissé -, az egész ügyet hamar elintézzük… Nem értem, hogy lehet mindent így felfújni. Majd elütjük valami tréfával a lázadást… ezek kedves fiúk, csak telebeszélte a fejüket néhány csirkefogó. Azokat felpofozzuk és kész… Az is lehet, hogy elmarad a lázadás… És kérem, ha nem találkoznánk többé…
– Mondja… Miért akar maga mindenáron meghalni? Ha tolakodásnak tartja a kérdésemet, ne feleljen.
Galamb elkomolyodott. Hogy megfeledkezett erről… Pedig sürgős lenne a tízezer dollár otthon… De most már úgyis mindegy.
– Mademoiselle Russel… Sajnos, ez olyan pillanat, amikor kénytelen vagyok gondolkozni. Eddig vidám voltam. Csak az életemről volt szó. Most komoly a helyzet. A katonai becsületemért kell helytállni. Ez baj. Halálom esetén egy biztosító gondoskodott volna az anyámról és a húgomról. Egyet közlök most magával: Ha előfordult olykor, hogy szerettem volna életben maradni, és kissé idegenkedtem a halál gondolatától, az olyankor volt, ha a maga megboldogult, de bájos személye kísértett a sivatagban. Ugyanis az a gyanúm, hogy csúnyán beleszerettem magába…
Hallgattak. Kazánszerű forróság izzott körülöttük, és egy arab portyázó a közeli táborban torokhangon énekelt valami artikulálatlan melódiát. A hatalmas, dongó legyek tömege vastagon zsongott mindenfelé. Undok, halálos Afrika volt ez, sivár, élettelen, sajgó meleg… És mégis, ahogy összenéztek egy percre, mosoly vonult át az arcukon, és Galamb magához ölelte Magde-et…
– Ha rájönne az óra nyitjára – súgta a lány szelíden hozzábújva -, akkor nagyon… gazdag lenne… Egymillió frankot is könnyen kaphat… Nincs meghatározható értéke… A Russel-féle térkép annyit ér, amennyit a megtalálója kíván érte. Ha tudná a titkát…
– Az óra a maga öröksége… ha tudnám is a titkát… Csak nem képzeli, hogy elfogadnám a maga pénzét?… Legfeljebb – motyogta zavartan -, ha megosztanánk… De azt is csak úgy, hogy az egész… kettőnké lenne… Szóval, ha a pénz a családban maradna…
Magde odahajtotta a fejét Galamb vállára, és ez megsimogatta. Így álltak. Mindketten arra gondoltak, hogy olyasmiről beszélnek, ami nincs: az óra titka megoldhatatlan. Az ágy alatt reccsent valami, Pencroft magához tért, de moccanni sem tudott… A konyha kertjéből felhallatszott, amint egy dézsa vizet önt ki valaki. Álltak egymással szemben.
A forró délutáni csöndben most messzehangzóan egy lövés dörrent.
– Kezdődik! Öltözzön arab suhancnak, akkor biztonságban van… Nekem rohanni kell.
– De…
Gyorsan magához ölelte a leányt, megcsókolta és elrohant.
4
Battista és Latouret gépfegyvereket vittek fel az irodába. Battista jött előbb, és ledobta terhét a földre.
– Miért nem hozatja egy legénnyel? – kérdezte Finley.
A káplár nyugodtan felnézett.
– Nincs megbízható.
Most Latouret jött. Ő talált megbízható katonát. Ez még szomorúbb volt. Egy legény segített neki. A hülye Kréta. Az egész helyőrségben egyetlen embert mertek használni: egy elmebeteget. Vigyorogva ledobta a gépfegyvert, és szalutált. A szeme eszelősen mozgott, és a két mély ránccal a szája mellett olyan volt az arca, mint valami bohóclárva.
Az egyetlen katona Aut-Taurirtban, akivel még rendelkezni mertek. Vigyorgott és lihegett.
Most már tisztában voltak a helyzettel. Finley szánakozva szólt oda az utolsó hűséges közlegénynek:
– Itt az ajtó mellett van egy pad, ülj le, fiam, és gyújts rá.
– Alázatosan jelentem… Mire?
– Egy cigarettára.
– Jelentem: miféle cigarettára? Mert a közlegénynél nincsen cigaretta. – A szomorú esemény dacára Finley elnevette magát. Adott egy cigarettát Krétának.
– Vedd le, fiam, a falról az írnok szuronyos puskáját. Nem kell poszton állnod. Ülj csak le szépen, de ha valaki engedély nélkül akar belépni, azt nyugodtan lődd le. Értetted?
– Körülbelül…
Vigyorogva, peckesen távozott az egyetlen megbízható közlegény Aut-Taurirtban: a hülye Kréta!
– Nem lehetne – kérdezte Gardone, miközben remegő kézzel cigarettára gyújtott – megkísérelni… a főkolomposokat… összefogdosni… megakadályozni…
Eldördült a lövés.
– Már késő – mondta Finley.
Huszonötödik fejezet—>>>