1
– Sajnos, a táska eltűnt – mondta a kapitány Galambnak -, de ha szüksége van valamire… megbízhat bennem…
– Engem kapitány úr… elsősorban… Troppauer…
– Ja, igaz, a másik katona… – Csengett a telefon, felvette. – Igen? Rendben van. Azonnal induljon őrjárat a corvée-tól, és hozza az erődbe. – Letette a kagylót, és Galambra nézett: – Érdekes. Az a Troppauer nevű katona él. Ha akarja, eléje mehet…
– Hurrá! – kiáltotta Galamb mindenről megfeledkezve, és rohant…
Kissé soványan, de mosolyogva és egészen rongyosan érkezett vissza. Hosszasan ölelgették egymást. A költő teljes testi épségben jelentkezett szolgálatra az őrmesternél. Azután felmentek a legénységi szobába, hogy Troppauer átöltözzön az uniformisába.
– Hogy maradtál életben? – kérdezte Galamb.
– Egyszerűen. Nem ütöttek agyon – magyarázta a költő vidáman. – A tanulság az, hogy nem árt olykor egy goumier-t felpofozni. Azóta is viszket a tenyerem, ha azt a gyönyörű Benid Tongutot meglátom odalent. Az a korzikai bandita, akinek akkor vizet adtam, protezsált az agyonverő osztagnál. Közbenjárt egy félmeztelen úrnál, hogy ne öljön meg… Viszont… te… Itt van egy kényes ügy… Ezek a rabok furcsán viselkedtek…
– Nem figyeltek oda, amikor felolvastál?
– Nem. Ezért aránylag kevés verekedésem volt. Ellenben… lázadni akarnak…
– Mit beszélsz?
– Bizonyosat nem tudok. Egy bennszülött pigmeus járt náluk. Ilyenek laknak az erdőben… Valami szokota törzs fog átjönni. Csak meg kell várniuk amíg apad a Niger. És akkor fellázadnak a rabok. Itt az erőd katonái között is sokan tudnak a dologról… Kobienszki is benne van és ez a Hildebrandt nevű.
– De a víz?… A vízhez csak a tisztek férnek hozzá.
– Valaki jön majd, és hoz magával robbantót. Ha van ekrazitjuk, akkor felrobbantják a csövet, és vízhez jutnak.
– Mit csináljunk?… Ha feljelentjük őket, akkor sok légionistát bajba keverünk. Viszont én francia kadét vagyok…
– Én meg költő, és az ilyen emberek hazaszeretete közismert. A ördög tudja, mit kell itt tenni. Bajtársainkra nem árulkodhatunk…
– Én már tudom, mit kell tenni. Tanácsot kérünk az őrnagytól. Lelepleztem egy álruhás őrnagyot. Abban megbízhatunk.
– Kicsoda az illető?
– Hlavács! – vágta ki diadalmasan.
– Sohasem hittem volna róla… – csodálkozott Troppauer. – Hlavács cipész?… Nem tudott hová lenni.
Hlavácshoz mentek, aki egy üveg bor mellett szomorkodott a kantinban… Galamb leült melléje.
– Baj van… – súgta. Hlavács elfehéredett.
– Tudtam, hogy ez a Spoliansky elárul… – azt hitte, hogy a lengyel vallomást tett ellene az inglopás miatt.
– Nem ilyesmiről van szó. Troppauerben megbízhat, ő költő. Holnaputánra lázadást terveznek. – Odaszólt a kantinos pincérének. – Mit lábatlankodsz itt? Hozz egy üveg bort!
A barna bőrű fiatalember a söntéspolchoz ment, és bort mért ki.
– Nem értem… – felelte Hlavács. – Mit akarnak maguk?
– Nézze… szükségünk van a tanácsára. Itt valami lázadás készül, a katonák el akarják foglalni az erődöt…
Az arab fiú odaállította a bort, és töltött.
– Valamit tenni kell – sürgette Galamb. – Ezt lássa be, őrnagy úr…
– De kérem… – hüledezett Hlavács.
– Bocsánat… – vonta vissza Galamb. És ugyanakkor dühösen mordult a suhancra: – Nem mész innen?!
– Maga mondja meg, mit tegyünk – biztatta Troppauer.
Hlavács idegesen törölte meg a homlokát. Csak tudná, mit akarnak ezek? Remegő kézzel egy pohár bort hajtott fel.
– Először is… Kik a lázadók? És… hát… hányan vannak azok, akik nem lázadnak?… – jegyezte meg bátortalanul, nagy kínban.
– Nagyszerű. Megtudjuk, kik a lázadók.
– Illetve – szólt bele Troppauer -, megtudjuk, kik azok, akikben megbízhatunk. Ez már fél győzelem.
– Győzelem! Erre iszunk – mondta a cipész, mert minden alkalmat megragadott az ivásra.
– Nadov és Rikajev velünk tartanak – kezdte a felsorolást Troppauer.
– És Spoliansky – folytatta Galamb. – Van államhűség az olyan emberben, aki nyugdíjas volt. Továbbá Minkusz doktor is rendes fiú, azután itt van Pilotte, ez a vén katona…
– Egészségére! – ivott Pilotte-ra örömmel a cipész.
– Én már tudom, hogy ön mit gondol – fordult Galamb ambiciózusan Hlavácshoz, és levette a zubbonyát, mert a forróság elviselhetetlen volt. – Ön arra gondol, hogy mi összeszedjük a megbízható embereket, és szükség esetén helyreállítjuk a rendet.
– Valahogy így… – jegyezte meg Hlavács bizonytalanul.
– A rabok mind velük tartanak, és sok legionárius is – szólt közbe Troppauer.
– Azt hiszem, előbb úgy teszünk, mintha velük tartanánk – mondta Galamb -, nem gondolja?
– Dehogynem… – felelte kínban a cipész. – Csak azért… Vigyázni kell… Egészségükre!
– Nyugodt lehet – bíztatta Galamb, és felvette a zubbonyát. – Gyere – mondta Troppauernek. Meghajoltak Hlavács előtt, és mentek, hogy felkeressék Pilotte-ot.
– Okos ember, az biztos – mondta Troppauer, mikor már kint voltak az udvaron.
– Na hallod, barátom. Egy titkosszolgálati őrnagy… De ennek a Pencroft-Laporternek szívesen ütném ki vagy két szemét. Csak Spolianskyt nem szabad belekeverni… Azért kímélem jelenleg… Mi bajod?
A költő elfogódottan simította meg gorillaállkapcsát.
– Tudom, hogy nem szívesen válsz meg tőlük – mondta lesütött szemmel. – De mégis kérlek, a műveim, amelyeket rádbíztam…
Galamb hallgatott. Hogy közölje a szörnyű hírt?
– Pajtás – felelte azután letörten. – Légy erős…
– Szent Isten!
– A versek egy viaszosvászon táskában voltak és ellopták valamennyit… – Hallgattak. A költő sóhajtva állt. Galamb megpróbálta vigasztalni. – A tárcám is mellette volt… tizenötezer frankkal.
– Eh, mit pénz! A verseimet… akarta a nyomorult. Tudom, hiszen meg akart ölni értük… Ó!…
Egy könny hullott ki a szeméből…
Szótlanul mentek egymás mellett. Pilotte a legénységi szobában volt, pőrére vetkőzve. Az öreg katona is nehezen állta a hőséget.
– Ide hallgass, vén zupás – kezdte Galamb. – Arról van szó, hogy néhányan itt piszkoskodni akarnak. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én még ezen a gyalázatos helyen is azt mondom, hogy Franciaországot nem árulom el. Neked mi a véleményed?
Pilotte gondolkozott.
– Mit akartok?… Ha verekedni kell, számíthattok rám, de nem árulkodom senkire…
– Nem is azt akarjuk – nyugtatta meg Galamb.
– Csak verekedni – szólt álmodozva a költő, és megnyalta a száját. Ezután felkeresték Spolianskyt, aki aznap jött ki a kórházból.
– Nézze – magyarázta Galamb -, ön állami ember, aki hűséggel tartozik hazájának. A hóhéri kar szégyene lenne, ha egy is akadna közöttük, aki méltatlannak bizonyulna a fekete nyakkendő és a keménykalap viselésére.
– Uraim – jelentette ki előkelően Spoliansky -, önök megbízhatnak bennem. Én államhű vagyok. Nem egy gazembert akasztottam már fel, de csak a haza szolgálatában.
– És bebizonyította – dicsérte tovább Galamb -, hogy katona is tud lenni, ha minden kötél szakad…
Minkusz, Nadov és Rikajev, aki felgyógyult első lázrohamából, csatlakozik hozzájuk. Ezeket azzal befolyásolták, hogy Hlavács titkosszolgálati őrnagy, és ő mondta, hogy útban van egy büntető csapat. Hlavács személyét ezután más szemmel nézték, és néhányan szívesen fizettek neki bort. A cipész nem értette a váratlan népszerűség okát, de belenyugodott, mert kellemes dolognak tartotta az ivást.
– Most gyere a kantinba – mondta Galamb, mivel néhány emberük már volt, és látta, hogy Troppauert verseinek elvesztése mennyire lesújtja. – Játszok neked néhány szép dalt.
De a költő komoran ment mellette, és nagyot sóhajtott.
– A legszebb verseimet lopták el. Közte volt az eposzom is: “Holnap indul a század csuklógyakorlatra. Írta Troppauer Hümér.” Ez neked nagyon tetszett…
Leültek egy sarokasztalhoz. A vendéglős bort hozott, és Galamb a zsebébe nyúlt a szájharmonikájáért.
Elámult.
A harmonika helyett Grison tárcáját vette elő, benne volt a titkosszolgálati jegy, a tizenötezer frank, a notesz és az újságcikk…
Ostobán nézte.
– Mi ez? – kérdezte Troppauer.
– Ez volt a viaszosvászon zacskóban… Ami eltűnt a század pénzszekrényéből… Most itt van a zsebemben!
– A verseim! Az is ott volt! – kiáltotta a másik izgatottan. – Nézd meg a zsebed!
De hiába kotorászott a zsebében. A versek eltűntek.
– Nincs – dadogta Galamb. – Visszaadott mindent… még a tizenötezer frankot is…
– Gondolhattam volna – mondta keserűen a költő -, tudta a gazember, hogy mit akar. Majd bolond lesz a tizenötezer frankot megtartani, amikor ellophatta valamennyi eredeti Troppauert.
A szája megremegett, és nagy, szürke szeme nedvesen csillogott…
2
Galamb vészjóslóan felemelkedett.
Hohó! Ezt senki más nem tehette a zsebébe, mint az arab suhanc, aki állandóan az asztalnál lábatlankodott a levetett zubbonya körül! De hol van a fiú?
Otthagyta Troppauert, és szó nélkül kisietett. A söntéspult mögött a konyha felé ment. Ott senki sem volt. Átment a konyhán. Egy kis kővel körülvett kertbe ért, ahol törölgetnek, krumplit tisztítanak, és mosogatóvizet öntenek ki.
Megvan! Ott áll a fiú, és cipőt tisztít.
Elkapta.
– Beszélj, te ördögfióka, mert kitekerem a nyakadat! Hogy került ez a holmi hozzád?
– Megmondok mindent… csak eressz el… uram…
De ahogy lazult a szorítás, a fiú kisiklott a kezéből, és befutott a házba, a konyha melletti keskeny úton. Galamb elkapta a csuklóját… Mindkettőjük keze a bejáró és a fal közé szorult. De a suhanc kiszakította magát, és beugrott egy szobába, ahol a kantinos lakott. Galamb nekifeszítette a vállát, a zár könnyen kitört, és máris ott állt a küszöbön.
Egy hatalmas altiszti revolver feszült a gyomrának a suhanc remegő kezében…
– Ha hozzám nyúl, lelövöm!
Meglepetten nézte a barna bőrű kölyök elszántan villogó szemét. Azután a kezére nézett. Elzsibbadt az ámulattól. Ahol a karfa lehorzsolta a bőrt, fehér színű volt, és egy háromszögű anyajegy látszott! A szellem! Ez nem barna arab suhanc, hanem fehér nő! Ijedten lépett hátra.
– Bocsánat… nem tudtam… hogy…
Az arab követte a katona pillantását. Meglátta a kezén a jelet… Ijedten eltakarta. Csend volt.
– Milyen ostoba voltam… – mondta aztán szomorúan. – Sejthettem volna, hogy rájön, ha visszateszek mindent a zsebébe…
– Na hallja – legyintett fölényesen Galamb -, ön nem tudja, hogy én közben kitűnő nyomozó lettem? De kérem. Most mondja meg nekem, kicsoda ön. Mert kísértetekben csökönyösen nem hiszek…
A nő egy másodpercig gondolkozott.
– Magde Russel… Az apám volt az a kutató, akit gyalázatosan meggyilkoltak, és az anyám lett később… dr. Brétailné.
– Értem… ezért hasonlít rá… és az anyajegy…
– Kérem… Én most nem mondhatok semmit. Sokáig azt hittem, hogy maga… maga hazaáruló. Például, amikor az órát kértem… Ott az oázisban. Hiszen emlékszik?
– Halványan… felelte rosszkedvűen, és megtapogatta a tarkóját…
– Később meggyőződtem róla valaki révén, hogy maga… egész… rendes és…
Galamb csillogó szemmel lépett hozzá és megfogta a kezét:
– Régen vágytam már egy ehhez hasonló társalgásra… Mert meg kell mondanom…
– Ne… Ne mondjon semmit – vágott közbe gyorsan a leány, és tűzpiros lett.
– Ja, igaz… a karóra, ha parancsolja…
– Nem baj… Csak tartsa magánál… de kérem – tette hozzá, őszinte aggódással -, vigyázzon magára, mert ezért meg akarják ölni.
– De nem teszik! – kiáltotta elkeseredetten.
Felharsant a kürt. Takarodó.
– Mikor látom… – kérdezte gyorsan Galamb.
– Talán… lesz alkalom még… Kérem, bízza ezt rám. Most nem vagyok a magam ura, de megígérem, hogy rövidesen találkozunk…
Nem akadályozhatta meg, hogy Galamb megcsókolja a kezét. De úgy látszott, hogy nem is akarja.
Huszonnegyedik fejezet—>>>