1
Gardone kapitány arca is felvette azt a sárgásbarna, epeszerű árnyalatot, amely az erős nap és a hevesen fellépő vérszegénység két ellentétes színének, a sápadtnak és a barnának egy különös, viaszkreol vegyüléke. A feje naphosszat zúgott, és sok pálinka tette csak elviselhetővé számára ezt a halálos beosztást.
Galamb valósággal mániája lett a semmittevésben, tehetetlen dühében, ingerlékenységében. Még a sivatagban a fejébe vette, hogy “ezt a gyanús egyént” elpusztítja. És egyre azt jelentik, hogy megúszta a halálos büntetést! Dühöngött, hogy sok ráuszított altiszt dacára ez még él, itt, ahol olyan könnyen osztogatják a halált. Minden elkeseredését levezette ebben a gyűlöletben, amit valami gyanakvással magyarázott.
Most is jön szemben. És fütyörészik! Rárivallt:
– Közlegény! Hol a derékszíja?
Szemben áll vele a forróságtól izzó erődudvaron.
– Nem vagyok szolgálatban, mon commandant, – felelte Galamb.
– Hol a derékszíja?
– Paquetage után mindig száradni hagyom, hogy ne kenődjön el a viasz.
– A szakaszvezetőnek jelenti, hogy derékszíj nélkül jött át az udvaron. Rompez!
Kobienszkinek már sok kellemetlensége volt azért, mert ez a légionista még itt lábatlankodik. Értette ő jól a kapitányt, és hogy Galamb még élt, az igazán nem az altiszt jóakaratán múlott.
Dühtől eltorzult arccal hallgatta végig Galamb jelentését, azután ez a torzulás átment egy állati vigyorgásba.
– Hát most majd elbánok veled. Piszok bleu! Huszonnégy óra en crapaudine…
Latouret őrmester a kapitányhoz ment. Ez a büntetés még két és fél órára is tilos volt. Huszonnégy óra, ezen vidéken, voltaképpen kínhalált jelentett. Nem vállalhatta a felelősséget. A kapitány azonban nagyon lehordta:
– Itt nem vagyunk a hadtápnál! Itt különleges viszonyok vannak, és sok minden szabályellenes. De másképp nem megy.
Latouret ment a fogolyért. Ez már a munkaruhába öltözve várta… és… nom du nom… vigyorgott!
– Harrincourt. Huszonnégy órát kap en crapaudine. Meg kell mondanom, hogy ezt nem nekem köszönheti… És ha… Mit vigyorog! Maga barom! A huszonnégy óra alatt tízszer is meghal!
Csak egyszer add, uram Isten, végre. Csak egyszer – imádkozott magában Galamb, és határozottan boldog volt.
Vitték az őrségre. A kapu melletti őrházban laktak a goumier-k is, Spolianskyt, a gróf urat verte éppen az altiszt egy derékszíj csatos végével.
– Te kutya! Elaludtál az őrségen? Te piszok… te… Engem büntet meg a hadnagy úgy, te nyomorult… te alszol?
Gyengébb fizikumú ember a trópuson sokszor ájulásszerűen elalszik étkezés után. Hiába minden, ez az álmosság leküzdhetetlen. Spoliansky vérző arccal bukott a földre.
– Ezt a Spolianskyt kössétek a másik csirkefogó mellé két órára.
Az en crapaudine középkori büntetés. A bokát és a csuklót megkötik, azután a hason fekvő ember hátán addig húzzák, amíg a kéz- és lábfejek összeérnek. Így lökik be egy letakart verembe.
Érezte, hogy a feje tele van vérrel, és a szíve vadul kalimpál, ahogy hason fekszik a veremben.
Mellette a szerencsétlen Spolianskyt kötötték meg. A napon ötven fokon felül volt, ami a Szaharában nem ritkaság. A vermet lefedték ponyvával. Szörnyű hőségnek kell lenni itt fél órán belül.
Hm… a vér már lement a fejéből, és a szíve is egész rendesen dobog. Mégiscsak órák kellenek majd hozzá, hogy így meghaljon…
– Harrincourt… – nyögte Spoliansky – én nem bírom ki… két óráig…
– Ugyan, menjen! Két óráig akár pikétet is lehet így játszani. Szájharmonikáról nem is szólva.
– De… nekem tágult aortám van…
– Hát minek jön a Szaharába, ha ilyen előkelő? Ne mozogjon lehetőleg, mert akkor lassabban kering a vér, és nem szorítja úgy el a kötél.
– Maga… miért mozog… akkor?
– Mert én szeretnék meghalni…
A meleg már kezdett megsűrűsödni a ponyva alatt, és a két ember kilégzésétől megrekedt széndioxid még halálosabbá tette az izzó nyomást. A ponyva, mintha fűtött kályha oldala volna, úgy ontotta rájuk a perzselő forróságot, és nem engedte át a visszasugárzó hőt.
– Harrincourt… – lihegte a másik – hallgasson meg… Nem akarom a sírba vinni… amit tudok… Meg kell mondjam… ki vagyok…
– Gárdatiszt, és elkártyázta, vagy őrgróf, és megölte. Oly mindegy…
– Én állami ember voltam Lengyelországban…
– Miniszteri tanácsos?
– Nem… Hóhér…
– Tessék?
A gróf úr hóhér? Ezzel a külsővel? Miért? Szegény Troppauer olyan, mint egy hóhér, és költő. Ez meg inkább költőnek látszik, és hóhér… Na, szépen vagyunk itt az inkognitókkal.
– Igen… Én hóhér voltam… Öröklött mesterség, az apám is az volt…
– Ne vegye a szívére…
Spoliansky nagyot sóhajtott. A másik oldalára fordult, ettől kissé megkönnyebbült.
– Hallgasson meg, Harrincourt… bár nem vagyok érdemes rá… el akartam lopni az ingét…
– Maga is?… Hát az egész század az én fehérneműmben akar járni? – Lihegve hagyta abba. – Azért kutya egy dolog.
– Egy katona vállalkozott rá hogy elhozza… El is hozta… és ekkor lecsapott rám az a… Pencroft. Azt mondta, ha nem adom oda az inget, feljelent… maga tudja… milyen szörnyű… meglincselik a tolvajt. Ezért voltam kiszolgáltatva neki…
– Hű a mindenségit… már nagyon nehéz.
– Elvette az inget… Én bolond… elmondtam neki a titkomat… a találmányomat… Engem ugyanis azért csaptak el… mert feltaláltam valamit…
– Nem tette helyesen… Állami ember éljen a hivatásának.
– Hát… Ez volt a baj… én a hóhérságot mint … vallásos ember… fogtam fel… Fájdalom nélkül… akartam… kivégezni… feltaláltam egy módot… De nem fogadták el… pedig az akasztás szörnyű… elhiheti.
– Ha maga… mondja…
– Én azt hittem… ha bebizonyítom nekik… akkor beleegyeznek… és egy elítéltnél alkalmaztam… mielőtt még kivezették volna… a vesztőhelyre… de nem sikerült jól… és elcsaptak… Azóta tökéletesítettem a találmányt… és annak éltem, hogy ezt… átadjam az emberiségnek… A bűnös ne szenvedjen, ha meghal… Azért álltam a légióba… hogy itt, ha van… menthetetlen sebesült vagy beteg… kipróbálom…
Galambnak hirtelen egy ötlete támadt:
– Mondja! A szanitéccal maga suttogott… Mikor a Kölyök sebesülten feküdt…
– Igen… megbeszéltem vele…, hogy ha az orvos lemond… akkor megengedi, hogy kipróbáljam…
– Maga ölte meg?!!
– Nem… Mert… mikor én alkalmazni akartam… Ez egy hosszú, hajlított sodrony… csipeszekkel. A csipeszek beállíthatók, és ha ráhelyezik a sodronyt… egy testre… akkor minden csipeszt egy… főér… fölé helyezhet… Úgy van hajlítva… a rúd, és ha felső végén lenyom… egy csatot… akkor a csipeszek becsukódnak… valamennyi ér egy pillanat… alatt elzárul… a szív nyomban megáll… az agyműködés… a légzőcentrum… meg, ha az artéria radiális és… jaj…
– A gyilkosságról beszéljen – lihegte Galamb.
– A szanitéc… mondta… hogy jobban lett Kölyök… és van remény… ezért nem tettem meg. De az a gazember… elvette… az érszorítót és… és… ő ölt vele…
– Pencroft?!
– Igen… – Magasra dobta magát, és hörögve hullott vissza. Egy siralmas sóhajjal tette hozzá: – De van egy másik neve is…
– Laporter!
– I… Igen!… Jaj!
2
Tehát Pencroft azonos Laporterrel? Gondolhatta volna… Ó, de buta volt… hiszen mikor ő a “Si l’on savai”-t játszotta Murzukban… Kölyök azt kiáltotta: “gyilkos”, és Pencroft torkának ugrott…
Még azt látta, hogy Spolianskyt elkötik mellőle, és vizet öntenek rá…
Meghalt?
Őt újra letakarják… Érzi, hogy a szája habzik… Mennyi idő telhetett el? Sötét lesz minden… Zúgva kalapál az agyában a vér, és… elveszti az eszméletét… Vége… Hála Istennek, most már vége… – ez volt a búcsúzó utolsó reflexgondolata.
Arra tért magához, hogy a kórházi ágyon fekszik, és az orvos elgondolkozva hajol föléje. A kapitány is. A vörös szanitéc magasra tartja a lámpát. Latouret őrmester a háttérbe. Mi ez? Kibírta a huszonnégy órát?
Brandyt öntenek a szájába. Ettől jól átmelegszik, és a vére keringésbe jön. A mindenségit ennek az elpusztíthatatlan szervezetének!
Az ezredorvos a szívét hallgatja.
– Vasból van ez az ember. A szívverés máris ütemes…
– Őrmester… – szólt a kapitány – ha jobban van a beteg, kísérje a századirodába… Jobbulást, barátom…
Mi?… Mi az, hogy barátom? És jobbulást? Mióta van ez az ember ilyen jóba vele?… Mi történt? Hát ezek összeesküdtek a biztosítóval, hogy ő ne tudjon meghalni? Miféle izé ez megint?…
De még nem volt annyi ereje, hogy beszéljen.
Előzőleg ez történt. Délután négykor vesztette el az eszméletét. És fél ötkor érte jött az őrség a kapitány vezetésével. Velük volt az ezredorvos és a szanitéc hordággyal. Ha félórával később jönnek, már nem él.
Hogy mi történt?
Finley Delahayhoz ment, és a betegen fekvő őrnagynak jelentette, hogy egy legényt, aki útközben kitűnően megállta a helyét, en crapaudine kikötöttek huszonnégy órára.
– Mit?… – kiáltotta az őrnagy. – Altiszt! Mondja a kapitány úrnak, hogy kéretem!
Gardone elsősorban kis híján kardot rántott Finleyre. De az őrnagy tökéletesen fedezte a tisztet.
– Én kértem Finleyt, hogy tegyen jelentést a büntetésekről – mondta Delahay. – Nem állt módjában eltitkolni az esetet.
– Nos hát… Szerintem ez a közlegény kém. Új beosztásomnál figyelmeztettek fentről, hogy ügyeljek itt a gyanús elemekre, és mivel nem tudom bizonyítani a közlegény bűnösségét, ami azonban kétségtelen, pusztulnia kell! Emberélet, szolgálati szabályzat nem számít, ha fontos katonai érdekek parancsolnak!…
– Ha így van, ahogy mondod – felelte az őrnagy -, már régen át kellett volna kutatni a holmiját. Finley, fuvass sorakozót, és amíg az emberek lent állnak, vizsgáld meg annak a legénynek a hátizsákját!
– Én is jövök – mondta a kapitány.
…A viaszosvászon zsákot felbontva, elsősorban Troppauer versei kerültek elő. Azután megtalálták a 88-as titkosszolgálati őrnagyi igazolványát. Vezérkar D. osztály…
Gardone halálsápadt lett…
Visszatett mindent, de a kis táskát és a tartalmát felvitte a századirodába.
– Kérlek… te azt hiszed? – dadogta.
– Azt hiszem… – felelte Finley -, hogy a vezérkar D. osztályához őrnagyi rangban csak egy tiszt van beosztva: Yves. Azt hiszem, hogy ez az ember, akit kiköttettél: Yves őrnagy.
– De… de hát… ki az, aki… megköttette őt en crapaudine?… Hé, őrmester… Őrség… Orvos és hordágy – közben a zsákot átadta Finleynek. – Zárd be, kérlek a pénzszekrénybe.
Finley bezárt mindent a pénzszekrénybe, és átadta a kulcsot Gardone-nak, aki azonnal elindult Galambért.
…Harrincourt makkegészségesen, és éppen ezért szomorúan ott állt a kapitány előtt.
– Közlegény!… Itt néhány baromi ember aljasan bánt magával! Ezeket megfenyítem. Latouret állandó corvée-szolgálatba került, a két altisztet cellule-be küldtem. – Valamivel halkabban mondta: – Amikor ide áthelyeztek, figyelmeztettek, hogy segítségére kell lennem néhány bizalmas kiküldöttnek… Azért bíztak meg engem, mert… van stratégiai érzékem… Minden kívánságát mondja meg, és én teljesítem…
Galamb az egészet nem értette, de habozás nélkül rávágta:
– Egy barátomat, Troppauert, travaux forcés-ra ítélték…
A kapitány ismét elsápadt. A mindenségit, az is a titkosszolgálat embere lesz. Itt olyan botrányba keveredik, mint az Ain Szefra-beli kapitány… hű, de kínos!
– Miért nem bízott meg bennem, őr… közlegény? Az az ember bizonyára halott már… Latouret és elsősorban Finley kegyetlensége idézte elő… – Felvette a kagylót. – Őrparancsnok?… A corvée közölje a rabokkal, hogy addig nem nyitjuk meg a vízcsapot, amíg nem szolgáltatják ki a travaux-ra ítélt katonát. Legalábbis a sorsáról biztosat kell tudni… – Letette a kagylót, és a páncélszekrényhez ment. – Itt megőriztük néhány holmiját… Ha tetszik, átveheti… Nem akartam, hogy hozzáférjen valaki.
Gardone ámultan lépett hátra. A szekrénynek az a retesze, ahol a viaszosvászon zsák feküdt, most üres volt.
Huszonharmadik fejezet—>>>